42 133 lépés, amivel magam mögött hagytam Erdélyt.

Miközben a Vöröstoronyi-szorosban, az Olt partján ültem, s néztem a folyó jobb partján robogó gépkocsisort, eszembe jutott, az elmúlt években, szolgálati úton, busszal vagy autóval jónéhányszor átkeltem az Olt völgyén, gyakran ábrándoztva arról, milyen jó lenne a másik, ember nem járta parton, komótosan végigjárna ezt a vidéket. Most épp ezt teszem, s már csak ezért is megérte nekivágni az útnak. A szemközti parton középkori várrom, itt volt 1918-ig a Magyar Királyság határa.

A kora esti órákban befutok a Câinenii Mici nevű faluba. Szállásról érdeklődök a helyiektől, egy panzióba irányítanak. A Dragoș keresztnevű tulajdonos sajnálkozva közli, hogy teltház van, aztán, miután előadom, hogy gyalog jövök Enyedtől, megenyhül. Megkapom a kisszobát, mondja, s még egy pohár borra is meginvitál.

Az asztal körül családtagok ülnek, egy pohárból három lesz, s kapok egy üveg mézet is. Pénzt nem fogad el, ellenben szeretné, ha képeket és élményeket osztanék majd meg vele. Tavaly ő is tervbe vett egy tibeti utazást, repülővel, végül nem lett belőle semmi, de nem tett le róla.

Pompás vidék, egyszer szívesen leereszkednék kenuval az Olton, a Székelyföldről a Dunáig. De előbb meg kelleni járni Ladakot. (A korábbi blogbejegyzések itt olvashatók.)