A Dumbó 2019-es feldolgozása bár nem tükrözi teljes mértékben Tim Burtont, mégis meglepően jól sikerült film lett.

Hadd kezdjem egy vallomással ezt a cikket: számos előítélettel ültem be Tim Burton Dumbójára. Egyrészt sosem szerettem az 1941-es verziót, már gyerekként sem esett jól egy órán keresztül azt nézni, ahogy kiközösítenek és megaláznak valakit, még akkor sem, ha egy elefántról van szó. Az a tény, hogy Dumbó végül megtanul repülni és hatalmas sztár lesz belőle, egyáltalán nem érződött megfelelő elégtételnek. Másrészt pedig kifejezetten zavar a Disney legújabb pénzzsákmányoló stratégiája, miszerint futószalagon gyártják a klasszikus mesék „élőszereplős” verzióját. Szóval meglehetősen kétkedve ültem be a 2019-es Dumbóra. Viszont pozitívan csalódtam. Bár a klasszikus burtoni jegyek nem igazán markánsak, azért a mester már dolgozik annyi ideje a Disney-vel, hogy tudja, hogyan csempéssze bele magát egy filmbe.Első lépésként eltörölte az állatmese műfaját és egy tágabb, családi történetté dolgozta át. Így az egér/madár segítők helyett két gyerek vette szárnyai alá a repülő elefántot, és megjelenhetett a kétes apafigura, akit Colin Farrell alakít. Burton ugyebár előszeretettel épít bele a filmjeibe nem túl szimpatikus apákat (mint Az Álmosvölgy legendájában vagy a Charlie és a csokigyárban), vagy épp olyanokat, akik nem voltak jelen a gyerek életében. Ahogy a Sweeney Toddban, úgy a Dumbóban is ez utóbbi kategóriába esik a családfő. Holt azonban kénytelen volt elhagyni a gyerekeit, ám meg is fizette az árát: katonaként szolgált, de fél karral tért haza arra, hogy időközben elhunyt a felesége.Holt és családja a Medici fivérek cirkuszi társulatának tagjaiként élnek, a vándorcirkusz turnéját pedig a Dumbó nyitánya egy nagyon hangulatos montázsban mutatja be. Maga a film egyébként az amerikai cirkuszvilág aranykorában, az 1910-es években játszódik, így a társulatban is megtalálható minden tipikus fellépő: az erőember, a „sellő”, a hasbeszélő, említés szintjén pedig még a szakállas nő is. A karakterek terén persze jobban is elengedhette volna a fantáziáját Burton – akár az 1932-es horrorfilm, a Freaks szintjéig is elmerészkedhetett volna –, de családi mozi révén nem állt neki kísérletezni. És ez a Dumbó egészére igaz. A rendező helyenként inkább biztosra ment, így például az eredeti mese látomásos szekvenciáját cirkuszi show-elemként beleépítette a filmbe, itt pedig azért valamennyire kibontakozhatott a burtoni vízió. Olvasd tovább a Filmtetten!