Az orosz–ukrán háború kezdete óta több humanitárius segélycsomag érkezett Ukrajnába Szatmárnémetiből, ám március 4-én volt az első alkalom, hogy a Máltai Szeretetszolgálatán keresztül útnak indított segély nem Magyarországon keresztül jutott el a szomszédos országba, hanem Szatmár megyéből a Halmi–Nevetlenfalu átkelőhelyen keresztül szállították a segítséget Beregszászra. A két teherszállítót a Maszol.ro is elkísérte Kárpátaljára.

Szatmárnémeti Polgármesteri Hivatalának, a Hans Lindner Alapítványnak és a Szatmári Egyházmegyei Caritas Szervezetnek a közös adományát vitte a két jármű a Máltai Szeretetszolgálat segítségével a szatmári megyeszékhely kárpátaljai testvérvárosába, Beregszászra. A járművek a Máltai Szeretetszolgálat szatmárnémeti székhelyéről indultak, elsősorban hatalmas víztartályokkal és villanyáram előállítására alkalmas generátorokkal – ezeket jelölte meg az előzetes konzultáció alapján, mint nagy segítséget, Babják Zoltán polgármester.

Az eddig elindított autók a Pete-Csengersima átkelőn keresztül értek Magyarországra, ám a beregsurányi átkelőhely annyira zsúfolttá volt, hogy a segítséget kézbesítők Halmi felé vették az irányt. Ez a határátkelő az elmúlt napokban sem volt különösebben forgalmas, a menekültek java része inkább Máramarosszigetnél lépett be Romániába azon egyszerű oknál fogva, mert az a támadott nagyvárosokhoz is közelebb esik.

A halmi átkelőnél a román oldalon sátrak sorakoznak, várják a menekülteket, hogy segítségükre legyenek. Élelmiszert, vizet, szálláslehetőséget ajánljanak az érkezőknek, akik általában őszinte örömmel fogadják a segítséget.

A két teherszállító belépése Ukrajnába korántsem volt egyszerű feladat. Az ukrán oldalon ugyanis legalább 40 percet kell várakozni, a humanitárius segély sem élvez előnyt – annak ellenére, hogy mások nem igazán készülnek a háború sújtotta országba menni. A határőrök lepecsételik az útleveleket, megnézik a szállítólevelet, majd az iratokkal a kommunizmus éveit idéző, omladozó vakolatú főépületbe kell menni, ahol újra pecsételnek, fénymásolnak, megint megnézik az útleveleket. Közben az autók mellett várakozók egy gyalogosan Románia felé tartó családra lesznek figyelmesek: apa, anya, három gyermek és egy nagymama. Hátukon cipelik, maguk után húzzák bőröndbe csomagolt életüket.

A Halminál található átkelő eddig csak a gépjárműforgalom számára volt nyitott, a háború kezdete óta azonban gyalog is át lehet kelni rajta.

Letaglózó az út Beregszász felé. A főként magyarok lakta településeken, melyeken minden bolton a cirill betűs mellett ott a magyar felirat is, mintha megállt volna az idő valamikor a nyolcvanas évek derekán. A hangulathoz sokat hozzáad az utakat járó rengeteg kocka-Lada. A házak rossz állapotban vannak, a szegélység szinte tapintható. Az út viszont jobb, mint néhány évvel ezelőtt, egy szakaszon pedig igazán modern, kerékpársávval kiegészített útszakasz van, igaz, nem túl hosszan. Csak az utal arra, hogy a határ mentén nemrég még virágzott a cigarettacsempészet, hogy helyenként a környezettől jócskán elütő „paloták” állnak. Közeledve Beregszászhoz egyre több a szőlős, a környéken borból szeretnének sokan jól működő turizmushoz, bevételhez jutni. A szatmárnémeti adományt elkísérő Magyar Lóránd parlamenti képviselő hívja fel a figyelmet egy-egy újdonságra, a szatmári politikusok jó kapcsolatot ápolnak a testvértelepülés vezetőivel és eddig rendszeresen jártak Ukrajnába.

Utazás közben többet is megtudunk a menekültek fogadásáról Szejke Vilmostól, az autó vezetőjétől, illetve a segítséget szállító autók tulajdonosától. A menekültválság kezdete óta fogadnak ukránokat a feleségével működtetett Borókagyökér Egyesület székhelyén, a nemrég épített táborban. Először ajánlkoztak a segítséggel, ma már egyenesek hozzájuk irányítják a kisebb-nagyobb csoportokat. Vendégül láttak már ukránok mellett szintén Ukrajnából menekülő szenegáli, líbiai egyetemistákat is. A legtöbben nagyon hálásak, voltak, akik hrivnyát hagynak az ágyukon, mások ötoldalas levelet írnak köszönésképpen és sírva búcsúznak. Legtöbben Nyugat-Európába tartanak barátokhoz, rokonokhoz.

A néhány tíz kilométeres utat követően érkezünk meg Beregszászra, a közel 24 ezer lakosú kisvárosba, ahol a magyarság az összlakosság felét teszi ki. A kisváros központja szép, takaros. Arra, hogy háború van az országban, első látásra semmi sem utal, csak valamivel több az autó, mint szokott, egy-egy padon pedig felpakolt hátizsákkal ülnek néhányan.

Babják Zoltán polgármester fogadta a küldöttséget, melynek Szatmárnémeti polgármestere, Kereskényi Gábor is tagja. Régi jóbarátként üdvözli a házigazdákat.

„A most kapott adományoknak főleg abban van szerepe, hogy megelőzzük a nagy bajt. Ha leáll a vízszolgáltatás, a tartályokba ivóvizet helyezhetünk ki a település több pontjára, az áramhiányt pedig a generátorok enyhítik majd” – magyarázza a kárpátaljai városvezető.

Mint kiderül, a településre közel 10 ezer menekült érkezett, ezért kénytelenek minden lehetséges helyen szállást kialakítani – legutóbb raktárakat építettek át nagy hirtelen és alakítottak ki bennük szobákat.

Beregszászon a helyzet egyelőre nyugodt, de mindenkit zavar a bizonytalanság. Az iskolák zárva tartanak, de vannak, ahová bejárnak diákok: katonai álcahálót készítenek kézzel. A bentlakások viszont zsúfoltak, menekültek élnek ott is és bárhol, ahová a helyi közigazgatás el tudta helyezni őket. A boltok nyitva tartanak, nagyjából mindent lehet venni – egyelőre.

Mint az önkormányzat egyik munkatársától megtudtuk, a hatóságok leállították az árumozgást a megyék között, így egyelőre mindenki saját raktárról dolgozik. Aztán ha az kifogy, ki tudja, hogyan érkezik még utánpótlás. A Maszolnak többen is beszéltek arról, hogy fájó a kilátástalanság. Ha pedig nem jön utánpótlás, hamarosan humanitárius katasztrófa helyszíne lesz a kisváros (is).

Nagy a forgalom viszont a helyi magyar konzulátuson: most mindenki magyar papírokat szeretne, vagy meghosszabbíttatni a lejárt magyar útlevelet. Nagy szükség lesz rá, ha menni kell.

A városban minden fizetős szálláshely foglalt már napok óta. Az egyik helyi étteremben mesélnek nekünk erről a pincérek. Az étteremben találkoztunk – véletlenül – Béres Ildikó színművésszel, aki a Marosvásárhelyi Tompa Miklós Társulat tagja, de játszik a beregszászi társulatban is. A kárpátaljai kötődésű Vidnyászky Attila, a budapesti Nemzeti Színház főigazgatója meghívására a beregszásziak már több napja játszanak a magyar fővárosban. „Szinte naponta van előadásunk, de minden alkalommal úgy játszunk, hogy amint lejövünk a színpadról, egyenesen a tévé elé ülünk, hogy lássuk az ukrajnai fejleményeket” – mondja.

A háború elől menekülők egy kisebb részét egyszerűen a beregszásziak csak turistáknak nevezik, mert ők szállodában laknak, mindig étteremben esznek. Gazdag kelet-ukrajnaiak, akik „borzasztó bunkón viselkednek” és csúnyán néznek, ha a magyar kiszolgálók egymáshoz magyarul szólnak. A gazdag menekültekről szóló történetek pedig egybecsengenek az általunk is ismert történetekkel: 2021-es autókban érkeznek, készpénzzel és arannyal teli széffel a csomagtartóban. De ők alkotják a kisebbséget. A többség valóban rászoruló, akiknek a bőröndjükben néhány ruha és néhány személyes tárgy van, így indultak útnak ki tudja, honnan, s ennyivel próbálnak meg biztonságos helyre jutni, hogy túléljék a háborút.

Egyébként a gazdag kelet-ukrajnaiak miatt az elmúlt napokban az alkohol árusítását is beszüntették Beregszászon. „Buliztak, amikor mások meg a katonának elvitt fiukat siratták” – mondja egyik friss ismerősünk.

Egyébként valóban „viszik” a beregszászi fiúkat a háborúba. A sorozás kategóriánként történik: először a katonaságot megjártakat viszik, a sor végén pedig a kevésbé jó állóképességűek, vagy az önkormányzat működésében nélkülözhetetlenek vannak. „Engem az elmúlt években többször is operáltak, alacsony kategóriába soroltak, amikor engem elvisznek, akkor az már a legvégső küzdelem lesz” – mondja egy fiatalember.

Betértünk a helyi polgármesteri hivatalba is, ahol a háború kezdete óta napi 24 órában megy a munka. Folyamatosan érkeznek az új kérések, a megoldandó feladatok.

Közben a helyi civilek is szervezkednek: helyi járőrszolgálatot szeretnének létrehozni, mert egyre több a városban a gyanús alak. „A városban sorban ürülnek ki a lakóházak. Ezt néhányan ki is használják, kifigyelik az üres épületeket, megpróbálnak betörni, elvinni, ami értéket találnak” – mondja egy másik fiatal, aki szerint taktikai eszközökre, drónra, rádiótelefonra is szükségük lenne. „Egy drónnal a levegőben tudnánk járőrözni, figyelni, hol, mi történik” – magyarázza.

Beregszászon egyébként mindenféle segély jól jön: a pénz is, amiből megvehetik a szükséges eszközöket, élelmet, ám a banki átutalás nem jó mód. A háborús helyzetben a város vagyonát bármikor elkobozhatják, az átutalás során pedig az összeg szinte 30 százaléka elvész. Ezért tanácsos segélyszervezetekre bízni az adományokat – elsősorban a Máltai Szeretetszolgálatra.

Legfontosabb viszont az élelem. A legtöbb menekültnek ételt kell biztosítani, esetleg uzsonnát az útra, bár a román oldalon sokan várják őket teke segítő szándékkal. Viszont az kérdés, hogy meddig? Ugyanis egy elhúzódó háborúban előbb-utóbb elfogyhat az önkéntesek és adakozók pénze, energiája és lelkesedése is.

Az újdonsült ismerőseinknél rákérdeztünk arra is, hogy jelenleg milyen a magyar–ukrán viszony a városban. Elmondták, egyelőre nincs feszültség, bár hallottunk arról is, hogy egy, a frontra vitt fiatal azzal hergelte társait, hogy most az oroszokat ölik meg, aztán ha hazajön, akkor majd a magyarokat. Mások is attól tartanak, a feszült helyzetben gyűlnek az ellentétek, ha pedig vége lesz a háborúnak, az ukránok és a magyarok között alakulhat majd ki konfliktus.