Elindultam Irán felé. A mai úticélom Ercek, kedden pedig számításaim szerint átlépem a határt. Vantól nehéz volt búcsút venni, számomra a  legkedvesebb törökországi város. Egy helyi ismerősre is szert tettem, a kurd pszichológus, Ahmet személyében, sörözőben is voltunk, első alkalommal törökországi tartózkodásom során. 

Feltételezem, ritkán vetődik erre külföldi, legalábbis erre utal, hogy az idegenforgalmi információs iroda egyetlen angolul beszélő munkatársa őszinte érdeklődéssel kérdezte meg, mi szél hozott erre, honnan szereztem tudomást Van létéről. 

Pihenőnapomat maximálisan kihasználva, megnéztem két helyi nevezetességet. Méretét tekintve Akdamar csak második legnagyobb sziget a Van tóban, azonban messze a leghíresebb és leglátogatottabb, köszönhetően a X. században épült örmény templomának. Negyedórás hajóútra van a legközelebbi kikötőtől, lenyűgőző hely, főleg ilyenkor, amikor a szárazföld havas hegyormai hatásos háttérként szolgának. Ilyennek képzelem a földi paradicsomot. 

Ha allergiás lennék a macskaszőrre, illetve kényes arra, hogy a ruházatomra ne kerüljön állat szőre, akkor ezt a cikket valószínűleg nem írtam volna még meg, ugyanis kórházban ápolnának, de minimum be lennék nyugtatózva. Bár nem a macska a kedvenc állatom, ellátogattam a Van macskák tenyésztésével és tanulmányozásával foglalkozó központba, ahol alig pár perc tartózkodás után az volt a benyomásom, több fehér szőrszál van rajtam és a ruhámon, mint a körülöttem fogolódó, hozzám dörgölőző, rám mászó több tucat állaton. 

Az itteni az egyetlen házimacska, mely szeret fürdeni, hófehér, viszonylag hosszú szőre van, a két szeme pedig eltérő színű. Pompás állatok, ráadásul a központ lakói nagyon barátságosak, szeretik az idegenek jelenlétét, ami egyéttelműen a pozitív kondicionálás eredménye, a látogatók ugyanis csak akkor léphetnek be közéjük, ha vásárolnak egy adag macskaeledelt. 

Az időjárás továbra is kegyes hozzám, szinte naponta esik kiadós, néha felhőszakadásszerű eső, de szerencsére este, amikor fedél van a fejem felett. 

Az iráni helyzetet egy ideje már nem követem, bár úgy tudom, véget értek a zavargások. Rég rájöttem, hogy amit biztonságnak hívunk, nem más mint illúzió, önmagunk ámítása, ha sokat adnék rá, el sem indultam volna. (A korábbi blogbejegyzések itt olvashatók.)