Preiszner Imre 1930-as években szervezett legendás sítáborainak egyik résztvevője nem csak sízni, hanem fotózni is tudott: a túraélményeket Bruegelt idéző perspektíva-játékkal rögzítette.

A cikk a Maszol és az Erdélyi Audiovizuális Archívum Időutazó című közös sorozatának része. Az Erdélyi Audiovizuális Archívum célja az erdélyi és Erdélyhez kapcsolódó audiovizuális örökség megőrzése, az archív felvételek, amatőr fotók és filmek szakszerű gondozása. Megmentendő, megőrizendő archív képekről (fotó, film, videó) itt lehet értesíteni az archívum munkatársait, a már digitalizált fényképek online adatbázisa pedig a rekollekt.ro oldalon érhető el.

Míg egy író, egy költő, egy tudós vagy egy fotós foglalkozású ember munkája során rengeteg dokumentumot, nyomot hagy maga után, és személyisége évtizedek múltán is rekonstruálható, addig egy tehetséges pedagógus munkájának gyümölcse kevésbé értékelhető képi vagy írott dokumentumok alapján. A mester legfeljebb tanítványaiban él tovább, és az általuk továbbadott történetekben. Az osztálykirándulások és a ballagások csoportképei inkább vizuális madeleine-ként tudják beindítani az emlékezetet, mintsem ténylegesen dokumentálnák azt, amit egy tanári életpálya vagy egy iskola közössége jelenthet.

Téli képeket keresgélve januári cikkünkhöz, feltűnt, hogy a tavaly digitálisan feldolgozott sportfotógyűjteményben a legtöbb sízős fotó Preiszner Imre hagyatékából való. Preiszner Imre sportoló volt és pedagógus, karrierjét hátramaradt fényképeiből és élettörténetéből rekonstruálhatjuk. Pályája során volt testnevelő tanár, egyetemi oktató, iskolaigazgató, túravezető. Kirándulásai során megmászta a piramisokat és a Vezúv vulkánt, gyalog végigsétált az olasz Riviérán, ott volt nézőként az 1936-os berlini olimpián is.

Preiszner Imre (1902–1991) Brassóban nevelkedett, a sport szeretetével itt találkozott először, hiszen a család nyaranta bejárta a Brassó-közeli hegyeket. Édesapja, Preiszner Péter a brassói főreáliskola testnevelő tanára volt, egyféle szaktekintély a svédtornázás terén. Az első világháború a család életét is tragikusan érintette, Preiszner Péter nem tért vissza. Nehéz évek következtek a család számára ezután. Imre 1921-ben leérettségizett, majd tisztviselőként dolgozott évekig, hogy édesanyjának és testvéreinek segíthessen. Emellett aktívan részt vett a turisztikai életben is, alapítója és turisztikai titkára volt a Brassói Turista Egyesületnek.

Oroszlánrészt vállalt a turistaútvonalak kijelölésében a Nagykőhavason, illetve menedékházak és egy sportszálló felépítésében is segédkezett. Rendszeresen vezetett kirándulásokat a Déli-Kárpátokban. Amint anyagi helyzete engedte, beiratkozott a bukaresti Testnevelési Akadémiára (1928-ban).

Már elsőéves egyetemistaként felfigyeltek rá, s megbízták a sí, atlétika és úszás oktatásával. Egyetemi évei alatt végig tanított, majd sikeresen államvizsgázott, az intézet pedig visszatartotta tanársegédnek.

Ősszel és tavasszal atlétika- és labdajáték-tanfolyamokat vezetett, télen pedig négyhónapos sítanfolyamot szervezett, hol Predeálon, hol Alsó-Tömösön vagy Borszéken. Nyáron a főiskola összes hallgatójának úszó-, evező- és labdajáték-tanfolyamot tartott Eforie Nordon.

Számos kalandos, egyedi táborozás története mára már legendaként él. Egyiket ő maga írta le 1982-es önéletrajzában: „Egy hónapig Borszéken a III. éves fiúk részére turisztikai tanfolyamot vezettem, amelynek keretében egy kirándulást szerveztem Maroshévíz–Bükkhavas–Pietrosz–Vatra Dornei útvonalon, onnan tutajon leereszkedtünk a Besztercén Broșteni-ig. Innen gyalog átmentünk a Mănăstirea Durăuig, megmásztuk a Csalhót, leereszkedtünk a Békási-szorosba, onnan pedig a Gyilkos-tóig. Innen Gyergyószentmiklóson keresztül visszamentünk Borszékre.”

1938-ban felkérték a székelykeresztúri Unitárius Főgimnázium igazgatójának, melyet elfogadott. Megismerkedett és házasságot kötött Kubanek Erzsébet zenetanárnővel, s két gyermeke született: Piroska (1939) és Péter (1942). 1941-ben családnevét Preisznerről Killyénire változtatta. 1944-ben távozott az intézetből, a székelykeresztúri Tanítóképző, majd a székelyudvarhelyi Református Kollégium testnevelő tanáraként dolgozott tovább.

Kollégája, Csergő József testnevelő tanár ekképp jellemezte őt: „Ha szakmai felkészültsége, vezetői rátermettsége mellett valamit ki kellene emelnem, akkor az a mélységes kiegyensúlyozottság és a határtalan tolerancia. Megjelenése tekintélyt, biztonságot és csendes derűt sugárzott.”

1962-ben vonult nyugdíjba. Nyugdíjazása után is aktívan részt vett a közéletben. Német nyelvet tanított, táborokat szervezett, kirándulásokat vezetett, jelzéssel látta el a Székelyudvarhely környéki turistautakat. Killyéni Imre 1991. november 10-én hunyt el Székelyudvarhelyen, a katolikus temetőben nyugszik. További képek az életéről megtekinthetők itt.

Hol van már a tavalyi hó, egy 80 évvel ezelőtti síélmény vagy sportteljesítmény? Az 1930-as években tartott sítanfolyamokról néhány kép maradt fenn, egyféle akadályként a felejtés útjában. Ezek közt vannak képek a csapat összetartozásáról, a túrázás közben tartott pihenőkről, a sífelszerelésükről, és dokumentálták szálláshelyeiket is.

A gyűjtemény néhány darabja nemcsak az edzés sikerességét jelzi, hanem a fotós látásmódot is.  Ezen a képen például a szikla, a hótakaró körvonala és a libasorban haladó diákcsapat jól kitervelt, előkészített kompozíció részének látszik.

A sorozat legszebb darabja az előtér és háttér játéka miatt értékelendő a leginkább. A hófödte táj egy olyan kvázi-homogén tér, amelyik alkalmas olyan perspektivikus játékokra, amire Peter Bruegel Vadászok a hóban című festménye lehetne a prototipikus példa. A fotóson múlik ugyanis, hogy a geometriai formákat és térmélységet elfedő, egyszínű, egytónusú hóban hogyan lehet mégis kialakítani a perspektíva érzetét. A fotó párba állítható Erdély neves fotográfusának, Marx Józsefnek A tél örömei című fényképével is.

A képen csaknem egyneművé fehéredő ég és táj egy absztrakt felületté válik, amelyiket a síző, túrázó emberek fekete foltokként tagolnak. A fehér olyannak a szimbóluma, amiben minden szín feloldódik, elvész a kozmikus térben. Noha, ezek a képek távol állnak a modernista művészet „fehéren fehéret” koncepciójától, úgy gondoljuk, hogy a túrázó csapattól hátramaradó fotográfus ösztönösen is ráérzett a fehér táj metafizikus potenciáljára.

„A tél, és persze a téli képek is csak akkor igazán szépek, ha van hó. A friss hólepel borús időben is jó téma, mert emeleti ablakból, erkélyről érdekes képeket készíthetünk a forgalmas utcáról, térről, ahol a járművek szeszélyesen kanyargó, fekete nyomokat rajzolnak az úttest finom hótakarójába” – írta Járai Rudolf a Népszava 1974. január 6-i számában. Noha a fotós neve ismeretlen, sikerrel vizsgázott volna fotóból is, nemcsak Preiszner Imre sítanfolyamain.