1819-ben, Európában hatodikként jött létre az első kolozsvári zenei egyesület, amely a koncertszervezés mellett rögtön felvállalta az újszerű, nyilvános zeneoktatás megszervezését is. A 200 éve alakult intézményben gyökerezik az erdélyi koedukált oktatás és hangversenykultúra.

A Kolozsvári Muzsikai Egyesület azért volt egyedi, mert más európai zenei egyesületekhez képest a kezdetektől felvállalta az oktatást, beleértve a lányok képzését is, ami 1819-ben nagyon előremutató volt, a Pest-Budai Hangászegylet tanóráira például csak 1846 után járhattak nők, hívja fel a figyelmet Sófalvi Emese muzikológus, a Babeș-Bolyai Tudományegyetem Református Tanárképző és Zeneművészeti Karának adjunktusa, aki több éves kutatásának összegzéseképp megszerkesztette az 1819-től 1950-ig változó struktúrában és többféle néven, de tulajdonképpen folytonosan működő magyar nyelvű kolozsvári zeneoktatás képeskönyvét.

Az intézményalapítás olyan jól sikerült, hogy három évvel később Kolozsváron mutatták be az első magyar operát, a Béla futását, Ruzitska József szerzeményét. A 19. században, amikor ez még nem volt elterjedt, az erdélyi zenekedvelők tematikus koncerteket hallhattak Haydn, Mozart és Beethoven életművéből, a bécsi bemutatók után 2-3 évvel Kolozsváron is élvezhették a zenei újdonságokat, sőt, a partitúrákhoz is hozzáférhettek.

Gróf Bánffy György kormányzó fontosnak tartotta a zeneoktatást

Sófalvi Emese szerint több tényező együttállása kellett ahhoz, hogy egy vidéki városban, Kolozsváron, a „zenei glóbusz keleti végvárában”, ahogy Tallián Tibor muzikológus fogalmaz, korszerű zenei élet alakuljon ki. Ezek közé tartozott az erős színházi kultúra – az előadások ugyanis igényt támasztottak képzett zenészekre –, a nyitott, megengedő társadalom, és a politikai akarat, a zenei egyesület első védnöke, gróf Bánffy György kormányzó személyében. „A nemzet gyarapodásának eszközét látták egy zenei egyesületben, úgy érezték, hogy egy zeneiskolából az egész magyar nemzet profitálhat” – mutat rá a kutató.

Elsőként az Ausztriából származó Anton Polz, a gróf Bánffy család korábbi zenemestere volt a „muzsikai direktor”, és a többi tanár is hozzá hasonlóan külföldi volt. A zeneiskolát eleinte az egyesület tartotta fenn a koncertbevételekből, de az 1800-as évek közepén – a felekezeti iskolák korában egyedülálló módon – a város is támogatni kezdte, ekkor már Muzsikai Conservatorium néven.

„Az erkölcsre szoros felvigyázás lészen”

A 19. századi kolozsvári zeneiskola rangra, nemre, felekezeti hovatartozásra való tekintet nélkül fogadott diákokat. „Az arisztokraták gyermekeit is beiratták, de nagyon sok tandíjmentes növendék is volt, ami arra utal, hogy ők valószínűleg tehetségesek voltak, de szegények” – magyarázza Sófalvi Emese. A diákok között sokféle nemzetiség képviseltette magát, akárcsak az egyesületben, és nem csak kolozsváriak iratkoztak be, hiszen az iskolavárosban sok más településről származó fiatal is tanult. Így például a székelyföldi Seprődi János, a későbbi folklorista az 1800-as évek végén, vagy a Budapesten született Kacsóh Pongrác zeneszerző, aki eredetileg bölcsészetet tanulni érkezett Kolozsvárra.

Az 1819-1820-as diáklajstromokat böngészve Sófalvi Emese többek között Brassai Sámuel nevét fedezte fel, aki ekkor még fúvós hangszert tanult, csak később váltott csellóra, vagy a Klein Rózsiét, aki nem más, mint Schodelné Klein Rozália, a Pesti Nemzeti Színház opera-repertoárjának központi figurája 1848-ig, a magyar nemzeti opera másik megalapítója Erkel Ferenc mellett, a zeneszerző ugyanis rá írta az operái női szerepeit.

A zeneiskola volt az a hely, ahol a 19. század elején a kolozsvári lányok, akárcsak Klein Rózsi, majdnem ugyanolyan képzésben részesültek, mint a fiúk. Csak majdnem, hiszen hangszert csak jóval később, a 19. század végén kezdhettek el tanulni, sokáig csak az éneklést tartották lányhoz illő, erkölcsös zenei tevékenységnek. A fiúk és a lányok egyébként külön teremben tanultak, az év végi nyilvános vizsgán viszont közös produkciót adtak elő. A színpadon főszerepet is vállaló ún. „magány-énekesnők” képzését 1844-ben kezdték el Ruzitska György igazgató kezdeményezésére. A lányok hangszeres képzése a század végén terjedt el, amikor Farkas Ödön igazgató felesége, Máday Farkas Ella lett az első kolozsvári zongoratanárnő.

A Zenekonzervatórium és a huszadik század hatalomváltásai

A kolozsvári Zenekonzervatórium 1916-ban kapott felsőoktatási rangot. „Érzékenyen lekövette az összes európai mozgást, ezért is vette fel a Zenekonzervatórium nevet, mert a legjobbhoz, a párizsi Conservatoire-hoz akart hasonlítani. Tulajdonképpen az intézmény történetében nyomon követhetők a kulturális változások, és az, hogy hogyan nyert polgárjogot a zene Kolozsváron, hogyan lett elismertsége a zenetanároknak, hogyan lett társadalmi rangjuk azáltal, hogy egy intézményben zenét oktattak” – véli Sófalvi Emese.Az önálló magyar tannyelvű zeneoktatás 1950-ig működött Kolozsváron, ezért a muzikológus eddig követte az intézmény történetét, amelynek huszadik századi részét az impériumváltások határozzák meg. A hatalomváltások, az ingó- és ingatlan vagyon, az állami támoagás többszöri elvesztése ellenére az 1930-as évek végén, 1941 és 1945, majd 1948 és 1950 között is számottevő magyar nyelvű zeneoktatás folyt Kolozsváron. „1948 és 1950 között (a Magyar Művészeti Intézet keretében – szerk. megj.) olyan tanári gárda volt itt, amely páratlan a régióban, és akkor is, amikor már nem volt hivatalosan magyar nyelvű oktatás, ennek a magasan képzett magyarországi tanári karnak a hatása sokáig érződött az erdélyi zenei életen, egészen a ’80-as – ’90-es évekig” – összegez Sófalvi Emese.