A Gázai-övezet a világ egyik legtöbb konfliktussal és válsággal sújtott térsége, ahol évezredek óta folyamatosan zajlanak háborúk.

A másfél milliós „Kolozsvár"

Területe egy nagyjából 360 négyzetkilométeres partvonal a Földközi-tenger keleti partján, délen Egyiptommal, mindenhol máshol Izraellel határos. A nemzetközileg Izrael részeként kezelt övezet körülbelül 41 km hosszú és 6-12 km közötti széles területen fekszik. Nagyjából kétszer akkora, mint Kolozsvár, de másfél millióan lakják – szinte csak palesztinok –, közülük majdnem egymillió az ENSZ-nél regisztrált menekült. A népsűrűség a világon az egyik legnagyobb, több mint 4000 fő négyzetkilométerenként. A lakosok több mint fele a szegénységi küszöb alatt tengődik, az aktív korú népesség 40 százaléka munkanélküli.

Zsidók, filieszteusok, rómaiak

Legelőször az időszámításunk előtti a 15. századból származó forrásokban bukkant fel Gáza város neve, később pedig találkozhatunk vele a Bibliában is. A források alapján tudjuk, hogy a Krisztus előtti 13. században érkeztek a területre az Egyiptomból Mózes által vezetett és Kánaánba tartó zsidó törzsek, melyek birtokukba vették az egész partvidéket.

Később a zsidókon kívül felbukkant a Krisztus előtt 1200 körül a Balkán vidékéről a Közel-kelet térségébe vándorló „tengeri népek" egyik törzse, a korabeli források nagy része paleszeteknek vagy filiszteusoknak nevezte őket, akik Egyiptom és Kánaán határvidékén, azaz a mai Gázai-övezetben telepedtek le. Egyes történészek és etimológusok szerint a palesztin nép és maga Palesztina is erről az ősi és rejtélyes ókori népről kapta nevét.

A Gázát lakó filiszteusok (palesztinok) története és sorsa összefonódott a zsidóság történetével, a kezdetektől viszályokkal és háborúkkal volt terhes. A zsidó törzsek Krisztus előtt 1030 körül egyesülve létrehozták első államukat Saul (Kr.e. 1030-1010 ) vezetésével, ám a tengerparti Filisztea (Gáza) nem képezte részét a zsidó államnak. A két terület közt több háború is dúlt.

A zsidó állam egységes formájában csupán alig egy évszázadig létezett Saul, majd Dávid (Kr.e. 1010-970) és Salamon (Kr.e. 970-930) uralkodása alatt, majd Kr.e. 930 körül kettészakadt két önálló államra: Izraelre és Júdeára. Krisztus előtt 722-ben a hatalmas Asszír Birodalom meghódította és innentől kezdve az egymást követő nagy keleti birodalmak – Újbabilónia, Perzsia, Makedónia – sorra befolyásuk alá vonták (Filiszteával együtt).

A térség az ókor második felét a Római Birodalom provinciájaként élte végig. A római hódítás Kr.e. 63-ban Pompeius nevéhez fűződik. Az újonnan meghódított térséget később szervezték provinciává, melynek neve Palesztina lett. (A térképeken és forrásokban ekkor jelent meg először ezen a néven a terület.)

A visszavándorlás

A majd öt évszázados római uralom alatt a zsidók kétszer is fellázadtak az elnyomás ellen: Krisztus előtt 66-73 közt és Krisztus előtt 135-ben. A felkelések leverése során pusztult el a zsidók jeruzsálemi temploma is, melynek azóta is csupán egyes megmaradt részei – siratófal – alkotnak napjainkban is szent helyet a zsidóság számára. A második felkelést Bar-Kochba vezette, ám legyőzését követően a rómaiak bosszúja olyan súlyos volt, hogy megindult a zsidók exodusa a Római Birodalom távoli provinciáiba. Palesztinát a Krisztus utáni 7. században az ide vándorló arabok lakhelyévé vált.

A középkor végén és az újkorban az ottománok bő két évszázadra fészkelték be magukat (1571-1799), amíg az egyiptomiak el nem űzték őket. Később megfordult itt Napóleon is, majd a palesztinok újra a Török Birodalom részivé váltak egészen az első világháború végéig. Mivel a háborút a törökök a vesztes oldalon fejezték be, így a gyarmataiknak tekintett területeiket a győztes nagyhatalmak – elsősorban Franciaország és Anglia – kapták meg, Palesztina mandátumterületként a brit gyarmatbirodalomhoz került.

Ekkorra azonban a világban szétszórtan élő zsidóság egy része a cionizmus eszméjének megteremtése után az ősi földre való visszatelepülés mellett döntött és megindult a zsidók Palesztinába özönlése, amely a második világháború holokausztja során hatalmas lendületet kapott. Az angolok nem vállalták a terület feletti igazgatással járó folyamatos problémákat, így a háború végén kivonultak Palesztinából, mely felett a továbbiakban az ENSZ vállalta a gyámkodást.

Zsidó-arab háborúk

A döntő fordulat 1948. május 14-én jött el: Izrael kikiáltotta függetlenségét, amit a környező arab államok (Libanon, Szíria, Jordánia, Egyiptom) nem ismertek el. A frissen megalakult zsidó állam ellen összefogtak, ám együttesen indított támadásukat 1948-49-ben Izrael visszaverte, megőrizve területi egységét, és biztosan kézben tartva Palesztina főbb területeit, így Tel-Aviv környéki tengerpartot, az északi Galileát és a déli Negev sivatagot.

A Jordán folyó nyugati partja (Szamária, vagy későbbi nevén Ciszjordánia) a szomszédos Jordánia, a Gázai-övezet pedig Egyiptom ellenőrzése alá került. Ám 18 évvel később 1967-ben újabb háború tört ki Izrael és a környező államok közt, amelyben ismét Izrael győzött, így mostmár bevonult a korábbi mandátumterületre is, sőt, megszállta a Kelet-egyiptomi Sínai félszigetet is. Gáza és Ciszjordánia tehát 1967-ben izraeli fennhatóság alá került.

Később, 1979-ben Izrael ugyan kivonult a Sínai félszigetről, ám Gázát és Ciszjordániát továbbra is megszállva tartotta. A palesztinok ekkor határozták el, hogy a továbbiakban nem a környező államoktól fogják várni felszabadításukat, hanem saját kezükbe veszik a zsidók elleni harcot, melyben a palesztinok lakta két megszállt terület – Ciszjordánia és Gáza – összefogva és vállvetve fognak küzdeni Izrael ellen.

Gáza-Jerikó egyezmény

Az Izrael elleni harc irányítása 1964-ben került a Palesztin Felszabadítási Szervezet (PFSZ) kezébe, amelynek élére 1969-ben került Jasszer Arafat. A növekvő befolyással bíró palesztin vezető 35 éven keresztül, 1969-től egészen 2004-ig állt a PFSZ élén, melyet saját szervezete az 1959-ben megalakított Fatah segítségével irányított. Arafat ellenzéke 1987-ben jött létre, amikor kirobbant az első intifáda, vagyis az első Izrael elleni általános felkelés. A lázadás során alakították meg 1988 januárjában a radikális iszlamista Hamaszt (Iszlám Ellenállás Mozgalma), mely szinte megalakulása percétől vetélkedett a Fatahhal.

A térség életében a máig legjelentősebb fordulópontot az oslói békefolyamat eredményeként 1994 május 4-én megszületett Gáza-Jerikó Autonómia Egyezmény aláírása hozta meg, mely a palesztinok számára az önállóság első lépcsőjét, Arafatnak pedig a béke Nobel-díj megítélését és a palesztin elnöki szék megszerzését jelentette. Az egyezmény értelmében létrejött a Palesztin Önkormányzat, amely egyaránt irányíthatta Ciszjordániát és a Gázai-övezetet.

A palesztin kormányzat a hadügyeket és külügyeket kivéve az élet minden területén szabadon igazgathatta a két térséget, Izrael pedig ígéretet tett arra, hogy legkésőbb 2005-ig kivonul Gázából. (Korábban, 1988 november 15-én Palesztina egyoldalúan már egyszer kikiáltotta függetlenségét, de ezt a nemzetközi jog azóta sem ismerte el.)

A Fatah és a Hamasz párharca

Az egyezmény legfőbb ellenzője a Hamasz volt, mely továbbra is azt hangoztatta, hogy az Izraellel történő egyezkedés helyett a zsidó államot meg kell semmisíteni és Palesztinát az egész térségre kiterjesztve kell kikiáltani. Céljai érdekében továbbra is folytatta a robbantásokat és merényleteket, így a nagy nemzetközi szervezetek többsége – például az EU, valamint az USA és Kanada – terrorszervezetnek nyilvánította.

A Gáza-Jerikó egyezmény Arafat vezetése alatt azonban rosszul működött, virágzott a korrupció, és az Izraellel kezdetben rendeződni látszó kapcsolat is megromlott, amikor 2000-ben kitört a második intifáda. Az újabb fegyveres felkelés akkor kezdődött, amikor Ariel Saron izraeli a palesztinokat területéhez tartozó és az iszlám szent helyének tekintett jeruzsálemi Mecsetek terén tett látogatást.

A megbékélési folyamat bukása az egyezményt kezdettől kritizáló Hamasz előretörését hozta, és az iszlamista szervezet népszerűsége 2000 után folyamatosan növekedni kezdett. Amikor 2004-ben meghalt Arafat, a Hamasz már megelőzte a Fatahot is, 2006-ban megnyerte a választásokat. Közben Izrael ígéretéhez híven ugyan kivonta csapatait Gázából, de a Hamasz előretörése miatt bármelyik percben készen állt a visszatérésre.

Izraeli blokád

A Hamasz 2006-os választási győzelme után Gázában és Ciszjordániában egyaránt polgárháború tört ki a mérsékelt irányvonalú Fatah és a radikális Hamasz csoportok között. Végül a harcot Gázában 2007 júniusára a Hamasz nyerte meg, amikor a területről teljesen kiszorította a kisebbségben lévő Fatah fegyvereseket. Győzelme után megkezdte hatalma teljes kiépítését, vagyis a helyi maffiák és klánok visszaszorítását, majd az Egyiptom felé kiépített mintegy 60 csempészalagút irányítását.

A Hamasz közismert Izrael ellenes programja – „nincs egyezkedés, csak háború" – szerint megkezdte csapatai kibővítését és felfegyverzését a csempész alagutakon keresztül behozott egyiptomi fegyverekkel, majd rakétatámadásokat kezdett izraeli városok ellen.
Az eseményekre először a Fatah reagált, amikor Mahmud Abbasz a Fatah vezetője, Arafat utódja, és a PFSZ első embere elbocsátotta a Palesztin Hatóságból a Hamasz tagokat és önkényesen Fatah irányítást vezetett be Ciszjordániában.

Izrael 2007 nyarán reagált a gázai eseményekre, és hadseregével lezárta a Hamasz uralta Gázai-övezet határait, az izraeli városok elleni rakétatámadásokra pedig az energia és segélyforrások elzárásával válaszolt. A parányi, ám túlzsúfolt Gázai-övezet teljes blokád alá került, a nemzetközi segélyszállítmányok már nem köthettek ki Gáza partjainál.

Az izraeli hadsereg 2008 novemberében behatolt az övezet déli részébe és a csempészalagutak zömét megsemmisítette.

2008 decemberében és 2009 januárjában az izraeli hadsereg újra bevonult Gázába, és több mint ezer áldozatot hagyva maga mögött, lerombolta a Hamasz épületeit. Ezzel kapcsolatban később Izrael hangsúlyozta, hogy a polgári áldozatok magas száma annak köszönhető, hogy a Hamasz szándékosan iskolákba, kórházakba, illetve civilek lakóházaiba, rejtett el harcosait illetve fegyvereit.

Napjainkban a Gázai-övezetben élő palesztinok nyomorognak, hatalmas a munkanélküliség, rossz az egészségügyi helyzet, és gyakori az éhezés. A nemzetközi segélyszervezetek élelem és gyógyszer szállítmányai nem juthatnak el hozzájuk, mert az Izraeli hadsereg őrnaszádjai és hadihajói a tengeren, harckocsijai pedig a szárazföldön zárják le a megközelítési útvonalakat. A területet irányító ráadásul Hamasz elzárkózik mindenfajta tárgyalás elől, és a lakosság férfi tagjainak többségét az Izrael elleni harcra buzdítja és képezi ki. Vezetésükkel gyakoriak az Izrael elleni rakétatámadások, és az övezetből Izraelbe juttatott szélsőségesek terrorakciói.