Tegnap a természet nem volt túl kegyes hozzám, egész nap erős ellenszélben haladtam, ami sokat kivett belőlem. Ennek ellenére jókedvűen lépegettem, tudtam ugyanis, hogy a következő, Akdagmadeni nevű városkában várnak rám.

Még Yozgatban voltam, amikor a polgármester megbízottja felhívott, hogy meghívjon a településre. Hogy a meghívásnak nyomatékot adjon, később egy WhatsApp üzenetet is küldött, egy rakás fénykép kíséretében, hogy meggyőzzön róla, szép a város, érdemes ellátogatnom oda. Nem kellett sokat győzködnie, főleg, hogy Akdagmadeni egyébként is útba esett volna.

A település határában találkoztam a vendéglátóimmal, akik önkormányzati járművel érkeztek, egy Toyota márkájú, hatalmas, fehér városi terepjáróval. A polgármester, Nezih Yalcin háromfős csapatot bocsátott a rendelkezésemre: a megbízottját, aki a gondoskodni volt rólam hivatott, egy sofőrt és egy tolmácsot. Először a település legjobb éttermébe vittek, utána egy várromot néztünk meg, majd felvittek a hegyekbe, egy közel 2100 méteres csúcsra, ahonnan belátni az egész vidéket.

Akdagmadeni környéke nem a tipikus, kopár közép-anatóliai táj, a várost hatalmas kiterjedésű fenyőerdők veszik körül, olyan, mintha a Székelyföldön lenne az ember. A napot egy kávézóban zártuk le, ahol házigazdáim elmondása szerint Törökország legjobb szalepjét készítik. Ez egy hagyományos ital, melyet egy orchideafajta megszárított és porrá tört szirmaiból készítenek, forró tejjel és fahéjjal. Ma reggel a város látnivalóit mutatták meg, XVII.-XVIII. századi épületeket, egy restaurálásra váró, Bizánc korából való romos templomot, valamint egy mecsetet, mely eredetileg szintén templom volt.

Eljátszottam a gondolattal, milyen fogadtatásban lenne része, mondjuk egy lengyelnek, aki gyalogosan szeli át a Kárpát-medencét. Felkeltené-e a sajtó figyelmét? Bizonyosan. Hát a helyi önkormányzatokét? Meghívnák-e, hogy látogasson el, egy adott településre? Gondoskodnának-e számára szállásról, megetetnék-e?

Mivel nem vagyok lengyel, sosem fogom megtudni, ám vannak kétségeim. Ami a törököket illeti, az a benyomásom, ők a vendégszeretet, a török-magyar testvériséget komolyan veszik, utóbbit persze csak azok, akik hisznek benne. Számukra ezek többek, mint hangzatos, tetszetős, de valós tartalommal nem bíró jelzők, melyeket előszeretettel aggat magára az ember, nekik a testvériség, a vendégszeretet személyes, kézzel fogható valóság, aminek egyedüli mértéke a tett.

Ma délelőtt, két kísérőm, Mehmet és Kerem azzal vált el tőlem, hogy ezentúl úgy gondoljak Akdagmadenire, mint második otthonomra, visszavárnak.  (A korábbi blogbejegyzések itt olvashatók.)