A Csíki Játékszín minden évben megemlékezik a Színház Világnapjáról. A március 27-én 19 órakor műsorra tűzött Karnebál előadás előtt Bogdán Zsolt, színművész olvassa fel a világnapi üzenetet. Az előadásra a Don Juan bérlet érvényes, illetve jegyek is válthatók.

A Nemzetközi Színházi Intézet bécsi közgyűlésén 40 ország küldötteinek határozata alapján, 1962 óta ünnepeljük a Színház Világnapját, annak emlékére, hogy 1957. március 27-én Párizsban megnyílt a Nemzetek Színháza.

Az 51. Színházi Világnap alkalmából Dario Fo Nobel-díjas olasz drámaíró, rendező, díszlet- és jelmeztervező üzenetét olvassák fel március 27-én világszerte.

Dario Fo 1926-ban született Sangiano-ban. Drámaíró, rendező, díszlet- és jelmeztervező, időnként zenét is ír darabjaihoz. 1950-ben rádiós és tévés munkába kezdett, mint színész és szatíraszerző. 1954-ben feleségül vette Franca Rame színésznőt, akivel megalapították a Compagnia Dario Fo-t. Egy sor rövidebb tévés varietéprogramot készítettek a RAI-nak, de olyan gyakran találkoztak a cenzúrával, hogy a tévét a színházra cserélték. A színházi munkásságát a szatíra jellemzi, és mindaz, ami ellentmond annak, amit Fo „polgári színháznak" nevez. Fo kilépett a színház keretei közül, és tereken, gyárakban, és egyéb olyan helyeken lépett fel, ahol a közönség a társadalom alsóbb rétegeiből érkezett.

1997-ben irodalmi Nobel-díjat kapott „az egyszerre szórakoztató, lebilincselő és távlatokat nyújtó szövegek alkotásában mutatkozó erőssége" elismeréseként.

Dario Fo Színházi Világnapi üzenete. Hajdanán a hatalom intoleráns volt a komédiásokkal, és elkergette őket az országból. A színészek és a társulatok ma azzal kínlódnak, hogy helyet, színházat és közönséget találjanak; és mindennek a válság az oka. A hatalmon levők tehát már nem akarják ellenőrizni és korlátozni azokat, akik iróniával és maró gúnnyal fejezik ki magukat, mivel a színészeknek se terük, se publikumuk nincs, akihez szólhatnának. Ezzel szemben a reneszánsz korában, Itáliában a hatalomnak nehéz dolga volt, amikor féken akarta tartani a komédiásokat, mert azok nagy népszerűségnek örvendtek. Köztudott, hogy a Commedia dell’Arte színészeinek tömeges elvándorlása az Ellenreformáció korában következett be, amikor elrendelték a színházi terek elpusztítását, különösen Rómában, ahol a szent város meggyalázásával vádolták őket. XII. Ince pápa, a polgárság konzervatívabb és a klérus magas rangú képviselőinek kitartó nyomására 1697-ben elrendelte a Tordinona színház bezárását, amelynek színpadán a moralisták szerint a legtöbb obszcén előadást játszották. Az Ellenreformáció korában, az Észak-Itáliában működő Carlo Borromeo bíboros tevékenységének nagy részét a „milánói hívek” megváltásának szentelte, méghozzá úgy, hogy különbséget tett a művészet, mint a szellemi nevelés legmagasabb formája és a színház között, amely szerinte a szentségtörés és a hiúság megnyilvánulása. Egy – a munkatársaihoz írt – levelében, amit emlékezetből idézek, többé-kevésbé a következőket fogalmazza meg: „Mi, akik a mérgező gyomok elpusztítására vállalkozunk, megteszünk minden tőlünk telhetőt, hogy tűzre vessük a gyalázatos szövegeket, hogy kitöröljük ezeket az emberi emlékezetből, és üldözzük azokat, akik mindezt kinyomtatják. Nyilvánvaló azonban, hogy amíg mi aludtunk, az ördög újra meg újra megújuló ravaszsággal munkálkodott. Mennyivel mélyebben hatja át a lelket az, amit a szem lát, mint ami az ilyen könyvekben olvasható! Mennyivel súlyosabban rombolja a fiatal fiúk és lányok elméjét a kimondott szó és az azt kísérő gesztus, mint a könyv lapjain olvasható holt szavak. Következésképpen sürgősen el kell űzni a városainkból a színészeket, ahogy ezt a nemkívánatos személyekkel tesszük.” Éppen ezért a válság megoldására az az egyetlen reményünk, hogy üldözni kezdenek bennünket és főleg azokat a fiatalokat, akik színházzal akarnak foglalkozni: így kialakul majd a komédiásoknak és színházcsinálóknak egy új diaszpórája, amely a tiltásokból minden képzeletet felülmúló erényt farag, és új színházat hoz létre.