A Kolozsvári Állami Magyar Színház talán legjobb alternatív kezdeményezése, hogy külön esteket biztosít színészei „filmarcai", azaz filmes szerepléseik bemutatására, népszerűsítésére. Filmszínésznek lenni ugyanis – ezt mindenki tudja – egész más habitust és képzettséget igényel, mint színházban játszani. Dimény Áronnak megvan ez a habitusa.

Tudják ezt róla tapasztalt rendezők is, és tudja a színház művészeti aligazgatója, dramaturgja, a társulatot jól ismerő Visky András is, aki azt mondta a csütörtök esti rendezvényen: nem csoda, hogy Dimény Áronból filmszínész lett: visszafogottsága, amin átsüt a belső izzás, filmvászonra való.

A kolozsvári magyar színház Stúdiótermét miniatűr mozivá alakították át a csütörtök esti, vetítéses beszélgetésre, hogy a közönségnek valóban moziélményben legyen része. Így filmvászonról, de ugyanakkor intim közelségből tapasztalhattuk meg azt, amit Visky „belső izzásnak" nevezett: a premier plánokban a finom mimikát, az arcot árnyként megülő érzelmeket, az égő, rideg vagy szívbemarkolóan szomorú tekintetet.

Öt filmből vetítettek le hosszabb-rövidebb jeleneteket, amelyekben Dimény Áron játszott: a Sorstalanság (rendező: Koltai Lajos), a Mansfeld (r: Szilágyi Andor), az Europolis (rendező: Cornel Gheorghiţă), A vizsga (r: Bergendy Péter), és a Valahol Palilulán (Undeva la Palilula, rendező: Silviu Purcărete) című alkotásokból.

„A színház olyan, mint a házasság – a film pedig, mint egy fellángoló szerelem" – idézte Dimény Áron Bergmant, hozzátéve: maga is ugyanígy érzi. A Sorstalanságban Citrom Bandit alakító színész elmesélte: élete legszebb castingja előzte meg a Nobel-díjas Kertész Imre regényének filmadaptációjában való részvételt. A főhős, Köves Gyuri életét megmentő, angyalként fel- majd eltűnő Citrom Bandit ugyanis valós személyről mintázta regényében Kertész Imre. Ugyanezért az író maga is akarta látni, ki játssza majd a film kulcsjelentőségű alakját.

Amikor egy színpadi színészt filmes munkái kapcsán faggatnak, megkerülhetetlen a kérdés, hogy mi a különbség a kétfajta alkotói folyamat között. „Hisz a filmszínész nem vesz részt a film létrejöttében, leforgatja a saját jelenetét, amivel utána azt tesznek, úgy vágják, ahogy akarják, a színész teljesen ki van szolgáltatva a rendező és vágó elképzelésének" – érvelt Visky. „A színész a színházban is ki van szolgáltatva" – szögezte le Dimény. - „Mindkét esetben nagyon fontos, hogy teljes bizalom alakuljon ki köztem és a rendező között. A Sorstalanság számomra  szerencsés találkozások sorozata volt."

Van azonban jelentős különbség is: a színpadi munka során, ha egyik este elrontottál valamit, következő előadáson korrigálod a hibát. A színész azzal a vigasztaló tudattal él, hogy játéka fejlődhet, egyre jobb lehet. A film azonban konzerválja a jelenetet. „Meg kellett barátkoznom ezzel a gondolattal" – mondta a színész, „és néhány év után már megbocsátóvá váltam a szerepemmel szemben."

Akármilyen hihetetlen: az érzékeny, szerény művész kimért és rideg ávós tisztet is kiválóan alakít, meggyőződhettünk erről A vizsga és a Mansfeld jeleneteiből. Az Europolis és a Valahol Palilulán román produkciók, ami azért is jelenthet nagy élményt egy magyar színész számára, mondta Visky, mert a román filmgyártás „elképesztően jó formában van" már jónéhány éve. A dramaturg elmesélte: a Berlinálé előtt az az anekdota járta, amelyet egyébként egy magyar újságíró fogalmazott meg, hogy „a nemzetközi fesztiválokon mindig sok esélyes van, és aztán mindig a románok győznek."

Az Europolis igazi román életérzésű mozi, a nyomor, a kommunizmus utóélete, a Nyugat vonzereje, a magánéleti tragédiák egy mindent átitató groteszkbe mártva, ami a túlélési ösztön és a hazai filmgyártás sikerének egyaránt üzemanyaga.

Ugyanezt az életérzést hozza, de a 60-as évek abszurditásába helyezve és egy szürrealista vízióvá fokozva, Purcărete filmje is, a Valahol Palilulán, amit - mint a beszélgetésből kiderült – Dimény Áron arcára épített a rendező.

„A legsötétebb korszakot emberi történetbe emeli át, megszünteti a hatalomtól való félelmet" – mondta a filmről Visky, Dimény Áron pedig hozzátette: kezdetben azt hitte, hogy ez valamiféle „értelmiségi" film lesz, de mint kiderül, egyáltalán nem az, a nézők reakcióiból nyilvánvaló, hogy mindenki számára hozza a kommunizmus évtizedeinek életérzését, abszurditását.