banner_qpmMZsMg_970x250 eurotrans.webp
banner_PT5K3wNG_728x90 eurotrans.webp
banner_kNLLfvE0_300x250 eurotrans.webp

Erdélyből Tibetbe, Kőrösi Csoma Sándor nyomában: 83. nap – november 22.

Bár Iránban továbbra is teljes hírzárlat van, s állítólag folynak az utcai harcok, továbbindultam kelet, pontosabban Taslicay felé.

Valamikor a 80-as évek legelején láttam egy fotót egy magyarországi képes folyóiratban, valószínűleg az Ország Világban vagy a Képes Újságban, amelyen egy magas rangú külföldi személyiség fogadására kirendelt szaúd-arábiai díszszázad tagjai, a vendég orra előtt földre borulnak Mekka irányában, mivel eljött az ima ideje. Az iszlám kapcsán valószínűleg ehhez hasonló képek jelennek meg sok közép-kelet-európai lelki szemei előtt. Bár az iszlámra vonatkozó ismereteim meghaladják az általános műveltségi szintet, szakértője nem vagyok a témának, törökországi tartózkodásom nyolc hete alatt azonban rengeteg, a vallással kapcsolatos dolgot figyeltem meg, jónéhány embert kérdeztem a hittel való viszonyáról.

A muszlimok vallásosságáról szemlélőként nagyon értékes információkat lehet gyűjteni, az iszlám ugyanis nem ismeri a hit általi megigazulás tantételét, hanem konkrét tettekhez köti a jó muszlim ismérveit. Ezek közül a leginkább szembeötlő, a mindennapi élet szintjén leginkább megnyilvánuló a napi öt alkalommal, meghatározott időpontban végzendő ima. El tudom képzelni, hogy vannak muszlim államok, ahol a kötelező ima idején megáll az élet, Törökországra azonban ez egyáltalán nem érvényes.

Amikor napközben felharsan a müezzin imára hívó hangja, megfigyeléseim szerint az épp annyira hidegen hagyja a törökök elsöprő többségét, mint az európai keresztények tömegeit a hétköznap délutáni templomi harangszó. Nem látok senki lelkébe, azért aztán nem állítom, hogy a minaretekből felharsanó, imára hívó kántálás hatására nem járja át vallásos hevület a törökök testét-lelkét, az ellenben biztos, hogy ha így van, akkor tökéletesen álcázzák, a többség a füle botját sem mozdítja: az autómosó tovább mossa a kocsit, a háziasszony bevásárol, a teázók vendégei háborítatlanul traccsolnak vagy kártyáznak, a járókelők mennek a dolguk után.

Az persze egyértelmű, hogy a török társadalom vallásosabb, mint bármelyik európai, igaz, ez nem is olyan nagy teljesítmény. Ankarától nyugatra ritkán látni az utcán olvasót morzsoló férfit, főleg városon, az ország keleti részén azonban megszokott látvány. Az is tény, hogy ezek zömükben idősödő, illetve középkorú emberek.

Az alkoholfogyasztási szokásai alapján is könnyű beazonosítani egy hithű muzulmánt, mivel az iszlám egyértelműen tiltja az ivászatot. A törökök tekintélyes része ezen a vizsgán is megbukna. Lévén alkotmánya alapján világi ország, Törökországban semmilyen törvény nem korlátozza a szeszes italok forgalmazását. Az ország nyugati részén, Ankarával bezárólag, vannak boltok, melyek kizárólag alkoholt árulnak, és nekem nem úgy tűnt, hogy a csőd szélén állnának.

Egyes áruházláncokban lehet kapni szeszes italokat, másokban nem. A keleti végeken szintén hozzá lehet jutni sörhöz, töményhez, olyan lokál azonban, ahol ilyesmit tartanak, kevés van, főleg onnan lehet felismerni őket, hogy az ablakukat átlátszatlan fólia fedi. Az országutak mentén elszórt tömérdek szemét szintén azt mutatja, a törökök jelentős része nem tartja be a szeszre vonatkozó tiltást, törött sörösüvegből, üres sörösdobozból legalább annyi van, mint Coca Colás dobozból.

Mostanáig tucatnál több törökkel beszélgettem arról, milyen szerepet játszik a vallás az életében, hogyan gyakorolja. A legtöbbjük muszlimnak mondta magát, olyat azonban, aki naponta ötször imádkozik, egyet ismertem csak meg, a többség többhetente egyszer szánja rá magát, mások még ritkábban vagy soha. Török ismerőseim többsége fogyaszt alkoholt. Az iszlám szintén kötelességként írja elő a híveknek, hogy életükben legalább egyszer elzarándokoljanak Mekkába, az én ismerőseimnek azonban eszük ágába sincs ilyesmi, inkább mennének Rómába, Amszterdamba vagy Londonba.

„A törökök 99 százaléka gyűlöli az Iszlám Államot” – mondta nekem Erzincanban egy egyetemi hallgató, akinek nem csupán a fanatikusokról volt lesújtó véleménye, de a városra jellemző vallásos konzervativizmust sem tartotta sokra. Egyik házigazdám, aki a vallást nem gyakorló, istenhívő emberként határozza meg magát, kifejtette, szerinte a hit, illetve az abból fakadó cselekedetek kizárólag ez egyénre és az istenre tartoznak, ahhoz a társadalomnak semmi köze, ami lényegében az európaiak zöme által vallott liberális szemléletnek felel meg.

 

Az elmúlt években gyakran hallottam, olvastam olyan vélekedést, hogy a muszlimok kivétel nélkül a nyugati kultúra megsemmisítéséről ábrándoznak, az egész világot uralma alá vonó kalifátus megteremtése lebeg folyamatosan a szemük előtt. Biztos vagyok benne, ha erre rákérdeznék, rengeteg török nem is értené, miről beszélek, s nem azért, mert nem beszél angolul, mások pedig a rengeteg gyaloglás okozta szellemi kimerülés számlájára írnák, hogy ilyen marhaságokat beszélek. (A korábbi blogbejegyzések itt olvashatók.)

Kapcsolódók

Kimaradt?