„Kegyetlen” könyv lett Bodor Ádám áprilisban megjelenő új rövidpróza-kötete, a Sehol, derült ki a Kossuth-díjas író székelyföldi felolvasókörútján, amelyhez az 50 éves Metropol együttes alapító tagja, Virányi Attila szolgáltatott zenés kíséretet a 2018-ban elhunyt Mátza Gyula dalaiból válogatva.

Bodor Ádám nyolcadik alkalommal indult erdélyi felolvasókörútra, A szöveg csendje címet viselő találkozó-sorozat szerdán a csíkszeredai Kájoni János Megyei Könyvtárat is érintette, ahol a házigazda Murányi Sándor Olivér székelyudvarhelyi író volt, mellette Fekete Vince költő, szerkesztő kérdezte a kortárs magyar irodalom kimagasló egyéniségét, a Sinistra körzet, Az érsek látogatása, vagy a Verhovina Madarai című regények szerzőjét.

Fehér ingem, nyakkendőm

A pártállam kétes tisztaságú ingeket, nyakkendőket viselő egykori cenzorait idézte fel a bevezető, „Ne cserélj el engem” című dalban Virányi Attila.

A fehér inghez, nyakkendőhöz való viszonyulásáról beszélt az első kérdésre reagálva Bodor Ádám: „A fehér inggel alapvetően nincs nekem bajom, a nyakkendővel annál inkább, mert én egy elég ostoba, cicomás ruhadarabnak véltem mindig, aminek bonyolult a megkötése, hacsak nem azt a slendrián módot választjuk, hogy egy kicsit meglazítjuk és kibújunk belőle. Szorít, kényelmetlen, be kell a legfelső gombot is gombolni. Szóval én nem viseltem soha. Azaz teológus koromban a sátoros ünnepek alkalmával ki kellett járni igét hirdetni, akkor nem úsztam meg” – idézte fel.

Az író elmondta, nem szereti, ha valaki elvből tagadja a polgári életnek a kellékeit: „Magam is polgári családból származom és tudom, hogy a szüleim és a környezetem időnként eléggé görbe tekintetekkel kísérte a megnyilvánulásaimat, de egy idő után megszokták. Annyi minden történt körülöttünk, ami már alig emlékezetett a polgári életformára, hogy az én viselkedésem észre sem vették.”

A diktatúra továbbra is fenyeget

Visszatérhet a kötelező egyenruha divatja? – hangzott el a következő kérdés az öltözködésnél maradva. „Ez a dolog a levegőben lóg” – fogalmazott válaszában Bodor Ádám, szerinte ugyanis az emberi természet semmit nem módosult az évszázadok alatt. A gondolkodásmód változhat „úgy-ahogy”, de a „diktatúra fenyegetése az kint van az utcán”. A huszadik század nagy népirtásai alig néhány évtizeddel ezelőtt játszódtak le, és ki vagyunk szolgáltatva az emberi tényezőknek: „Türelmetlen az ember és ennél fogva önmagát olyan helyzetekbe sodorja, amikor nincs más út: fegyverekhez nyúl. Ezen sem vallás, sem történelmi tapasztalat, nevelés az évszázadok során semmit sem tudott változtatni” – véli az író.

A szabadság adottság

A börtönben töltött időszak alatt, a diktatúrában is felül lehetett emelkedni az adott helyzet tragikumán, vallja Bodor Ádám: „A szabadság érzete, az egy adottság. Nem mondom, hogy túl sokszor megérintett, de amikor hetekre kivonultam a Radnai-havasokba, akkor tényleg olyan szabadnak éreztem magam, mint senki más, de még a börtönben is voltak olyan pillanataim, amikor úgy éreztem, hogy független vagyok ettől a szörnyűségtől, ami körülvesz. Vagy megúszom, vagy nem, de tudok más lenni, mint amit elvárnak tőlem.”

A diktatúra mindennapjaiban menekülési útvonal volt az alkohol, mutatott rá Bodor Ádám, akinek a hősei nagyon sokat isznak. „Úgy képzeltem el mindig őket, hogy isznak, mert kell, hogy igyanak” – mondta. „Én is ittam este, éjjel. Esti ivó voltam, az egész nap tisztaságát mindig meg akartam őrizni. Ez egy olyan túlélési technika volt, amibe bele is lehetett halni, bele is haltak sokan. Az emberre esténként teljes súlyával rázúdult az egész társadalmi környezet és ezt az alkohol feloldotta kicsit” – fogalmazott.

Az író egyébként hangsúlyozza, hogy művei nem önéletrajzi ihletettségűek. „Én nem vagyok egy alanyi író. Számomra az, ami az életben történt az megtörtént. Azon nincs mit megírni. Az alanyi író pedig csak azt bírja kiírni, kiizzadni magából, amit érez, és amihez emlékei kapcsolódnak. Sokan kérdezték, miért nem írok a börtönről? Egyrészt olyanok kellene írjanak róla, akik nálam sokkal többet szenvedtek. Én 17 éves voltam, fiatalként könnyedén fogtam fel. Éreztem, hogy valami fontos eseménynek a része vagyok, ami ki fog hatni az egész életemre. Ki is hatott persze, azért írok ilyesmiket, de magáról a börtönről nem. Az már megtörtént, nem is izgat az egész. Különben is ez az egész talán túl mélyen él bennem és attól tartok, ebből nem tudok fikciót teremteni. A gyermekkorral ugyanígy vagyok. Nem volt mozgalmasabb, mint másoké. Talán annyiban mégis, hogy a világháború utolsó éveit Budapesten éltük át, de próza szempontjából tüskék, szálkák sincsenek bennem.”És hogy milyen, amikor kortársak próbálnak írni az elmúlt rossz emlékű történelmi korszakról? „Aki nem élte át igazán, vagy gyerekként élte át, az közhelyeket ír. Látszik rajta, hogy nem tudja, mi történik az emberrel az elnyomás alatt. Persze, az olvasó sokszor közhelyeket vár, és neki ez tetszik” – mondta Bodor Ádám. „Azt hiszem, az a jó, ha a rossz prózát valaki más írja, és abból lehet tanulni. Persze, az ember a saját írásaiból is tanul, ami kínzó dolog, mert nem illik átírni és az ott marad” – válaszolta az író Fekete Vince felvetésére, hogy csak rossz szövegeken át lehet eljutni az igazán jól sikerült művekhez.

Kevesebb humor az új kötetben

Az áprilisban megjelenő Sehol című kötete hét elbeszélést és egy novellát tartalmaz, amelyek „csak úgy keletkeztek” – árulta el Bodor Ádám. „Nem állt szándékomban rövidprózát írni, de ha már megszülettek ezek az írások, úgy gondoltam, mielőtt egy terjedelmesebb munkába vágnék, közreadom” – tette hozzá. Véleménye szerint a Sehol több írása témájában és hangnemében teljesen elüt azoktól, amelyeket a közönség megszokott, összességében „nagyon kegyetlen könyv lett”, alig van benne humor. „A humort az ember nem belecsempészi az írásaiba, hanem az a szöveg keletkezése során beszivárog a mondatokba. A Sehol úgy látszik, e tekintetben is eltér az eddigiektől” – mondta az alkotó.

A beszélgetést Virányi Attila zárta dalaival, majd az író dedikálta köteteit a megjelenteknek.