A Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulata 2013 szilveszterére igazi operettcsemegével készül. A Somogyi-Zágon-Eisemann szerzőhármas mesteri operettjének főpróbahetében Bessenyei István társulatigazgatóval, a produkció rendezőjével Végh Balázs irodalmi titkár és Bessenyei Gedő István dramaturg beszélgetett.

Az idei színházi évad tervezésekor miért esett a választása éppen a Fekete Péterre?

Erre egyszerű a válasz, hiszen szilveszterre készül, amikor az emberek vidámak szeretnek lenni, bizakodva szeretnének a jövőbe tekinteni, és ehhez mi lehetne jobb segítség, apropó, mint egy humorral, jókedvvel és sok-sok jó dallal megfűszerezett igazi operett. Közhelyszámba megy, hogy színházi berkekben elég vitatott műfaj az operett, ugyanis vannak, akik szerint ez nem igazi színházi művészet, sokkal inkább olcsó szórakoztatás. Nekem kicsit árnyaltabb a véleményem ezzel a kérdéssel kapcsolatban, ugyanis a műfajt több okból is szeretem. Egyrészt úgy gondolom, hogy ennek a műfajnak már csak hungarikumként is van létjogosultsága. Az operett, ha úgy tetszik, Mohács óta az egyetlen nyertes csatánk. Ezt persze szimbolikusan értem, hiszen az operett éppen azért tudott nyerni, mert nem harcos műfaj: miközben történelmünk tele van sebekkel és vereségekkel, az operettjeink világában minden jól sikerült és sikerül: a katonák túlélik és megnyerik a háborúkat, az üzleti vállalkozások virágzanak, a szerelmek pedig végül mindig beteljesülnek. Akkor szerettem meg az operettet, amikor alkalmam volt megtekinteni egy barátom gyönyörű magángyűjteményét első világháborús képeslapokból. Amikor ilyesmiket nézeget az ember, akaratlanul is átértékelődik benne az operett fogalma. Egyszerűen, gyönyörűen, sőt, már-már giccsesen megfogalmazott képi üzenetek: például mosolyogva ül a katona a rózsával körbefuttatott lugas alatt, díszegyenruhában, mellén számtalan kitüntetéssel, galambok turbékolnak körülötte, és bíztató sorokat ír haza a kedvesének, akit talán soha többé nem ölelhet át. A történetírás persze feljegyezte a valóságot is: a fegyverropogással és halállal teli kegyetlen realitást. Tudjuk jól, a katona a fotózás után levette a díszruhát, átadta a soron következőnek, és visszatért a csatamezőre. Mire a fotó megérkezett, talán már nem is élt, de a képeslap vitrinbe került, vagy bekeretezték, és ez a kegyes, vizuális hazugság hosszú időre hitet és reményt tudott adni az otthon maradt hitvesnek a továbbéléshez. Hihetetlen kontraszt feszült a kicifrázott, rózsaszín látszatvalóság és a mögötte lévő, mélyen tragikus tartalom között.

Az operett funkciója tehát ugyanaz, ami az említett képeslapoké?

Igen, nagyon hasonló, hiszen olyan élethelyzetben, olyan történelmi korszakban születtek ezek a kedves kis történetek, amelyekben a mindennapi élet valóságos küzdelem volt. Világégés, gazdasági válság, siralomvölgy volt Európa, és másképp nem lehetett túlélni, nem lehetett megőrizni a józan gondolkodást, csak akkor, ha egy rövidke időre elfeledjük a kinti borzalmakat, és a színház falain belül egy másik, meseszerű valóság bűvkörébe kerülünk. Az operett ugyanazt jelentette nekünk, magyaroknak az ilyen válságos időkben, amit a franciáknak a sanzon. Ha beszélt is a valóság kegyetlenségétől, a dolgok mindig jóra fordultak az operett világában.

Ma már ebben az értelemben nyilván nem létszükségletünk az operett, szerencsére jobb időket élünk, de azért válságos pillanatokban szívesen fordulunk hozzá, ahogy a mesék világához is. A népmesét hallgató falusi gyermek is tudja, hogy a valóság sokkal kegyetlenebb, mint a mesevilág. A valóságban a legkisebb fiúk és a szegénylegények legtöbbször szegények maradnak, nem kapnak fele királyságot, sem hercegkisasszonyt feleségnek. De a mese, ez a szép, kegyes hazugság könnyebbé teszi a valóság elviselését.

Sajnos, ma sem rózsás a helyzetünk, nem élünk optimális körülmények között, így ránk fér az a pár órás kikapcsolódás, amely segít elfeledtetni a mindennapok robotját. Nem véletlen, hogy nagyon sokan a színháztól éppen azt várják el, hogy gondtalan pillanatokat, felüdülést hozzon számukra, és erre az operett műfaja kiválóan alkalmas. Ettől a műfajtól mindig meghatódom kissé, ugyanis folyamatosan látom mögötte azt a hiányt, ami kitermelte ezt a kicsit túlszínezett, eltúlzott világot, amely a borzalmakat ellensúlyozandó már-már giccsbe hajló szépséget produkált. Azt gondolom, a színházban mindkét műfajtípusnak, szándéknak létjogosultsága van: a valóság felmutatásának és elemzésének, a valóságról való gondolkodásnak épp úgy, mint a valóság elfeledtetésének, a mesevilágnak.

Mi az, amiben a Fekete Péter az operett világán belül is egy kiemelkedő, érdekes darabnak számít? Mi adja ma ennek a darabnak az aktualitását?

Ennek az operettnek külön érdekessége, hogy több ponton is rímel az előbb említett kérdéskörre. A történet lényege az, hogyan próbál meg valaki a szerencsétlenségéből profitálni, a pechét erénnyé alakítani, és pozitív helyzetbe hozni magát. A Fekete Péter akár az operett ars poeticája is lehetne, hiszen arról szól maga a műfaj, hogyan kell a rossz jó oldalát nézni. Ez, azt gondolom, sikerült is néhányszor nekünk, hiszen a történelmünk során számtalan olyan eset volt, amikor, ha feladtuk volna, ma már talán nem lenne magyar nyelv a Földön, és ennek a csodának, ennek a hozzáállásnak is köszönhető, hogy még létezünk ebben az európai tengerben. A hátrányból néha előnyt tudtunk kovácsolni, és így sikerült, még ha borotvaélen táncolva is, megmaradnunk. Ez az operett és ez a Fekete Péter lényege is, hogy hátrányos helyzetből indulva győzelmet arat, de legalábbis túlélni segít, méghozzá derűvel és optimizmussal.

Milyen érzés kívülről látni azt a történetet, munkafolyamatot, amelyet korábban belülről élt meg? Nem titok, hogy a társulat az 1992/1993-as színházi évadot ezzel az operettel nyitotta, és ebben ön is játszott.

Nagyon jó érzés, hiszen az is egy kitűnő előadás volt, nagyon szerette a közönség, és én is igazán kedveltem a produkciót és benne a mi munkánkat. Jólesik újra látni azt a világot a színpadon, még ha nyilván kicsit más felfogásban is vittem színpadra. Remélem, hogy a közönség számára is jó újratalálkozás lesz, különösen azoknak, aki látták akkor és ott azt a Fekete Pétert, azok számára pedig, akik most látják először, kívánom, hogy egy örömteli első találkozás legyen a darabbal és az operett műfajával.

Ennek a műfajnak elengedhetetlen tartozéka az élőzenei kíséret. Ismét egy jó alkalom kínálkozik arra, hogy a közönség láthassa, hallhassa a társulat legendás zenekarát. Bár az egykori gárdából nem minden régi tag él már Szatmárnémetiben, de azért a régi társaság egy részével idén is újra találkozhatunk majd a szilveszteri előadásban. Lát-e esélyt arra, hogy a társulatnak idővel ismét legyen állandó zenekara?

Örömteli dolog, hogy az év utolsó estéjét társulat és közönsége együtt töltheti, annak pedig kifejezetten örülök, hogy ismételten élőzenei kísérettel szólal meg egy színházi produkció. Ez minőségi kérdés, amiből nem szabad engedni. A klasszikussá vált zenés színházi műfajok sava-borsa az élőzenei kíséret. Nekem személy szerint fájdalmas volt, amikor előre rögzített negatívokra énekeltünk, annak sokkal kevesebb a töltete, nincsen olyan varázsa. A színház egy élő műfaj, amiből ki kellene zárnia minden műanyagot. A zenei negatívokra énekelt és az élőzenei kísérettel bemutatott operett vagy zenés bohózat között legalább akkora a különbség, mint a minőségtelen mirelitételek és egy pezsgős, gyertyafényes, finom ételekből készült éttermi vacsora között. És ha már gasztronómiai, éttermi hasonlattal éltem, tovább viszem a gondolatot: biztos vagyok benne, hogy ha a nézőink választhatnának, a szilveszter estét sem egy gyorsétkezdében, hanem egy exkluzív étteremben töltenék szívesebben, hamburger helyett pedig sokkal igényesebb ételeket választanának. És ez nekünk, művészeknek sem mindegy. Nem mellékes, hogy minek érezzük magunkat: gyorséttermi alkalmazottnak vagy mesterszakácsoknak. Nem mindegy, mit „szolgálunk fel” szilveszter este, hogy mi kerül az ezüsttálcára: egy hot dog – vagy egy egyedi különlegesség, a ház specialitása.

Annak külön érzelmi és morális értéke is van, hogy ebben a zenekarban több olyan zenész is játszik majd a szilveszteri előadásban, aki annak idején a korábbi Fekete Péter alatt szintén ott ült a zenekari árokban. Ez a helyzet eleve meghatározza az előadás alaphangulatát, és olyan pluszt ad az eseménynek, amely külső nézőpontból is érzékelhető lesz. Már a tavalyi szilveszteri előadást követően is kaptam pozitív visszajelzéseket, a közönség és szakmabeliek részéről is, arra vonatkozóan, hogy milyen jó ötlet és törekvés az élőzenei kíséret felélesztése. Meggyőződésem, hogy nem sok ilyen profi színházi zenekar van, mint a miénk, és külön öröm számunkra, hogy velük dolgozhatunk. Ha már itt tartunk, név szerint is megemlíteném őket: Manfrédi Annamária (zongora, zenekarvezető, a produkció zenei vezetője), Anderco Péter (szólógitár), Sabo Marcel (basszusgitár), Cserey Csaba (ütőhangszerek). Ami az állandó színházi zenekar alkalmazást illeti, arra már kevesebb esélyt látok. Sajnos egyre inkább az a törekvés, hogy ahol csak lehet, redukálni kell a költségeket. A támogatásaink évről évre kevesebbek, egyre inkább a leépítést várják el tőlünk – miközben a nézőszámunk jelentősen növekszik. A legnézettebb és a legtöbb előadást játszó romániai magyar színtársulatként egyben az egyik legszegényebb műhely vagyunk, ami hosszú távon biztos tarthatatlan. Idővel ez talán változni fog, ha a közélet felelős szereplői ráébrednek a kultúra pótolhatatlan fontosságára és értékére, arra, hogy egy komoly város imázsához elengedhetetlen egy saját, jól működő színházi műhely, amely elviszi a város jóhírét számtalan helyre bel- és külföldön egyaránt, és amely ugyanakkor ide is vonz alkotókat, gondolkodó embereket, és sok-sok nézőt, akik a művészet vonzereje nélkül talán fel sem kerekednének, hogy Szatmárnémetibe látogassanak. De ez már más téma, hosszabb távú remény. Egyelőre inkább a spórolás az úr minden területen, amit a válság csak felerősít. Annak idején ez is volt az ok, amiért megszüntették a zenekart: leépítésre volt szükség, ami persze minőségi hanyatlást eredményezett, félplayback-kultúrát, de hát ezt bevállalták... Az igazi persze az lenne, ha ismét alkalmazhatnák színházi zenekart, vagy legalábbis egy-két állandó zenészt, hiszen nem csak a szilveszteri produkciókban van helye az élőzenének. Be kell látnunk, hogy a színház úgy nem nélkülözheti a képi, mint a zenei világot, így folyamatosan kapcsolatban kell lennünk díszlet- és jelmeztervezőkkel, illetve zenei munkatársakkal, ha másképp nem lehet, külsős, megbízott szakértőkként. Jó volna, ha olyan csapatot sikerülne összehozni, amely nem nélkülöz semmilyen jó szakembert, és minden területet le lehetne fedni, így a megfelelő képzettségű és tapasztalattal rendelkező munkatársak összjátékából folyamatosan szép dolgok születhetnének. Azt nem tudom tehát, hogy lesz-e valaha újra állandó zenekarunk, de azt megígérhetem, hogy legalábbis a nagyobb formátumú zenés előadásoknál erre akár saját bevételeinkből is mindig áldozni fogunk, tudva, hogy a művészi igényességbe való befektetés hosszú távú ugyan, de mindig meg is térül: az igényes munkába való beruházás eredménye a nézőink elégedettségében, hűségében, színházszeretetében mérhető.

A korábbi képeslap-hasonlathoz visszatérve: úgy tűnik, a színház világa egyszerre képes a kegyetlen igazság és a kegyes hazugság felmutatására is. Melyik a színház igazi lényege? Van-e ilyen? A világnak hű tükröt kell tartani, vagy elrajzolt, szép képeslapokat mutatni? Mennyire fér meg a kettő egymás mellett és melyik a fontosabb? Az operett a tragédiákkal, analitikus, mélylélektani drámákkal vagy a realista játékmódokkal ellentétben, ahol mindenképpen az igazság kimondására törekednek, a valóság szebbik oldalát igyekszik felmutatni. Ezek szerint az operett a kegyes hazugság világa lehetne. Melyikre van inkább szükség?

Mindkettőre egyformán szükség van. Én személy szerint a kegyes hazugságokat nem is tudom elítélni. Ezek a mindennapjaink részévé váltak, nélkülük nem is lenne elviselhető a létünk. Még egy sarki bolt elárusítónőjétől is elvárjuk, hogy mosolyogjon ránk, ha betérünk hozzá, attól függetlenül, hogy milyen napja van, milyen magánéleti gondokkal küzd, hiszen azért van ott, szerepet kell játszania. Egyébiránt már maguk a társadalmi konvenciók mentén történő mindennapi viselkedésformák is kegyes hazugságok, hiszen nem mutatjuk ki valós érzelmeinket a nagyvilágnak, idomulunk a többi emberhez. Kegyes hazugság az is, ha egy szenvedőnek megszorítjuk a kezét és azt mondjuk: „minden rendben lesz”. Mindkét fél tudja, hogy ez nem igaz, de a kegyes hazugság a kimondott szó és a mosoly segítségével gyógyító erővel bír, enyhülést hoz, kibírni, túlélni segít. Ettől függetlenül időnként valóságra és az élet tragikumára is rá kell pillantani azért, hiszen ha ezt elmulasztjuk, elszakadunk a realitásoktól, és nem tudjuk, milyen problémákkal is kell megküzdenünk. Egy színházi évadban szükség van arra is, hogy a társadalomról, vagy az emberi válságokról, tragédiákról beszéljünk, csak ehhez képest tudunk elvonatkoztatni. Aki idén már látta a Rokonokat vagy a Himnuszt, az olyan színházi élményekben részesült, amelyek társadalmi vagy kapcsolati válságokról, problémákról szólnak, és inkább a kegyetlen igazság, mint a kegyes hazugság útján jártak, inkább a katarzisra építettek, mint a varázslatos mesevilágra. Egyik irányt sem szabad elhanyagolni. Az a jó, ha a nézőnek mindkét törekvésből része volt: szembenézett a valósággal, a nagy emberi és társadalmi válságainkkal és problémáinkkal, most pedig eljön, hogy egy színházi este erejéig hátat fordítson nekik, és elhiggye, a világ szép és jó, tele valóra vált reménnyel és szerencsés fordulattal. A kettő csak együtt működik igazán jól. Biztos vagyok benne, hogy lelki értelemben egészségtelen csak az egyik vagy csak a másik utat járni. Az a néző, aki csak könnyű bohózatokra és operettre nyitott, megfosztja magát az önvizsgálat és a katarzis élményétől, aki viszont csak a nagy válságok, problémák és a tragikum irányába nyitott, a mese varázsáról mond le. Egyik sem jó, és mindkettő torz világképet eredményez: nem szerencsés folyton a felhők között járni, de folyton mélybúvárkodni sem. A kettő egymást egészíti ki. Ahogy a vallásos ember sem értheti és élheti meg a húsvét csodáját a nagypéntek tragédiája nélkül, úgy a nézőnek is szüksége van a nagy, önmagunkkal és társadalmi problémáinkkal szembesítő színházi előadásokra ahhoz, hogy igazán élvezni tudjon egy könnyed mesét, bohózatot vagy operettet. Ha nem így járunk el, akkor az operett is csak hazugsággá silányul, nem tud kegyes hazugsággá nemesülni. A problémáinkkal, emberi létezésünk nagypéntekeivel előbb szembe kell néznünk ahhoz, hogy utána képesek legyünk egy könnyed mese vagy operett kínálta optimizmus mentén a jobb világ és biztonságosabb jövő reményével „feltámadni” belőlük, és derűvel, bizalommal nekifutni egy újabb esztendőnek. Mi az évadainkat is így építjük fel, arra törekedve, hogy segítsünk a nézőinknek egy egészséges szemlélet kialakításában, amelyben helye van a kortárs világunkkal való szembenézésnek, a gyásznak, a fájdalom megélésének, de a feloldódásnak, az örömnek, az optimizmusnak, az álmodozásnak is. Ebben az értelemben a teljes igazságot a színház esztétikai tükrén keresztül nem egy előadásban, hanem egy évad számos, különböző jellegű előadásának összességével törekszünk megmutatni. Ha igaz, hogy a színházi előadás ünnep, akkor a színházi évad valódi ünnepkör tud lenni, ami ugyanúgy leképezi magában a nagypéntek fájdalmát mint a húsvét vagy a karácsony örömét. A színházat jelképező mosolygó és kesergő maszkok közül egyiket sem lehet szemétre vetni vagy háttérbe szorítani. Az évad egyik legvidámabb színházi ünnepe előtt állva is tudatosítanunk kell, hogy ennek is csak az összes többi függvényében lehet igazán értelme. Meg kell látnunk a problémáinkat ahhoz, hogy – Fekete Péter módjára – a bajból erényt, a pechből szerencsét kovácsolhassunk. Legősibb történeteink, sőt, magyar közmondásaink, szólásaink is ezt a szemléletet őrzik, amit a színház kétarcúsága is tükröz: a „nincsen rózsa tövis nélkül” vagy a „borúra derű” egyszerű, de mégis mély filozófiáját.

Ha már a szerencsekovácsról beszéltünk, meg kell jegyeznünk, hogy a szerencsétlen számnak tartott 13-assal jelzett idei év a színház és a társulat számára is igen nehéz volt, és problémákat hozott. Gondolok itt az épület-felújítás miatti kényszerköltözésre vagy a különböző pénzügyi és egyéb nehézségekre. Van-e a darabválasztásnak ehhez kapcsolódó célzatossága is?

Természetesen nem kalapból húztuk ki éppen ezt a darabot. Illeszkedik az évad koncepciójába, amelyet a közönség az évad előadásait végignézve egységében láthat majd. Mindenképpen benne van az is ebben a koncepcióban, hogy lépten-nyomon rákényszerülünk a hátrányainkból előnyt kovácsolni. Eseménydús naptári év áll mögöttünk, amely egy kissé a Fekete Péter világát idézi, akinek még a víz is megsavanyodik a kezében, bármihez fog, bármennyire jót is akar, a sors, akaratától függetlenül, keresztbe tesz neki. Váratlan helyzetek állnak elénk, amelyeket meg kell oldanunk, és egyetlen törekvésünk, hogy bármilyen nem kívánt változást végül valamennyien pozitívan éljünk meg. Ilyen a színház művelődési otthonba való költöztetése is, amelyről fekete péteri optimizmussal mondhatom azt, hogy szerencsések vagyunk a szerencsétlenségben, mert egyáltalán van hová költöznünk, és nem maradt az intézmény fedél nélkül, ráadásul felújítják a régi épületünket, amely már igen siralmas állapotban van. Ha innen közelítünk a kérdés felé, máris vidámabbak vagyunk, hiszen nem is olyan rossz terem az, amit most használunk. Fűtve van és technikailag is elfogadható, az pedig már a mi dolgunk, hogy a néző a színpad technikai hátrányaiból lehetőleg semmit ne vegyen észre. Szerencsére remek tervezőink, technikai munkatársaink, háttéralkalmazottaink vannak, akiknek a szakértelme át tudja hidalni a technikai hiányosságokat. Összességében az kell mondanom, hogy jó helyzetben vagyunk. Vannak színházak, amelyek egy-egy ilyen nehéz időszakot kamaratermekben, stúdiókban, kocsmákban, alternatív terekben játszva kénytelenek átvészelni. Nekünk szerencsére itt a Szakszervezetek Művelődési Háza, amely, ha kompromisszumokkal is, de alkalmas rá, hogy nagyszínpadi előadásokat tartsunk benne.

Végezetül, ha néhány mondatban kellene összefoglalnia, mit mondana, miért érdemes a Fekete Pétert választani szilveszter estére?

Egyrészt azért, mert szinte az egész társulat játszik benne, másrészt pedig a darab miatt, hiszen még zene nélkül is egy nagyon jól megírt vígjáték lenne. Ugyanakkor a zenei tükre is olyan, hogy akár önmagában előadható, és kitűnő esti szórakozást biztosít a jobbnál jobb slágerekkel. Nagyszerű a zenekar és kiválóak a színész kollégák, akik között több tehetséges fiatallal is megismerkedhet a közönség.

Mit üzenne a 2014-es évre a Harag György Társulat közönségének?

Nagyon mozgalmas év áll mögöttünk, de végső soron nem baj az, hogy 2013-ban ennyi minden történt velünk. A jövő esztendőre azért a nézőknek és magunknak is valamivel nyugodtabb és csendesebb évet kívánnék, sok jó színházi előadással és találkozással.