Pár százan gyűltek össze kedden a marosvásárhelyi Postaréten, a Székely vértanúk emlékművénél, hogy fejet hajtsanak az 1849. október 6-án kivégzett aradi tizenhármak előtt. A megemlékezésen a szabadságért hozott áldozat mellett az anyanyelv, az összetartozás és az egymás iránti felelősség fontosságára hívták fel a figyelmet a felszólalók.

Az aradi vértanúk kivégzésének 177. évfordulóján tartott megemlékezésen Kovács Mihály Levente, az RMDSZ marosvásárhelyi szervezetének elnöke Damjanich Jánosnak szavait idézte: „Legyőztük a halált, mert bármikor készek voltunk elviselni azt.” Hangsúlyozta, a vértanúk tudták, mit veszíthetnek, mégsem engedték, hogy a haláltól való félelem döntse el helyettük, miben hihetnek, kihez tartozhatnak és mi mellett állhatnak ki.

A mai nemzedéknek már nem ugyanazt az áldozatot kell vállalnia, mint nekik, döntésük azonban ma is kérdéseket vet fel. Mennyit érnek számunkra azok az értékek, amelyekről ünnepnapokon beszélünk? Ragaszkodunk-e hozzájuk akkor is, amikor ennek ára van, amikor könnyebb lenne hallgatni vagy félrenézni? – mondta.

Az erdélyi magyarok számára mindez az anyanyelvhez való ragaszkodásról is szól – tette hozzá. Kovács Mihály Levente fontosnak nevezte, hogy a gyermekek saját nyelvükön tanulhassák meg elmondani, kik ők, ismerjék családjuk történetét, magyarságukat természetesen élhessék meg, és itthon is lássanak maguk előtt jövőt.

Marosvásárhelyen különböző közösségek, nyelvek és történetek élnek egymás mellett, a múlt sebei miatt azonban a kelleténél több a gyanakvás – mondta. Szerinte magyarként úgy is ki lehet állni a saját közösség jogaiért, hogy közben mások méltóságát is védjük. „Elvárhatjuk, hogy meghallják a hangunkat, és mi is meghallhatjuk a mellettünk élőkét” – hangsúlyozta. Hozzátette, a következő nemzedék azt is látni fogja, hogyan bántunk egymással, képesek voltunk-e egy vita után újra kezet nyújtani. „A szavainkat a tetteink teszik hitelessé” – hangsúlyozta.

Mint mondta, az aradi vértanúk nem tudhatták, hogy 177 évvel később is emlékezni fognak rájuk, mégis hittek valamiben, ami túlért a saját életükön. „Mi ma itt vagyunk. Emlékezünk. És rajtunk is múlik, hogy ez a remény tovább éljen” – fogalmazott.

Percze László konzul gróf Vécsey Károly utolsó vallomását idézte: „Isten adta a szívet, a lelket nekem, mely népem és hazám szolgálatáért lángolt.” Emlékeztetett, Vécseyt utolsóként végezték ki a tizenhárom honvédtiszt közül. Miután végignézte társai halálát, már nem volt kitől elbúcsúznia, ezért Damjanich János holttestéhez lépett, és megcsókolta a kezét.

A konzul közölte, a vértanúk különböző származású és hátterű, de „egyformán magyar szívű” férfiak voltak, akik felemelt fővel fogadták az ítéletet. Arra is emlékeztetett, hogy Marosvásárhely fiatalsága csatlakozott az 1848-as forradalomhoz, majd a szabadságharc idején is kivette részét a küzdelemből. Október 6-a szerinte nemcsak az emlékezésről, hanem a szolgálatkészségről és a hazaszeretetről is szól.

Kecskés Csaba unitárius lelkész János evangéliumából idézett: „Nincs senkiben nagyobb szeretet annál, mint ha valaki életét adja a barátaiért.” Az aradi és a székely vértanúk áldozata kapcsán arra kérte az egybegyűlteket, hogy szeressék és segítsék egymást, figyeljenek egymásra és tartsanak össze. Közölte, így lehetünk méltók az előttünk élt bátrak és hősök örökségére.

A megemlékezésen Tollas Gábor színművész Leiningen-Westerburg Károly feleségéhez, Sissány Elizhez írt búcsúlevelét olvasta fel. A kivégzése előtt írt levélben a vértanú feleségétől és gyermekeitől búcsúzott, hitvesét arra kérte, hogy gyermekeiket jó és nemes emberekké nevelje.

A megemlékezés koszorúzással, majd a magyar és a székely himnusz eléneklésével zárult.