Dardzsiling több mint 1 500 kilométerre van Delhitől, India észak-keleti vidékén, Nyugat-Bengál államban. Az út kerek 24 órát tartott, ebből 21-et vonaton ülve töltöttem. 

Romániára nézve határozottan kínos, de tény, hogy a szerelvény nagyobb átlagsebességet produkált, mint a hazai vonatok többsége, pedig India a vasút fejlettségét tekintve nagyon távol áll a világelittől. 

Mielőtt elérte volna Nyugat-Bengált, a vonat többszáz kilométeren át Bihar államban haladt. Nem néztem utána, de mérget mernék venni rá, hogy voltak már botcsinálta nyelvészek, akik az indiai régió és az egykori vármegye névazonosságában a magyar és a szanszkrit, illetve hindi nyelv rokonságának bizonyítékát látják.   

Dardzsiling vidéke megint csak egy új világ India többi részéhez képest. Errefelé a Gangesz síksága szinte színtiszta hindu, azonban ahogy az út egyre magasabban kanyarog, megjelennek a tibeti imazászlók, a sztupák és a buddhista kolostorok. A fizimiskák is mások, mint a lapályon, egyre több a mandulavágású szem. Himalájai népek alkotják a többséget ezen a vidéken. A domináns etnikum a gurka, a harcias törzs tagjai etnikai alapon szervezett alakulatokban nem csupán az indiai és a nepáli, de a brit, a szingapúri és a brunei-i hadseregben is szolgálnak. A nemzetközi jog tiltja zsoldosok alkalmazását, azonban ezen államok hadseregeinek gurka egységei hivatalosan kivételt képeznek.         

Dardzsiling a Himalája előhegyeiben fekszik, 2 000 méter magasan, meredek szerpentineken át lehet eljutni a városba. Tiszta időben idelátszik a közel 8 600 méter magas Kancsendzönga, nekem nem volt szerencsém megpillantani. Csoma 1842 márciusában, indiai tartózkodásának huszadik évében ért Dardzsilingbe, ahonnan a hegyeken át a tibeti fővárosba, Lhászába szeretett volna eljutni. 58 éves volt ekkor, ráadásul maláriás, emberfeletti teljesítmény volt már az is, hogy Dardzsilinget elérte. A betegség április 11-én végzett vele. 

Amikor mondom, hogy honnan jöttem, a keresztény temető öreg hippi kinézetű hindu gondnoka már tudja, hogy Kőrösi végső nyughelyét keresem, azonnal útba igazít. Az erdélyi tudós vándor halotti emlékműve tűnik az egyetlen látogatott sírnak a temetőben. Lenyűgöző mellőle a kilátás, pedig nem is tiszta az idő, a távolabbi csúcsok és a mélyebben fekvő völgyek felhőbe, ködbe burkolóznak. 

Hatvanadik életévéhez közeledve, megroggyant egészségi állapotban Kőrösinek esélye sem lehetett eljutni Lhászába, s onnan tovább az ujgurok földjére, fellelni az őshazát, rokon népre találni. Ennek alapján akár tragikus hősként is tekinthetnénk rá, aki heroikus vállalkozását nem tudta véghez vinni. Az én szememben azonban Csoma sokkal inkább nagy és sikeres tudós, olyan ember, aki nem csak szépet tudott álmodni, de a körülmények hatalmának engedve, pragmatizmusra váltva az idealizmust, de a nagy célt szem elől nem tévesztve alkotott, értékes életművel ajándékozta meg a világot. 

Hídverő ember volt, munkássága kultúrákat kötött össze egymással, megnyitva köztük a kommunikáció, a kölcsönös megismerés lehetőségét. Mi ez, ha nem egy sikeres élet tartalma? (A korábbi blogbejegyzések itt olvashatók.)