Szatmári születésű, de Kolozsváron végzett egyetemet és tanít Veres Szabolcs festőművész, aki idén harmadmagával együtt megkapta a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) által alapított Erdélyi Magyar Kortárs Kultúráért Díjat. A többek között az Egyesült Államokban, Hollandiában, Németországban, Svájcban, Olaszországban kiállító képzőművészt a festészethez és a világhoz való viszonyáról kérdeztük.

Szatmárnémetiben ötödik osztálytól már a Művészeti Líceumba járt. Már korábban érdekelte a festészet, vagy egy véletlennek köszönhető?

Hat éves lehettem, amikor eldöntöttem, hogy festészettel szeretnék foglalkozni, a szüleim pedig száz százalékig támogattak ebben a döntésemben.

Kolozsváron, a Képzőművészeti és Formatervezői Egyetemen folytatta a tanulmányait. Hogyan látja, egy művésznek feltétlenül meg kell tanulnia a szakmát, hogy aztán tudja, milyen falakat és hogyan dönthet le?

Mivel négy éve az egyetem festészeti szakán tanítok is, többé-kevésbé ismerem az új generációk felkészültségét és hozzáállását. Nagyon fontosnak tartom a technikai alapokat, és annak elsajátításait. Sajnos az európai országokban egyre ritkább a festészet gyakorlata, az ismeretek ma inkább elméleti alapokra támaszkodnak, amely előbb-utóbb szerintem dilettantizmushoz vezet majd. Nyugati országokban az egyetemi hallgatók egyszerűen nem ismerik a táblafestészet alapjait, mivel sok nyugati tanár szerint ez elavult már – kivételt képeznek ez alól az észak-keleti német és bizonyos angliai egyetemek, illetve néhány kelet-európai intézmény.

2012-ben lett doktorandusz, de már számos kiállítás, elismerés az Öné, többek között az RMDSZ alapította Erdélyi Magyar Kortárs Kultúráért Díj. Hogyan viszonyul ezekhez a gesztusokhoz?

Örülök az elismerésnek, mint bárki más. Díjazom az olyan típusú kezdeményezéseket, mint az RMDSZ-é, mivel eléggé ritkák az országunkban. A romániai pártok általában nem foglalkoznak a művészetekkel, elég megszámolni, hogy hány kulturális központot, múzeumot, vagy művészt támogatott a politika az utóbbi időben: keveset, ha egy nyugat-európai országhoz viszonyítunk.

Amikor megszervezik egy kiállítását, mi a legfontosabb? A betérő érdeklődők reakciója érdekli, a kritikusoké? Egyáltalán kinek ad a véleményére, kinek kevésbé?

Egy kiállítás megszervezése eléggé összetett munka, oldalakon keresztül lehetne írni róla. Bizonyos mértékben érdekelnek a látogatók, a kritikusok véleményei, de nem kell túlságosan komolyan venni őket.

Az RMDSZ díjátadóján hangzott el a neoexpresszionista kifejezés. Hová sorolhatók az Ön munkái, egyáltalán szükséges-e bármilyen besorolás?

Igen, a munkáim általában a neoexpresszionista kifejezéssel jelzik, bizonyos értelemben valóban neoexpresszionista vagyok. Az ilyen típusú besorolásokat előszeretettel használják a könnyebb megérthetőség végett. A munkáim általában erősen kapcsolódnak a rút esztétikájához. Általában nap mint nap találkozunk a társadalmunkban fellelhető abnormális, abszurd, groteszk helyzetekkel, számomra pedig ez egyfajta realitás, amelyben ugyanakkora szerepet kap egy társadalom életében a jó, a rossz, az erkölcs, az erkölcstelen, a kultúrára való igény, vagy éppen tudatos butítás. Nem idealizálom az adott helyzetünket, inkább egy görbe tükörképet adok arról, ami van, vagy esetleg egy nyugtalanító, misztifikált képi világot mutatok be. Hatással van rám minden, ami a világunkban történik, legyen szó politikáról, szociális problémákról, a manipulációról, az erőviszonyokról, a természet, az irodalom, színház vagy a művészet és a mindennapi életünk kapcsolatáról.

Miként viszonyul ahhoz, hogy a széles társadalom körében alkotások, irányzatok nem igazán ismertek? A Mona Lisát mindenki ismeri, talán Andy Warholt is, de a kortárs mintha megakadna az emberek torkán – és nem is feltétlenül a minősége vagy emészthetősége miatt, hanem mert mintha hajlamosak volnánk elfeledkezni a ma élőkről.

A kortárs művészet elsősorban Kelet-Európában erősen cenzúrázott. Mondok egy példát: társadalmunk legnagyobb százaléka a televíziót tartja a legfontosabb hírforrásnak, kikapcsolódási eszköznek, vagy esetleg „tanítónak”, elenyésző az a százalék, akik még könyvet, verset olvasnak, színházba, vagy kiállításokra járnak. Ha bekapcsoljuk a tévét, hány csatorna foglalkozik kortárs kulturális témákkal, problémákkal, és hány manipulatív módon egy  szép, idealizált világ bemutatásával, amelynek a kilencvenkilenc százaléka hazugság? Képzeljük el, ha ez az arány megváltozna. Biztos vagyok benne, hogy a világ máskepp formálódna, ha lenne egy Seneca csatorna, Kortárs csatorna, Színház csatorna, Umberto Eco csatorna, és csak két „butító”. A kortárs művészet nagy részben olyan kérdéseket, válaszokat, képi világot tár elénk, amely nem minden esetben szép. Teljes ellentétben áll a többség tudatosan manipulált véleményével, és arra késztet, hogy szabadon gondolkodj, legyen szabad véleményed. A kortárs művészet amiatt nem jut el szélesebb közönséghez, mert bizonyos szféráknak jobb, ha az ember nem gondolkodik, nem tesz fel kérdéseket.