Amritszár után a következő úticélom Gurdászpur. Az elmúlt napokban folyamatosan nagyon fáradt voltam, ma már lényegesen energikusabb vagyok. Teljesen normális, hogy időnként lestrapáltnak érzem magam, szeptemberi indulásom óta 4,86 millió lépést tettem meg, ami közel 3 800 kilométernek felel meg.

Mivel Ladakh kis túlzással már csak egy ugrásra van, úgy döntöttem, itt az ideje, hogy beszerezzek egy olyan lábbelit, ami megfelel az ottani időjárási viszonyoknak. Ladakh átlagos tengerszint feletti magassága meghaladja a  3 000 métert, ebben az időszakban ott még tombol a tél, hó van, a hőmérséklet napközben sem emelkedik 0 fok fölé.

Amritszárban, a helyi Decathlonban találtam is egy megfelelő bakancsot, egészen nevetséges, leszállított áron, odahaza legalább a négyszeresét kérnék el, s ér is annyit. A cimkéjén az van feltüntetve, hogy Romániában gyártották. A felsőrésze marhabőrből készült, nem csodálom, hogy Indiában nem volt nagy keletje.

Ladakhhal kapcsolatban a közelmúltban nagy öröm ért. Két különböző forrásból is azt az információt kaptam, hogy az indiai hatóságok újabban külön engedélyhez kötik a térségbe való beutazást, amit állítólag 40 nap alatt kaphat meg az igénylő. A hallottak miatt kissé feszülten állítottam be a csándigári rendőrség illetékes osztályára, egy porcikám sem kívánta a találkozást az indiai bürokráciával. Miután előadtam, hogy mi járatban vagyok, a hivatal egyik munkatársa elkérte az útlevelemet, legalább öt percen át elmélyülten tanulmányozta a vízumomat, majd kijelentette, hogy ezen vízum mellé semmiféle plusz engedélyre nincs szükségem.

Utána egy kolléganő kezébe került az útlevelem, aki, valamivel rövidebb idő alatt jutott ugyanarra a következtetésre. Aztán a lelkiismeretes hivatalnokok felhívtak telefonon egy, vélhetően náluk magasabb beosztású munkatársat, továbbították neki a vízumom fényképét, majd rövid megbeszélés végeztével megerősítették: ezzel a vízummal oda megyek egész India területén, ahová csak akarok. A kijáratnál szolgálatot teljesítő rendőr beszédes kedvében volt, megkérdezte, hová tartok, s mikor mondtam, hogy Ladakh az úticélom, áradozni kezdett róla, mondván, gyönyörű vidék, ősi kultúra földje.

Madarat lehetett volna fogatni velem amiatt, hogy nem kell 40 napot izgulnom, megkapom-e az engedélyt. Úgy látszik, bár akkor erősen próbára tette a türelmemet a hosszadalmas ügyintézés, mégis érdemes volt háromszor bemennem Teheránban az indiai konzulátusra, s további három alkalommal a beutazási engedélyekért felelős központba, jó kis vízumot kaptam. (A korábbi blogbejegyzések itt olvashatók.)