Ez már tényleg disznóság: szalonnafesztivál Kolozsváron
Szalonnák, tepertők, kolbászok, májas és véres hurkák ingerlik az érzékeket a kolozsvári Egyetem utca egyik belső udvarán: kezdetét vette a negyedik kiadásához érkezett Szalonnafesztivál. A disznóvágásból származó házi termékek nemcsak a pultokon, hanem az Insomnia kávéház falán is visszaköszönnek, a Kis disznóságok című fotókiállításon.
A kapualjban már házi pálinka fogadja a belépőt, aki ugyancsak készítheti az erszényét, mert az ínycsiklandó finomságoknak meglehetősen borsos áruk van az idei vásáron. Csak néhány példa: a tepertő 45 lej, az abált szalonna 25 lej, a füstölt szalonna 30-39 között mozog. A hozzávaló nedű sem olcsó: a szilvapálinkának 30, a körtepálinkának 50 lejt kérnek el literéért.
Ennek ellenére vásárolgatnak a házi ízek kedvelői, igaz, mindenből csak annyit, amennyit csemegéből szokás. A kolbászok, füstölt oldalasok, rózsaszínbe játszó húsok között járkálva valóban nem könnyű ellenállni a csábításnak.
Mindeközben fent, az Insomnia kávéházban a disznóvágás művészi magasságokba emelkedett – egészen pontosan a kávézó belső termének falaira került, Bándi Dániel Dávid fotóművész jóvoltából, akinek Kis disznóságok címet viselő tárlatát nyitották meg szerda este.
Honnan származik az ötlet, hogy megörökítsed a disznóvágás folyamatát?
Egyszerű: már évek óta fotózom, nagyszüleim pedig falusi emberek, akiknek az élet természetes velejárója a disznóvágás. Úgy fotóztam végig ezt a folyamatot, hogy közben a munkába is besegítettem.
A disznóvágásra legtöbben úgy gondolunk, mint egy ünnepre, valami jó dologra, az emberek pálinkáznak, örülnek, hogy azon a télen lesz mit enni. De ezt a te fotóid nem tükrözik.
Szerintem a disznóvágás nem ünnep, hanem nagyon brutális és embertelen dolog, amire rátevődik a tradíció meg az evés kultusza. Igazából egy leegyszerűsített vadászat, ahol már nem kell becserkészni és leteríteni a vadat, hanem nevelgetjük, tápláljuk, mint egy gyereket, majd kegyetlenül leszúrjuk. És ezt megünnepeljük.
A fotókon szövegek is olvashatók itt-ott…
Ha egyszerűen végigfotóztam volna a disznóölést és azt állítom ki, az csak dokumentum-fotósorozat lenne. A szövegek segítségével azonban mélyebbre ások: kiégett pixelként zavarják a nézelődő szemét, és talán rádöbbentik, hogy ez az egész másként is értelmezhető, mint ünnep, alkalom a pálinkázásra.
Ezek szerint te meggyőződéses vegetáriánus vagy?
Egyáltalán. Vágom és eszem a disznót. A gyomrunk is, a fogazatunk is úgy alakult ki az evolúció során, hogy húst kell ennünk. És habár mindezeket, amiket elmondtam, látom és érzem, mégsincs lelkiismeret-furdalásom.
Milyen hatást akartál elérni a nézőben?
Amikor megszúrjuk a disznót és dől ki belőle a meleg, gőzölgő vér, az emberben feltámadnak olyan ösztönök, amik már elsatnyultak, elfeledkeztünk róluk. Kiéleződnek az érzékei, jobban lát, jobban hall: készenléti állapotba kerül. A kiállításom egy rákérdezés erre az idegen, elfeledett érzésre.
Mi a következő művészi projekted?
Egy performansz, és szintén a vérről, az áldozatról szól. Egy kisbárány fog meghalni.
Igazi???
Igen. Egy ellenpontja lesz annak a mészárlásnak, ami húsvétkor folyik: több százezer bárányt vágnak le két nap alatt, egy folyót tesz ki a vérük. És senki nem teszi fel magában a kérdést, hogy ezt miért tesszük.
Te eszel bárányhúst?
Igen. Magamban hordozom az ellentmondást: látom a bajt, de én is elkövetem.
Nem lennék a szemtanúja egy olyan performansznak, ahol megölnek egy ártatlan bárányt…
Aki nem bírja ki, az nem fogja megérteni az üzenetét, a súlyát. De aki kibírja és még ottmarad öt percet, az meg fogja érteni, hogy mit akarok ezzel mondani.