Továbbra is kelet felé haladok, most épp Horasan a legközelebbi úticélom. Ma újabb jelképes mérföldkőhöz értem, a szó szoros és egyúttal átvitt értelmében is átléptem a 2,5 milliós határt, egészen pontosan 2 508 101 lépést tettem meg indulásom óta, ami hozzávetőleg 2 000 kilométernek felel meg. 

Jelenleg épp az egykori selyemúton haladok, melyet törökül Ipek Yolunak hívnak. Az útvonalam nagyjából Erzurum és az iráni Tebriz közötti szakaszon esik egybe a hajdani legendás kereskedelmi úttal, melyen karavánok szállították a selymet és más árúcikkeket Kínából Európába. Marco Polo óta nagyot változott a selyemút, a menetirányonként kétsávos, kifogástalan minőségű aszfaltburkolaton karavánok helyett főleg kamionok közlekednek, sok köztük az iráni rendszámú, hiszen közeledek a határhoz. 

A személygépkocsi-forgalom lényegesen kisebb, mint odahaza, egy hasonló kaliberű műúton, mivel Törökországban, a rájuk kivetett luxusadó miatt az autók drágábbak, mint az Európai Unió tagállamaiban. Használt autókat be lehet hozni az országba, de olyan horribilis adókat és illetékeket kell fizetni utánuk, hogy nemigen éri meg, ezért aztán a gépkocsipark viszonylag modern. 

Tegnap egy országút melletti panzióban szálltam meg, egy szoba a szokásos 8 euróba került. Miután kifizettem, a tulajdonos, aki éppen ebédelni készült, két munkatársával közösen, a Yemek! felszólítással egy székre mutatott. Nem mondtam nemet, mivel a yemek azt jelenti, egyél.

Biztos vannak olyan, a higiéniára nagy gondot fektető emberek, kiknek a gyomrát felkavarta volna közös étkezésünk látványa, az előétel ugyanis savanyú káposztából és tejfölből állt, utóbbit mindannyian ugyanabból a tálkából kanalaztuk, márpedig úgy enni tejfölt, hogy az ember ne nyalja le a kanalát, szinte lehetetlen. Az én étvágyam nem sínylette meg az egy tálból történő tejfölözést, szerencsére, mivel a káposzta után leves, majd olyan túrós csusza következett, amilyennél nagyanyám se csinált jobbat, pedig értette ő is a módját. Utóbbit, természetesen szintén egy nagy, közös tálból fogyasztottuk el. 

Mivel bármiféle erődítmény szinte delejesen vonz, nem tudtam elhaladni Pasinler büszke vára alatt úgy, hogy meg ne nézzem. Mivel a török kormány blokkoltatja a Wikipédiát, nem tudtam semmiféle érdemi információt szerezni arról, milyen korból származik, illetve kik ellen kellet védelmet nyújtania a sziklára épült erősségnek. Ahogy nézegettem, az volt a határozott érzésem, ostrom esetén védő szerettem volna lenni, nem támadó.

(A korábbi blogbejegyzések itt olvashatók.)