A marosvásárhelyi és környékbeli nemesség, valamint az értelmiségiek számára jelentett találkozóhelyet, pártkülönbségek nélkül, az egykori Székely Kaszinó. Erről tartott előadást a Vásárhelyi Székely Kaszinó civil szervezet meghívására Spielmann Mihály történész.

A marosvásárhelyi kaszinó 1832-ben alakult, 1833-ban kezdte meg működését, alapszabályzatát a vele egyidőben megalakult kolozsvári kaszinótól kölcsönözte, mintegy öt évvel később, hogy Széchenyi megalapította az elsőt, a Pesti Nemzeti Kaszinót. Célja a társasági élet föllendítése, találkozóhely a polgárság és nemesség számára, újságolvasás, a hírek kicserélése, társalkodó egyesület, kulturált szórakozási lehetőségek – billiárd és megengedett kártyajátékok, de nem szerencsejátékok.

Valójában azonban a vásárhelyi kaszinó a környékbeli nemesség és a helyi értelmiség találkozóhelye volt pártkülönbségek nélkül. Tagjai között leginkább tanárok, ügyvédek, orvosok, köz- és magánhivatalnokok, a környékbeli földbirtokosok szerepeltek, kizárólag férfiak. Közérdeklődésre számot tartó céljaik között a színházalapítás volt a legfontosabb, amelyhez pénzt gyűjtöttek, igyekeztek telket vásárolni és a vásárhelyi színházi mozgalmat fenntartani. Ennek érdekében színházpártoló egyesületet is alapítottak. Nem rajtuk múlott, hogy az állandó színház csak 1945-ben jött létre - tette hozzá a történész.

A kaszinó tagjai rendszerint támogatták a város vezetését civilizációteremtő törekvéseiben, de gyakran meghatározták azt is, hogy kik legyenek a megye és a város jövendő politikai vezetői.

A kaszinó állandó székhelyproblémákkal küzdött, az Apolló-palota, a Transzilvánia hotel, a Teleki-Köpeczi ház, a Takarékpénztár épületének első emelete, az úgynevezett Bethlen-ház is otthont adott neki több évtizedes működése során. Amikor végre sikerült megvásárolnia a Kazinczy (ma Kogălniceanu) utcai székházat, mely állandó helyszíne lett a kaszinónak, rövidesen ki kellett költözniük onnan, ugyanis 1919-től ezt az épületet szemelte ki magának a román politikai rendőrség, a „sziguranca”.

A hatalomváltás mást is hozott: 1919 után megvonták a kaszinótól a nyilvánossági jogot és azt csak tízéves küzdelem után sikerült visszaszerezni a román parasztpárti kormánytól.

A két háború között az intézmény az Országos Magyar Párt politikáját segítette, meghatározta a helyi politizálás irányvonalát, de egyben gondoskodott a magyar kultúra fenntartásáról, például a Kemény Zsigmond Irodalmi Társaság támogatásáról is. Mindvégig jelentős könyvtárral rendelkezett, amely a legfrisebb magyar és kölföldi szépirodalmi műveket tartalmazta, illetve közgazdasági, politikai, történelmi témájú kiadványokkal és főleg napi és heti lapokkal. Ugyanis a kaszinó rendszeres előfizetője volt mind a marosvásárhelyi, mind az erdélyi sajtónak.

A kaszinó elnöki tisztségét rendszerint egy jelentős helyi személyiség töltötte be, legtöbbször a királyi tábla elnöke, titkára pedig irodalmi személyiség, például Dósa Elek, vagy Molter Károly volt.

1838-ban dísztagjai közé választotta Széchenyi Istvánt, megrendelte arcképét, miként 1848-ban a forradalmi magyar kormány tagjainak arcképét is kifüggesztették a kaszinó termeiben. Az intézményt 1949-ben záratta be a kommunista hatalom, amely kifejezett ellensége volt a polgári civil szerveződéseknek.