Alig két évvel az 1989. decemberi fordulat előtt, amolyan utolsó figyelmeztetésként érkezett a Román Kommunista Párt mindenható vezetőjéhez, Nicolae Ceauşescuhoz a brassói munkáslázadás híre. A nagy ipari város dolgozói november közepén az utcára vonultak, jobb, emberibb életet követelve.

Csepp a pohárban

A munkáslázadás napja vasárnapra esett, amely – akárcsak a többi vasárnap – munkanapnak számított, azért, hogy, az akkori jelmondat szert, négy és fél év alatt teljesítsék az ötéves tervet. A vasárnap mégis „ünnepnek" számított: ekkor szavazták meg a városi néptanácsok képviselőit. Brassót is ünnepien kidíszítették a „nagy eseményre", „tegyünk meg mindent" szavakkal induló táblák ösztönöztek a jobb munkaeredményekre, a termelés túlon- túlszárnyalására, a párt címerével ellátott vörös zászlók lengtek mindenfelé és természetesen mindenütt ott volt a román nép legszeretettebb fia, Nicolae Ceauşescu arcképe.

A nélkülözés, a krónikus élelemhiány, a fűtetlen lakások mellett a spontánnak indult munkáslázadást a túltelt pohárba hullott csepp: annak híre váltotta ki, hogy a brassói Vörös Zászló nevű kamiongyár munkásainak fizetését „a terv nem teljesítése" és a „selejtes exportcikkek" miatt ismét levágják. A mintegy 20 ezer alkalmazottat foglalkoztató vállalat munkásai fizetésük napján csupán rendes jövedelmük felét kapták meg. Ennek következtében az éjszakai váltás nem állt munkába, majd a sztrájkolók száma tovább nőtt az első váltással. A munkások beverték a gyár ablakait, mintegy 4000 munkás gyülekezett a gyárudvaron, és elhatározták, a megyei pártbizottság elé vonulnak.

Csemegék az utcán

A menetben mintegy 400 munkás vett részt. Jelszavaik először szociális jellegűek voltak: „A bérünket akarjuk", „Élelmet a gyermekeinknek", „Áramot és meleget akarunk", „Kenyeret – kenyérjegy nélkül". A város központjába érve számos más dolgozó csatlakozott hozzájuk a Brassói Traktorgyárból, a Hidromecanica vállalattól, de diákok, tanulók, más lakosok is fölzárkóztak melléjük. Ettől kezdve a megmozdulás politikai színezetet kapott, a tüntetők a diktatúra, a kommunizmus, Nicolae Ceauşescu elleni jelmondatokat skandáltak.

Az Ébredj román – 1990-től az ország himnuszává vált – dalt énekelve felgyújtották a vörös zászlókat, emberhez méltó életet követeltek. Behatoltak a pártközpontba, ahol, a hétköznapi ember számára, csak igen ritkán hozzáférhető „csemegékre" – téliszalámira, sajtra, déli gyümölcsre, csokoládéra, Pepsi Colára – bukkantak, ezeket kidobálták az utcára a párdokumentumokkal együtt és felgyújtották legszeretettebb vezetőjük arcképét. Megverték az épületben talált tisztviselőket, a néptanácsi elnököt, egy milicistát pedig anyaszült meztelenül kergettek a tömeg közé.

A menetbe azonban beszűrődtek a Securitate ügynökei is, mások a járdán maradtak, „nézőként" filmezték a tömeget. A tüntetést nem sokkal később könnygázzal, farkaskutyákkal, páncélosokkal verték szét.

Másfél órás pert

A letartóztatott tüntetőket a vizsgálat során agyba-főbe verték, megkínozták. A leghírhedettebb verőlegény Alexandru Ionaş milicista kapitány volt. Ennek ellenére a forradalom után a brassói rendőrparancsnokság főnökévé nevezték ki, őrnagyi rangot kapott. Később a honvédelmi miniszter, Constantin Dudu Ionescu és a Legfelsőbb Védelmi Tanács jóváhagyásával tábornokká lett, majd a Délkelet-Európai Védelmi Kezdeményezés igazgatói tisztségét vette át.

A kihallgatásokon részt vett Emil Macri securitatés vezérőrnagy, Constantin Nuţă, a milícia országos parancsnoka, valamint a Sakál, azaz Carlos és Nicolae Ceauşescu volt összekötője, Nicolae Plesiţa is.

A per előtt a brassói kamiongyár munkásai „dolgozói közgyűlést" tartottak, amelyen – előre megírt beszédek alapján – elítélték a történteket, társaikat. A per 1988 december 3-án kezdődött, a terembe csak név szerint meghívott „közönséget" engedtek be. A 181 perbefogott közül 63 személyt ítéltek el. A vádpont nem a rendszer elleni lázadás volt: az ítéleteket a közrend háborítása, szeméremsértés miatt hozták, a vádlottakat 6 hónap és 3 év közötti börtönre ítélték – amelyet viszont kényszermunkahelyeken kellett letölteniük. A per maga összesen másfél órát tartott.

Elítéltek sorsa

Az elítéltek csak igen kevés holmit vihettek magukkal, családtagjaiktól elszakítva a rendőrség házuk előtt várakozó kamionjával az ország legkülönbözőbb pontjaira – Filiaşi-ba, Târgoviştéba, Brăilába, Bârladba – vitték őket. Munkahelyükön egyszerű munkásként kellett dolgozniuk, ami természetesen fizetésük csökkentésével járt. Valamennyien a rendőrség és a Securitate felügyelete alatt maradtak, ahol szabályos időközönként jelentkezniük kellett. Brassóba tilos volt visszatérniük, családtagjaik csak a Securitate engedélyével látogathatták meg őket.

A Brassó megyei pártbizottság részéről ugyanakkor jelentős nyomás nehezedett az otthonmaradt feleségekre azért, hogy váljanak el férjüktől.

A verőlegények a rendszerben maradtak

Jóllehet a brassói munkásmegmozdulás nem vezetett közvetlenül az 1989-es rendszerváltáshoz, de mindenképpen súlyos csapást jelentett Ceauşescu rendszerére nézve, egyben tovább fokozta az emberekben meglévő elégedetlenséget az „eredeti román szocializmus" iránt.

Az új rendszerben a lázadást elfojtók, a verőlegények megúszták mindenféle büntetés nélkül. Igaz, 1990 után Gheorghe Robu főügyész Brassóba utazva közölte az áldozatokkal, hogy megtalálta a tetteseket – akik egyébként a frissen megalakult Román Hírszerző Szolgálatban, a hadseregben és a Belügyminisztériumban dolgoztak – nevüket pedig felterjesztette a három intézmény vezetőinek. Gheorghe Robu azonban rövid idő múlva meghalt – a dossziénak pedig (ahogyan az már Romániában történni szokott) nyoma veszett.

Az áldozatok igazságtételéért megalakult Romániában az 1987. November 15-e Egyesület, amelynek elnöke, Florin Postolachi 2008-ban bekerült a parlamentbe is. Azonban ebben a tisztségében sem tudott semmit sem tenni a bűnösök felelősségre vonásáért.