A Marokkó felé vezető úton, nem sokkal azután, hogy elhagyták Tangert, telefonon értük utol a zilahi Nagy Kristófot és barátját, a szintén zilahi származású, de jelenleg Németországban élő Gecző Tamást. A két 25 éves autómérnök az idei Budapest–Bamako ralin vesz részt, azon a legendás, jótékonysági futamként ismert terepralin, amely Európát köti össze Afrikával.

„Most hagytuk el Tangert, Marokkót. Marrákes felé tartunk” – mondják lelkesen az autóból, miközben mögöttük kilométerek százai, előttük pedig még ezrek várnak rájuk. Kristóf és Tamás első osztályos koruk óta legjobb barátok. Hétévesen ismerték meg egymást, és nyolcadik osztályig szinte minden napot együtt töltöttek. „Majdnem testvéri kapcsolat van köztünk. Én nála, ő nálam, ez ment éveken át” – mesélik. Aztán Tamás családja Németországba költözött, ő már a kilencedik osztályt ott kezdte, ott érettségizett, majd autómérnöki diplomát szerzett. Jelenleg a Mercedesnél dolgozik Németországban. Kristóf Kolozsváron végzett autómérnökként, rövid ideig egy multinacionális cégnél volt, majd hazatért Zilahra, ahol a Szilágy Megyei RAR (Román Gépjármű-nyilvántartó Hatóság) autómérnöke. A két fiatal közötti távolság nem bontotta meg a barátságot. „Amikor befejeztük az egyetemet, azt mondtuk: ezt valahogy meg kell ünnepelni. Csak nem tudtuk, hogyan. Aztán jöttek a YouTube-videók a Budapest–Bamakóról, és arra gondoltunk: próbáljuk ki.”

Nem verseny, hanem küldetés

A Budapest–Bamako a világ egyik legismertebb amatőr terepralija és egyben jótékonysági expedíció. Az idei második futam, amelyen a fiúk is részt vesznek, mintegy 15 napos, több ezer kilométeres útvonalon halad végig Közép-Európától Észak- és Nyugat-Afrikán át. A klasszikus útvonal Magyarországról indul, majd Spanyolország érintésével kompátkeléssel Marokkóba vezet az út, onnan pedig a Szaharán keresztül halad tovább Mauritánia irányába.

A napi etapok 200 és 700 kilométer között váltakoznak. Minden reggel eligazítást tartanak, ahol ismertetik az aznapi szakasz kihívásait. A hangsúly azonban nem a gyorsaságon van – mesélik a fiúk. „A mi kategóriánkban nem az számít, ki ér le elsőnek. Az a lényeg, hogy érjünk le, és vigyünk adományokat” – hangsúlyozzák. Idén mintegy 300 csapat vesz részt a futamon különböző kategóriákban. A „Kalandos 2-es” csapatnevük egyszerre utal arra, hogy ketten vágtak neki az útnak, és arra is, hogy egy 1991-es dízel Volkswagen Golf kettessel indulnak. „Olyan autót akartunk, amit ha elromlik, meg tudunk javítani. Egy modern, szenzorokkal teli autóval nem biztos, hogy boldogulnánk a sivatag közepén.” Mint megtudtuk, az autóban nincs légkondicionáló. „Ha 80-90-nel mész és lehúzod az ablakot, az elég” – mondják nevetve. 22 fokos meleg fogadta őket Marokkóban, de tudják, hogy délebbre a Ráktérítő után komoly hőség vár rájuk. „Nagyon sok csapat előre lefoglalta a szállásokat az egész útvonalra. Mi nem mertük bevállalni. Ha az autó azt mondja, hogy ma itt maradunk, akkor itt maradunk” – magyarázza Kristóf. A döntés mögött tudatosság áll: egy több mint harmincéves járművel vágnak neki a sivatagnak, ahol egy apró műszaki hiba is órákba, akár napokba kerülhet. Az étkezést is ehhez igazítják. Többnyire ott esznek, ahol megszállnak, vagy előkerülnek a tartalékok. Az autóban mindig van elegendő víz és alapélelmiszer – különösen a sivatagi szakaszokra készülve. A helyiek reakciója is megerősítette bennük, hogy jó döntést hoztak. „Látni rajtuk, mennyire örülnek nekünk. Magyaráznak, mutatják az utat, beszélgetnek velünk. Már a vámnál is ezt tapasztaltuk: odajöttek, érdeklődtek, mosolyogtak. Anyukám süteményéből is kínáltuk őket, nagy örömmel fogadták” – mesélték. A felkészülés során nemcsak barátoktól és korábbi résztvevőktől kaptak tanácsokat, hanem a szerelőktől is. „Ők rengeteget segítettek. Azt mondták, bármi történik, éjjel-nappal hívhatjuk őket, és várják a bejelentkezéseinket.” Ez a háttértámogatás külön biztonságérzetet ad a több ezer kilométeres úton.

Navigátor és sofőr – Szerepek menet közben

A feladatokat tudatosan osztják fel. Felváltva vezetnek: nappal egyikük, éjszaka a másik ül a volán mögött. Aki épp nem vezet, az navigál. A GPS kezelése mellett figyelnie kell az útvonalra, a nyomtatott útikönyvre, amelyben részletesen szerepelnek az etapok, figyelmeztetések, látnivalók, veszélyes szakaszok. Emellett dokumentálják az utat: YouTube-csatornát, Instagram- és TikTok-oldalt indítottak, ahol román és magyar nyelven is beszámolnak az élményeikről. „Az első nap vagy harmincan hívtak fel minket, ezért egyszerűbb videóban megmutatni, hol vagyunk és mit csinálunk, mint mindenkinek külön elmesélni.”

Internetük van, tehát nincsenek elzárva a világtól. Emellett a műszerfalon lévő figura is jelzi a rossz utat: ha elkezd táncolni, az mindig feldobja a hangulatot. Az autó egyelőre tele van csomagokkal és adományokkal, de ahogy ezeket kiosztják, egyre több hely szabadul fel. „Ahogy könnyebb lesz az autó, úgy mi is felszabadulunk” – mesélik. A mosás kérdését is sajátos módon oldják meg. „Összeszedtünk vagy hatvan régi inget a családtól. Reggel felveszünk egyet, este pedig eldobjuk” – mondják. Emellett készültek praktikus megoldással is: mosótabletta, mosópor és egy lavór is van náluk. A gyorsan száradó ruhákat, ha szükséges, egyszerűen kiterítik az autó tetejére, és a melegben húsz perc alatt megszáradnak.

Adományok: focilabdák, tanszerek, remény

Az út karitatív jellege legalább olyan fontos számukra, mint maga a kaland. Húsz focilabdát, mezeket és jelentős mennyiségű iskolai felszerelést visznek magukkal. Mauritániában iskolákba, árvaházakba, nehéz sorsú gyermekekhez juttatják el az adományokat. Sierra Leonéban egy helyi focicsapat alapítását segítik. „A sport az idei tematika. Azt szeretnénk, ha ezek a gyerekek is éreznék, hogy gondolnak rájuk” – mesélik.

A családok eleinte nem hitték el, hogy valóban elindulnak. Az oltások, vízumok, nevezési díjak után azonban valósággá vált a terv. „Az utolsó négy-öt napban napi 18-20 órát dolgoztunk az autón, de még akkor sem voltunk biztosak benne, hogy időben el tudunk indulni” – mondják. Kristóf apja azt tanácsolta: még a kapuban fogjanak kezet, és kérjenek egymástól bocsánatot, mert három hét összezárva, több ezer kilométeren, az valódi próbatétel.

Önmaguk határán

A ralira nem lehet egyszerű kirándulásként tekinteni. A több ezer kilométeres táv, a változó útviszonyok, a sivatagi szakaszok, a technikai meghibásodás lehetősége, a hőség, az ismeretlen kultúrák és helyzetek mind komoly kihívást jelentenek. Egy 25 éves fiatal számára ez egyszerre: önismereti út, ahol kiderül, hogyan reagál stresszre, fáradtságra, bizonytalanságra; barátságpróba, hiszen konfliktushelyzetekben is együtt kell dönteni; mérnöki kihívás, amikor egy 35 éves autót kell működőképesen tartani; kulturális élmény, amely kitágítja a világlátást és felelősségvállalás, hiszen az adományok sorsa is rajtuk múlik.

„Szerintem minden egyben: kaland, kihívás, önismeret. De a legfontosabb, hogy ezt együtt élhetjük át” – mondta Tamás. Az út során eddig csak kisebb technikai problémák adódtak. „Lekopogjuk. Az autó megy” – teszik hozzá. Ahogy haladnak Marrákes felé, a sivatag irányába, a két zilahi fiatal nemcsak földrajzi értelemben távolodik az otthontól, hanem egyre közelebb kerül ahhoz, amit felnőtté válásnak hívnak, és amiért részben útnak indultak.