Balázs Péter munkái színes és életteli pillanatképek, saját sorsával ellentétben, tudtuk meg péntek délután a festőművész születésének 100. évfordulójára kolozsvári Szépművészeti Múzeumban szervezett tárlaton.

Bár Balázs Péter már nem él, fia, Balázs László lelkiismeretesen tárta a kolozsváriak elé a hátrahagyott örökséget, és áhítattal beszélt édesapja tevékenységéről. Megemlítette, Balázs Péter folytatója volt az erdélyi festészeti hagyományoknak, az általa alkalmazott színvilág ezt bizonyítja. Hozzátette, ennek a fajta festészetnek vége van, ugyanis a kortárs alkotók műveiben már máshogyan jelennek meg a színek.

Kihangsúlyozta, a kor, amiben az édesapja élt, nem minden szempontból volt sötét, majd felidézte azt a gondolatot, amely nagymértékben meghatározta a festőművész alkotásait: „egy művésznek nem azt a hangulatot kell visszaadni, amit az a kor hordoz, amelyben él, hanem a saját világát kell megteremtenie, és valami pozitívat kell üzenni általa a nézőnek”. Kihangsúlyozta, a mi világunk sietős, gyors és felületes, Balázs Péter munkái viszont időt igényeltek.

A kiállítás kurátora, Iacob Attila elmondta, Balázs Péter sajátos színfoltot képvisel az erdélyi festőművészek között, ugyanis egyedi nézőpontjait sikeresen mosta össze azoknak a nagy mestereknek a jegyeivel, akik hatással voltak a munkásságára. Művészi sorsán nyomot hagyott a két világháború közötti, rendezetlen politikai időszak és a romboló kommunista rendszer, viszont ezek ellenére is sikerült felépítenie egy teljesen más alkotói világot, amely távol állt attól a politikai tértől, amelyben élt. A festményei ugyanis bevezetnek a formák és színek világába, ez pedig gyakran a rég elmúlt idők idillikus terét idézi elő, amelyben a művész emlékezete és az emlékezésben született, olykor a valóságnak ellentmondó képek kivetítése a mérvadó.

Sajátos színfolt

Iacob Attila ismertette a festőművész érdeklődési körét is, amely a városi idilltől a vidéki harmóniáig minden tájra kiterjedt, hiszen fő törekvése volt megőrizni a változó világot. „A művész számára a város ábrázolása játszótérré alakult, ahol az épületek és a létező szerkezetek olyan elemek, amelyek inkább sugallják a létezést, mintsem ténylegesen bemutatnák azt”.

A festőművész önéletrajzából kiderült, akkor vált valódi életművésszé, amikor sikerült kiszabadulnia a börtönből. Hazatérése után nyomát sem találta a régi, meleg otthonnak, a műteremnek, sőt, még az írógépének is hűlt helye fogadta, a legjobban pedig azt fájlalta, hogy a szabadulás után régi kollégáinak nagy része is átnézett rajta. Végül Kósa Huba Ferenc szobrász és Fülöp Antal Andor festő biztatására újra hozzákezdett ugyanazzal a lendülettel alkotni, mint fogsága előtt. Tevékenysége során ezer olajfestményt, és több ezer szénrajzot, grafikát készített.

A kiállítást Kacsó Dávid Soma, a Sigismund Toduță Zeneiskola végzős diákja színesítette, aki Bach-melódiákat játszott, míg az érdeklődők a festmények világába merültek.