Tucatnyi egzotikus állatfajt gyűjtött össze székelyzsombori farmján egy Németországból hazatelepült gazda. 

A kerítés túloldalán egy emu nyújtogatja kíváncsian a nyakát, kicsit odébb alpakák legelnek, arisztokratikus közömbösséggel tudomást sem véve jelenlétemről. Úgy tűnik, nem zavarja őket a rekkenő hőség, olyan otthonosan mozognak, mintha nem is az Andok, hanem a Kis-Homoród vidéke lenne a természetes életterük. Az amerikai bölények nehezebben tűrik a kánikulát, magyarázza házigazdám, csak reggel és este jönnek ki legelni, egyébként naphosszat az istáló hűvösében hevernek.

Az állatsereglet büszke tulajdonosa Nagy Károly, aki Székelyzsombor határában elterülő tizenegynéhány hektáros birtokára gyűjtött négylábúakat és madarakat négy kontinensről. Húsz, Németországban hentes-mészárosként ledolgozott év után, 2007-ben tért haza, nyugdíjba vonulását követően. A Nyugaton eltöltött évek alatt látott több olyan terápiás állatparkot, ahol pszichés problémákkal küzdő embereket fogadtak, s szeretett volna egy hasonlót létrehozni a szülőfalujában örökölt földeken.

Hozzá is kezdett az állatok beszerzéséhez, illetve az engedélyek beszerzéséhez, ám a szakterületet ismerő jóakarói figyelmeztették: a honi szabályozás annyira bonyolult, a bürokrácia annyira szövevényes, hogy ha nem akarja megkeseríteni a saját életét, inkább álljon el a tervtől.

Megszívlelte a tanácsot, ám mivel mindig is szerette az állatokat, nem állt le a gyűjtésükkel. A bölényeket egy németországi farmról vásárolta, a vaddisznókat úgyszintén, de európai tenyészetekből kerültek hozzá a kameruni juhok, a törpekecskék, a vietnami disznók, a hattyúk, a kanadai-, plymouth-, nílusi- és apácalibák csakúgy, mint a néma- és a futórécék. A szarvasasokat ellenben állatorvosoktól vette magához, autóbalesetekben sérültek meg, az egyik borjú pedig már itt született.

„Péter, Árpi!” Bözsi, Piri, Bella, gyertek!” – szólongatja őket. Elsőként Bözsi és Piri érkezik a hívó szóra, a két hím a füle botját sem mozgatja, csak az agancsuk kandikál ki a cserjésből, a többhektáros kifutó egy távoli pontjáról. A két nőstény a tenyerünkből eszik, gazdájuk becézgeti őket, ahogy a házi kedvenceket szokás. Nagy sokára Péter is befut peckesen, neki is jut még a kenyérből. „A párzási idő kivételével be lehet menni hozzájuk szelídek. A hímekkel azért vigyázni kell, mert játszani akarnak, s az agancsukkal véletlenül felöklelhetik az embert” – mondja Karcsi bácsi.

A vietnami disznók mókásak, bumfordiak, mintha a mi házi sertéseink miniatűr változatai lennének, sötétre festve. Engem azonban jobban érdekelnek a vaddisznók, melyekből egy egész kondányi sürgölődik az alacsony kerítés túloldalán, kocák és süldők vegyesen. Ezek is szelídek, mondja a vendéglátóm: „Volt egy nagy kan, amelyik jött az ember után, leheveredett mellé, rá lehetett ülni.” A bölények közé ellenben nem merészkedik, vallja be, bár ismerik, etetéskor szagolgatják a kezét, de attól még félelmetes, kiszámíthatatlan állatok.

A juhokat, kecskéket, disznókat haszonállatnak tartja, vág belőlük, a vaddisznókból is szokott kilőni, ám az állatsereglet egyelőre inkább viszi, mint hozza a pénzt. Az alpakák gyapja, bár aranyat ér, bevételt még nem hozott, mivel a feldolgozás bonyolult technológiát igényel. A bölényeknek ellenben jó áruk van, s a borjún rövidesen túl lehet adni.

Bár Nagy Károly soha nem reklámozta az állatparkját, az emberek felfedezték, szájról szájra terjed a híre, rendszeresen jönnek látogatók, családok és iskolai osztályok. „Van egy bukaresti család, amelyik rendszeresen visszajár, azt mondják sehol nem tudnak úgy kikapcsolódni, mint itt” – mondja büszkén a gazda, aki szívesen látja a látogatókat, ha igénylik, sátorozási lehetőséget is biztosít a számukra.