A forradalmi hangulathoz a marosvásárhelyiek 1989. december 21-én, körülbelül 11 óra 30 perc körül csatlakoztak. Aznap csak kevesen vállalták, hogy elkészítsék a köztéri események fotós krónikáját, de a december 22-i eufóriában már filmfelvételek is készültek.

A cikk a Maszol és az Erdélyi Audiovizuális Archívum Időutazó című közös sorozatának része. Az Erdélyi Audiovizuális Archívum célja az erdélyi és Erdélyhez kapcsolódó audiovizuális örökség megőrzése, az archív felvételek, amatőr fotók és filmek szakszerű gondozása. Megmentendő, megőrizendő archív képekről (fotó, film, videó) itt lehet értesíteni az archívum munkatársait, a már digitalizált fényképek online adatbázisa pedig a rekollekt.ro oldalon érhető el.

Noha ezek a fotók ugyanannak az eseménynek a részeiként egyneműnek tűnnek, a fotózási helyzetek alapján mégis érdemes különbséget tenni a diktatórikus rendszer bukását megelőző zűrzavaros órák fotói és a Ceaușescu-házaspár szökését követő eufórikusabb pillanatok képei között. December 21-én az utcára kivonuló tömeg nem tudhatta, hogy mi lesz a végkimenetele az eseményeknek. A nyilvános térben zajló tüntetés fokozottabb veszélyt jelenthetett annak, aki fényképezőgéppel mutatkozott. Marosvásárhelyi fotósok arról számoltak be, hogy nem is annyira a félelem miatt nem fotóztak, hanem egyszerűen amiatt, hogy teljesen beszippantotta őket az esemény, elragadta őket a forradalmi hév. Pedig még a technika is adott volt, hiszen csaknem minden marosvásárhelyi gyárban működött fotókör vagy filmkör, és az utcára vonuló tömeg többnyire a különböző gyárak munkásaiból állt össze.

Marosvásárhelyen december 21-én Miholcsa Gyula volt a kevés fotós egyike. December 22-én, amikor a rendszer megbukott, már többen fotóztak, Keresztes Pál és Miholcsa Gyula celluloid szalagra filmezett, illetve Farkas István videózott. Mindannyian a marosvásárhelyi Szakszervezetek Művelődési Házának filmklubjában tanultak meg filmezni, amelyet Schnedarek Ervin vezetett.

Miholcsa Gyula, aki fizikatanárként dolgozott az 1980-as években, amatőr filmesként már megtapasztalta, hogy milyen köztéren filmezni a kommunista rendszerben. Stúdióban, színészekkel utópisztikus kisfilmet is készített 1989 decemberének elején egy fiktív diktátor bukásáról, aki alatt meginog a rendszer, mert annyira kimerítette a népét. Így számolt be egy interjúban: „Az 1980-as évek második felében éreztem a rizikót, de azért csináltam filmet. Készítettem egy filmet 16 mm-es filmszalagra, hogy megörökítsem Marosvásárhely szép épületeit. Fel voltam készülve, hogy ha jön a rendőrség, akkor elmondom, hogy a Szakszervezetek Házának csinálok egy filmet a szép városról. Ez bevált, olyan semleges dolog volt, hogy hagyták. Közben, persze, nem a gyárakat filmeztem, hanem a régi épületeket. Általában családi eseményeket filmeztek az emberek, arra a hatóságok is azt mondták, hogy családi esemény, érettségi, ballagás, tehát indokolt. De, hogy csak úgy járjon valaki az utcán, és filmezzen, az nagyon szokatlan dolog volt.”

Nemcsak a képkészítés jelentett kockázatot, hanem a nem megfelelő tartalmak nyilvánosságra hozatala is. Valódi, a mindennapi élet árnyékos oldalait megmutató fotók vagy filmek ritkábban készültek a kommunista rendszerben. Sőt, a vizuális kultúra kutatói szerint a kommunizmusnak nincsenek nyers dokumentarista képei, amelyek az akkori társadalom szociológiai, antropológiai megközelítését mutatnák be. Ezzel szemben viszont megerősödött az erőteljesen stilizáló, művészfotó irányzata a korban. A forradalom képeit azonban valódi utcafotóknak, dokumentarista képeknek tekinthetjük, hiszen készítőiket nem a művészi hatás érdekelte, hanem az eseményeken való részvétel és annak vizuális krónikája. Nem a művészi teljesítmény, hanem a fotós jelenléte a forrongó utcán az, ami rendkívülivé teszi őket.

A következőkben Miholcsa Gyula december 21-én készített színes diáinak és a 22-én készült filmjének néhány kockáját mutatjuk be. Mindenik kép egy szubjektív beállítás, amelyet az alkotó személyes emlékeinek jegyzeteivel egészítettünk ki. A szöveg 2019. december 10-én hangzott el az 1989 (marosvásárhelyi) amatőr filmesek és fotósok szemével című vetítéssel egybekötött megemlékezésen.

„21-én nem mertem a kamerát kihozni filmezni, mert arra gondoltam, hogy ha megfognak, akkor elővesznek, hogy miért filmezem a huligánokat, ráadásul a Szakszervezetek Házának a filmezőgépével, ezért 21-én csak fényképeztem, diákat csináltam. Lefotóztam, ahogy jönnek a tűzoltók, s ahogy a népet vízzel spriccolják, ahogy a könnyfakasztó gázat dobják. Féltettem az életemet, de ott volt a másik erő, hogy mégis ezt le kell fotózni, hogy maradjon meg az utókornak. Reszkettem, mégis nyomtam a gombot, s kerestem a helyeket. És volt biza olyan, hogy épp a szekusok blokkjából fotóztam, mert onnan volt jó rálátás, s hallottam, hogy hátul kinyílik egy ajtó, jön valaki le a lépcsőn. Nem mertem hátrafordulni, mert arra gondoltam, hogyha hátrafordulok, meglátja az arcomon, hogy megijedtem. Fotóztam tovább, de megfagyott bennem a vér, s láttam, hogy most megy át a golyó rajtam. Az az illető megállt egy darabig a hátam mögött. Éreztem, hogy na most vége, de végül továbbment. Hát, arra a pillanatra nagyon emlékszem.”

„Megjelentek a páncélkocsik, két tűzoltó is megjelent, az emberek kezdtek félreállni, spriccoltak is, de a tömeg mégis elindult a főtér fele. Lementem én is a főtérre, a Kultúrpalota környékére, ott már gyűltek az emberek a párt háza, a mostani városi és megyei tanács előtt. Néhány nap múlva valaki bejött a filmklubba, és behozott egy kazettát. Felvette hangfelvevővel, ahogy a tömeg az utcán vonul. „Haideți cu noi!” az volt a hívószó, hogy mindenki a lakásokból, tömbházakból csatlakozzon hozzájuk.”

„Jobbról, a főtér felől is jöttek az emberek, és akkor bedobtak egy füstbombát vagy füstgránátot, mert nem volt szaga.  A füst egyre nagyobb lett, és az egész mindenséget elárasztotta.”

„Tiszta füstben volt minden, semmit nem láttam, és akkor le is álltam a fényképezéssel, mert kezdett besötétedni. 21-én este, a fényképezés után lementem én is a főtérre a tömegbe. Abban a kis parkban álltam, amelyik a postapalota és Grand Hotel között van. Ott már lőttek, de nekem szerencsém volt, mert a lábamnál volt egy gömbölyűre lefaragott kőpárkány, ami körbeveszi a parkocskát. Oda lehasaltam, és pont elfedett engem. Tőlem balra, olyan 25 méterre lőttek meg valakit. Az meghalt. Tőlem jobbra, ugyancsak 25 méterre lőtték meg Hegyi Lajost. És a hátam mögött is, egy olyan 50 méterre volt egy harmadik halott. Láttam, hogy az első sebesült elvánszorgott az utcasarokig, ott néhányan megfogták, és tartották, hogy össze ne essen. Arra jött egy teherkocsi. Meg akarták állítani, hogy vigye fel a kórházba, de az nem állt le. Az egyik ember akkorát csapott a kocsi ablakára, hogy az szilánkokra törött, és végül betették a kocsiba s vitték fel a kórházba. Ahol megint veszély volt, mert a Szekuritáté már várta az oda érkező sebesülteket.”

„Eltelt 21-e, és jött a következő nap, 22-e. A katonaság körbeállta a pártépületet és a tömeg odagyűlt köréje. Ezekben a pillanatokban a fényképezőgép nem volt nálam, hanem hoztam a filmezőgépet. Sokáig nem mertem elővenni, mert attól tartottam, hogy bajba hozom Schnedarek Ervint, hogyha elkapnak.”

„22-én délben, amikor megjött a hír, hogy Ceauşescu elszökött, akkor vettem ki a szakszervezetek házától a 16 mm-es filmezőgépet, s azt filmeztem, ahogy kidobták és meggyújtották Ceuşescu képét, ahogy húzták Ceauşescu szobrát és ráakasztották a strada Doftana feliratot. 21-én és 22-én is nagyon vegyes érzelmeim voltak az eseményekkel kapcsolatosan, igazából nem értettem, hogy hogyan lehetséges, hogy amikor már nem mertünk beszélni politikáról, vagy nem mertünk elmondani egy politikai viccet, akkor hogy volt lehetséges, hogy ennyi ember összegyűljön, s elinduljon tüntetni.”

„A párt székházából dobálták ki az iratokat és gyújtották meg, illetve hoztak egy a masinériát, aminek keze-lába volt, és arról azt gondolták, hogy egy verőgép lehetett.  Hogy a szekuritátén ne fárasszák magukat, készítettek egy verőgépet, s akkor az ütötte verte az egyént. Műanyag csontváznak nézett ki, de fémből volt. Arról Keresztes Pál készített felvételt.”

„A Securitatéhoz is felmentem, ott kiengedték, kiszabadították az egy nappal azelőtt bebörtönzött egyéneket.”

„1989-ben ketten filmeztünk celluloid szalagra, én és Keresztes Pál. Pali a saját kamerájával, a super 8-assal, és én a szakszervezetek kamerájával, a 16 mm-essel. Ezt a két filmet használtuk, amikor Schnedarek Ervinnel a vásárhelyi decemberi forradalomról kellett anyagot küldjünk. Olyan nagy kereslete volt, hogy mindenhová csináltuk a másolatokat. Aztán 1990-ben újraindult a bukaresti tévé magyar adása, kevés alkalmazottjuk volt, ezért amikor Vásárhelyre jöttek, a környékünkön mi segítettük őket. Én filmeztem, riportot készítettem, azt vitték Bukarestbe és vágták meg. Így megismertek, és később szóltak, hogy nem akarok-e menni. Hát mentem örömmel, s a bukaresti tévé magyar adásánál alkalmaztak 1991 őszén.”

A 20. századi történelmi eseményeket már az első két világháború óta fotók és filmek rögzítik, a képrögzítő készülékek a modern szemtanúk. Ha tudnak eddig ismeretlen, amatőrök által 1989 decemberében készített fotókról vagy videókról, kérjük értesítsék az Erdélyi Audiovizuális Archívumot.