Már a második napon, miután birtokba vettem új munkahelyemet a Batthyáneumban, betelepedett az irodámba egy orvos, aki befejezte a gyakorlóidejét. Meg akart ismerkedni velem. Bevallotta, hogy várnia kellett erre vagy négy évet, amit a tisztitótűz különféle katlanjaiban töltött. Hogy nem vált nyomorékká, az a csontjainak köszönhető, amelyek keményebbek minden kínzóeszköznél.

Most itt, ebben a nagy, bár kevésbé ismert, történelmi múltú kisvárosban végre gyakorolni szeretné orvosi hivatását, de egyelőre nem engedik meg neki. Ezért, mondhatni, passzióból jár a könyvtárba. Az orvostudomány történetével kapcsolatosan szeretne megtudni egyet-mást a penészes fóliákból. A Batthyáneumban bőségesen található dokumentum-anyag erről a területről.

Naponta találkozunk, és valami barátságféle kezd kialakulni közöttünk. Lae Niculae, így hívják az orvost, magas, csontos és jól vág az esze. Valakitől hallottam, hogy Lae Niculae hozzáértő és lelkiismeretes szakember hírnévre tett szert, még mielőtt megjárta volna a börtönöket, amelyeknek zordsága illett az ő egyéniségéhez. (...)

Az orvos apja ortodox pap volt egy észak-erdélyi faluban. Amikor a bécsi döntés révén Észak-Erdélyt átadták Magyarországnak, Lae Niculae apját megölte néhány magyar lakos; kegyetlenül meggyilkolta őt, mindössze azért, mert oláh pap volt, és ez még az első napokban történt, miután Horthy hadserege elfoglalta a térséget. A második világháború végén Erdély visszakerült hazánk határai közé. Lae Niculae a bújdosásból hazatért Kolozsvárra, majd szülőfalujában termett, hogy felkutassa apja gyilkosait. Öt évvel a bűntény után Lae Niculae el akarta indítani a pert a gyilkosok ellen, akik szabadon éltek, bár tudták róluk, hogy mit tettek. Eszébe akarta juttatni a gyilkosoknak, hogy a bűnért büntetés jár.

Lae Niculae apjának gyilkosai, köszönik szépen, gondtalanul lebzseltek, viszont - hogy volt, hogy nem volt? – az új helyi hatóság letartóztatta őt, aki nem akarta büntetlenül hagyni a gyilkosokat. Az új helyi hatóság, noha új, továbbra is magyar volt – de kommunista, a kezdődő korszak szabványainak megfelelő. (...) A kommunista helyi hatóság végül elfogatta a gyilkosokat, de elfogatta Lae Niculaét is, a románt, aki pert akart indítani az apja magyar gyilkosai ellen.

Történt viszont ennél hihetetlenebb is. (...) Lae Nicolae adott pillanatban felfedezte, hogy a sötét börtöncellában, ahol aztán egy éven át ült bezárva, nincs egyedül, együtt kell laknia az apja gyilkosaival. Így nézett ki tehát az igazság az új törvények szerint. A gyilkosok magyar parasztok.

A meggyilkoltnak a fia román. Előbbiek vétke soviniszta indítékkal elkövetett emberölés; utóbbi „vétke" is gyilkossággal ér fel: „soviniszta" indítékkal cselekedett. Az új hatóság véleménye szerint nem az erkölcsi önérzet és a gyermeki szeretet sarkallta Lae Nicualét a gyilkosok felkutatására, hanem a gyűlölet.

A nemzetiségek közötti gyűlölet, amely többé nem létezhet a földkerekségen. A gyilkosokat, akárcsak az igazságot kereső embert ugyanannak a bűntettnek, soviniszta magatartásnak az elkövetésében nyilvánították vétkesnek; következésképpen ugyanazt a büntetést érdemlik, s egyúttal a legsúlyosabbat: egy ideig együtt kell éljenek ugyanabban a cellában, hogy lassacskán, és kölcsönösen, kövé váljék a lelkük.

Sőt, mi több, Lae Niculae rákényszerült arra, hogy orvosi segítséget nyújtson apja gyilkosainak. Azok ugyanis rendre megbetegedtek; mintha készakarva történt volna: a szerencsétlen Lae Nicolae keresztény lelkiismeretét még jobban próbára tették.