KISEBBSÉGBEN: „Kiskun fényes, nagykun kényes, jász elmehet…!”

A nemzettudat és a magyarországi kunok esete a „képzelt közösséggel”

Kisebbségben lenni kihívás. Sokszor történelmi és jogi, máskor tájtörténeti és státusz-megjelenítési, megint máskor létfenntartási érdeket kifejező, de mindenkor alárendeltségi és ellenkezési (szabadságfogalommal rokon) állapot.

A magyarországi kunok, s körükben a dicsőbbnek számító kiskunok históriája sokban igazolja e fenti állítás érvényét, egyúttal körvonalazza is azt az idői perspektívát, amely a beolvadás—asszimilálódás—fölszámolódás, másik szempontból a megmaradás—sikerképesség mércéjével mérhető, függően attól is: kívülnézeti (uralmi, civiltársadalmi, partnerségi) vagy belülnézeti (identikus, önszervező és önreprezentáló) nézőpontot találunk hozzá. A kunok léte a magyar históriában a nemzeti kultúra része, a nemzetépítés egyik eleme, a história egyik alapmotívuma. Miként volt és maradt, avagy inkább élt és fölszámolódott e népcsoport egysége, a földrajzi térben sokfelé települt számos rétege, s a túlélésben taktikai (vagy „nemzetpolitikai”) kényszerekkel együtt élni kész jelenléte? Maradtak-e „hírmondói” a kun etnikai csoportnak, néprajzi tájegységben, s ha igen, miért nem látszanak ma már jelen lenni a magyarországi kisebbségi—etnikai térképeken, érdekképviseletben, önszervező késztetések körében? S ha nem látszanak, látszik-e vajon, mi volt, amíg élt ez a kun kultusz, megjelent-e tárgyakban és funkciótudatban, megmaradt-e a kollektív emlékezetben? S a kunság létmódját és életfeltételeit meghaladó nemzetépítési kultusz hagyatéki elemei tükrözik-e még (vagy muzealizáltan már) a diaszpóra-helyzetet, a belső gyarmatosítás állapotát és a posztgyarmati korszakot? S ha csupán érintem is ezeket, elmondható-e róluk, hogy állapotrajzuk túlélte a kizárólagossági elvű (primordiális, „tiszta” származási alapú) nemzetépítés összképét, az elmúlt egy-másfél évszázadban végbement asszimilációs folyamat formális kritériumait, vagy átmeneti fázisában még tükrözte, maradékaiban azonban már csupán a múltba utaló gesztusként szimbolizálja a nemzeti sorsépítés programját betelepülése óta vállaló, de autonómiájára a végsőkig büszke csoportlét korszakosságát? Ezekkel foglalkozom az alábbiakban, mintegy harminc évnyi meg-megszakadó, de folytonosnak érzett kutatás néhány kulcskérdését érintve…

A nemzeti hagyomány és a tájegységi vagy szubkulturális emlékezet témaköréhez kapcsolódó történeti dimenziók között a magyarországi kunok szakralitás-témaköre, pogányság és reformáció határvonalán lezajlott viharos adaptációja, majd tradicionális városi miliőben, (és betelepített katolikus lakosság évszázados térnyerése révén) a katolikus túlsúly eluralkodásának folyamatában a kunok átalakult emlékezetpolitikai gyakorlata az, melynek tárgyiasult változatáról szól írásom. Ezen belül olyan történeti antropológiai és akkulturálódási folyamat jellegadó motívumairól, amelyek az emlékezet és identitás konvencióit, közösségi gyakorlatát írták felül a lokális térben, egyszerre szolgálva etnikai identitás és neo-folklorikus reprezentáció esélyeit, territoriális autonómiát és szakralitás-örökséget, megújuló hagyományhűséget és ritualizált eredettörténetet. Nagytérségi és történeti, nemzetpolitika alá rendelt(etett) és mégis féltve megőrzött világot, melynek örökségként megfogalmazása, áthagyományozása több évszázados szertartásos gyakorlat volt és maradt a Kiskunság településein, főképp kis/mezővárosaiban, s ezek között is a kunok székvárosaiban.[1] Írásomban ebből a kulturális hagyatékból kívánok fölmutatni néhány momentumot, melyeknek „örökségesítése” persze sosem volt kollektív kultikus vállalás, de melynek mégis szerepe volt/maradt a magyarországi kunok kultuszépítési gyakorlatában, „ideológiájában”, „örökség-értékké” tett tárgyi világaiban.

A kutatási háttérről

A magyarországi kunok kutatásában az 1980-as évek első harmadában megkezdett, s voltaképpen véglegesen befejezett/lezárt fázisig sosem jutott áttekintésről beszélhetek. Időközben azonban az ELTE Társadalomtörténeti Tanszéke, Benda Gyula és Bácskai Vera késztetésére (idővel az Atelier francia—magyar doktoriskola kutatóinak—oktatóinak folytatása révén) városmonográfiai kutatást kezdett meg és fejezett be (megannyi vaskos kötetben és a szaktudomány legjobbjainak közreműködésével), mely részben képtelenséggé, részben fölösleges nagyzolássá is tette, hogy a Kiskunhalason indult monografikus kutatómunka összegzését egymagam végezzem el. A halasi kunok identitás-formálódási stratégiáiról, ennek historikus dimenzióiról, etnokulturális jelentéstörténetéről számos tanulmányt komponáltam, de ezek tanulságait sem, összehasonlító célzatú dokumentációját sem kívánom most ide-idézni. Inkább vállalkozom kollégáim és a néprajztudomány vagy történet/régészettudomány ilyesmire elszánt kutatóinak összegző tanulmányaira támaszkodva valamely tárgyias kontextust kreálni. Ebben az értelemben empirikus alapon nyugvó, de elméleti dimenziók felé táguló forrásanyagra hagyatkozom, melyekből a szakirodalmi viták teorikus szereplőinek téziseit csak akkor emelem ki, ha azok kiegészítik a magam kutatási, élményközeli tapasztalatát.

A kulturális antropológiai megközelítést, melynek alapjátszmája, hogy nem a kutató hipotéziseit kívánja „igazolni”, hanem az érintett etnikai kultúra saját értékrendjét próbálja tükrözni, a kunok esetében – és a történeti korok egymásra-rétegződése során –, három szegmensben (avagy három rétegben) elkülöníthető tárgyi „emlékek” leltárával mutatom be. Az első tárgykörben a legkarakteresebb profán és szakrális tárgyak, pl. a kunsüveg, kun /kamennaja/ babák (kun képek), sírjelek,[2] sírmellékletek régészeti és tárgyi néprajzi tárgyegyüttese írható körül. A második jelentéskör lényegében a „tárgyiasult” értékével mért szimbolikus szféra kulturális öröksége kap hangsúlyt, s ezt kiteljesíti, jelentéssel tölti meg a profán és lokális szereptudattal kiegészített szimbolizáció - melynek legfőbb értéke az anciennitás, az identikus megmaradás -: ilyenek a kun székek (székhelyek, törvényszék, piac, hatalmi centrum, önkormányzati autonómia tere), ilyen az ellenzékiség (oppozíciós szereptudat) mindennemű konfliktusos léthelyzetben, ilyen a hadászati sikerek kultusza, az egyre növekvő katolikus túlsúly dacára megőrzött református vallás, továbbá a kun nyelvemlékek stb. Végül ezek járulékos elemei: ilyen a jászkun redempció (megváltás) fogalma mint a morális—mentális ellenállás és piacképes megváltakozás (önfelszabadítás) eredményessége, ilyen az önálló igazgatási és térségbiztonsági eszközökkel kiteljesített parasztvármegye intézménye vagy a kun miatyánk nyelvemléki eszköze is.

Mint az számos forrásból és a kun önreprezentáció nem egy mentális örökség-eleméből messzire kihangzott, a vallási—kulturális hagyomány. A rituálék, szakrális konvenciók kulturális emlékezeti tartalmai gyakorta utólagos regisztráltságúak, és sokszor épp a változó vallási hagyomány vagy kulturális örökség okán pótlólagos narratívákra tartanak igényt azok, akik érintettek, megőrzők vagy értelmezők, az utókor vagy a kortárs helyzet részesei. Témakörömben – mely textuálisan és kontextusaiban is sok tekintetben eltér a párhuzamos írásoktól – ugyancsak megjelenik viszont a hagyománykövetésnek olyan formája, mely ez eredendően pogány, „primitív”, törzsi—nemzetségi jellegű mentális örökséget egy (hosszantartóan érvényesnek tetsző) utólagos interpretációval látja el, keretezi, alkalmasint át is értelmezi. Viszont (mint köztudott) a „hagyományos” magyar, kun, palóc, jász és más kortárs paraszti kultúrában az írásbeliség mégoly ritka maradt, ezért a hagyományértelmezésnek utólagos, a nagyállattartó—legeltető pásztorkultúrát városi és polgári értelmezési keretbe helyező értelmiségi interpretációja fölöttébb meghatározza a hosszú történeti folyamat(ok) összképét, emlékanyagát, értékterét. A Duna—Tisza-közi magyar tanyai—kisvárosi életvitel, rangképesség, vagyon, polgárosodási trend a térség szakírói (Gyárfás István, Toóth János, Nagy-Szeder István és fia, Erdei Ferenc, Novák Ferenc, Tálasi István, Pálóczi Horváth András, Granasztói Péter és mások) szerint ha a korai magyar honfoglalás-kori előzményekre tekintettel is tudott lenni, a föltárt folyamatok és történeti forrásanyag leginkább valamely folklorizációs vagy historikus narratívába illeszkednek, még mielőtt helyi társadalmi szinten visszaigazolt, közös emlékezeti tulajdonná vált ismeretanyag lett volna belőlük.

A vallási hagyomány és kulturális emlékezet témaköréhez kapcsolódó történeti dimenziók között a magyarországi kunok szakralitás-témaköre, pogányság és reformáció határvonalán a szélsebes adaptáció, majd tradicionális városi miliőben (és betelepített katolikus lakosság évszázados térnyerése révén) a katolikus túlsúly eluralkodásának folyamatában átalakult emlékezetpolitikai gyakorlatról szól témaválasztásom. Ezen belül olyan történeti antropológiai és akkulturálódási folyamat jellegadó motívumairól vall, amely az emlékezet és identitás konvencióit, közösségi gyakorlatát írta felül a lokális térben, egyszerre szolgálva etnikai identitás és neo-folklorikus reprezentáció esélyeit, territoriális autonómiát és szakralitás-örökséget, megújuló hagyományhűséget és ritualizált eredettörténetet. Antropológiai aspektusból ugyanakkor illendő lenne élő, kortárs közösségről beszélnem – jelesül annak alapján, ahogyan Ők maguk meghatározzák szakrális szövegeik és rítusaik természetrajzát, tárgyaik vagy képzeteik státuszát. Ámde ehhez a szóbanforgó etnokulturális és szociokulturális csoportot már nehéz lenne vallomásra bírni, hisz voltaképpen asszimilálódott, identitását csak meglehetősen ritkán megvalló népességről van szó, melyet alkalmasint vallásantropológus szemmel talán tanulmányozhatnék – de ehhez szintúgy élő közösség lenne szükséges, mely illusztrálhatná kérdéseim és állításaim igazát, sőt maga vetné fel saját nézőpontja érvényességi kérdését. Sajnálatos módon azonban ennek is a hiányával kell számoljak…

Egyedül talán olyan történeti antropológiai és akkulturálódási folyamat jellegadó motívumairól szólhatok érdemben, amely az emlékezet és identitás konvencióit, közösségi gyakorlatát írta felül a lokális térben, egyszerre szolgálva etnikai identitás és neo-folklorikus reprezentáció esélyeit, territoriális autonómiát és a szakralitás-örökséget, megújuló hagyományhűséget és ritualizált eredettörténetet.

Mármost attól, hogy kötetünk a szövegek és rituálék, nemzettudati elemek és etnicitás-momentumok főkérdése mellé az újítás és hagyománytartás kérdését is fölvette (például Hajnal–Papp, Boross és Ilyés írásában), részben már esélyesebbnek látom, hogy a történeti és kulturális változások megjelenítései közé merészkedjek kérdéseimmel. Mert hát jóval inkább kérdéseket forgalmazok, semmint konvencionális válaszokat. A magyarországi kunok szakralitás-témaköre – vagyis egy történeti antropológiai és kultúraváltási eseménymenet – mellett a tárgyak, jelképek, fogalmak olyan széles körét idézhetném, amelynek illusztrálására itt nincs mód. Lehetne persze a Nestor-krónika és a korai orosz évkönyvek vagy bizánci memoárok anyagát éppúgy idézhetni, mint az Arvisura-tanos palóc-kunok híveinek, vagy a kipcsakföldi és sztyeppei kunhalmok régészeti hagyatékának, Anonymus Gestája alapján a Mátra-vidéki kabarok vagy a bizánci történetíróknál komanoi néven szereplő nomád harcosok historikumának, alkalmasint az 1303-as latin Petrarca-kódex szóanyagában jórészt oguz-török eredetre utaló kereskedő—közvetítő népnek leírásait – mindezen a szakrális topográfiához is kapcsolódó problematikák csupán egyikét jelzik a kellőképpen ki nem tárgyalt történeti szakkérdéseknek. Ezt a történészek generációi által rögzített, sokezer oldalnyi kun históriát, melyet a kortárs kunok hivatkozott eredettörténetének hátteréhez tanulmányozgattam át a nyolcvanas években, máig sem sikerült minden ellentmondásának feloldásával, régészeti és nyelvi párhuzamainak megnyugtató összegzésével tisztázni. Nemcsak nekem, hanem a kunok kutatásában elhíresült több történész—néprajzos—nyelvész nemzedéknek is gondot okozott az eltérő értelmezési körökbe vezető narratív história. Ezekből itt leginkább egyetlen metszetet, egy mentalitáshistóriába ágyazott narratívát kívánok csupán kiemelni, főképp azért, mert részese is voltam annak, amikor egy lokális térben zajló emlékezetpolitikai végjáték zajlott, sőt annak is, midőn ebben konstruktív szerepet vállaló kiskunhalasi kunok nagyjából a történelem elbeszélésének utolsó értelmezési kísérleteire mertek már csak vállalkozni.

A hetvenes évek legvégén kezdődő kiskunhalasi városkutatás, és különösebben ennek a historikus mezőben (kulturális identitás terén) eligazodni próbáló része (mely azóta sem ért véget teljességgel) nemcsak a korábbi, narratív értelmezés előtti teoretikus irányoknak meghaladása volt (vagy kívánt lenni), hanem az addig sosem feltárt, elvétve meghallgatott, s a legkevésbé sem igazán dokumentált, még kevésbé reflektált vallomástevők személyes és kisközösségi terébe is bevilágító kultuszkutatás. Lehetne a mítoszépítés fogalmát is használnom, de az érintett kisközösségi interpretációk kevesebb szakralitással, viszont több felértékelő gyakorlattal vették körül múltképeiket és jelenformálási gyakorlataikat. A lokális mi-tudat rangja, tárgyalásképessége vagy releváns mivolta részint nem volt kellőképpen ellenálló a korszakos kulturális áthatások, inkorporációk, integrációk terén (így a XIX–XX. század során a katolikusok egyre növekvő súlya, majd túlsúlya szempontjából, de hasonlóképpen az oppozíciós politikai viselkedés kiterjedtsége, elfogadottsága terén). Ugyancsak korábban a redemptus elemek és famíliák presztízscsökkenése a földosztások, birtokrendezések és köztulajdoni szféra növekedésével egy időben vagy azokat követően, analóg problematikát mutatnak. Szintúgy hasonló volt a helyzet a magyar és nemzeti fennsőbbségtudat elterjedése idején, amikor az etnikai származástudatok hátrányára és háttérbe szorításukkal történt meg később a parasztpolgári társadalom felülrétegződése (lásd dunai svábok, szerbek, bolgárok, szlovákok hazai etnohistóriáját), utóbb a kollektivisztikus ideológia mindennemű másság ellenében fogant törekvései által végleg elmosva (1900-as évek első évtizedei), majd az 1948 után a paraszti és polgári konvenciókkal szemben főként a munkásság javára történt új ideológiai historikum kialakítását szolgálva stb.). A kunok már korábban is védtelennek bizonyultak reformkori és későbbi polgári államépítés eszköztárával és ideológiájával szemben, s még inkább a nemzettudat és a proletár nemzetköziség narratíváinak áradatában (1947–1987).

A narratív identitások megvallásának, interjúkban vagy közéleti megnyilvánulásokban is látható jeleinek megfogalmazási esélye rohamosan csökkent már kutatásunk előtt is, vagyis az etnokulturális konvenciók értékei, tárgyi emlékei devalválódtak, a második világháború után közvetlenül (és főként ’56-ban) újra megjelenő kisgazda szerveződések diszkvalifikálása révén a maradék kun hagyománytartás értékrendi elemei is lassanként fölszámolódtak. Ennek áttételes, jelképi formája volt már a huszadik század második felében is, mindama konvenció-tartósítás, örökség-őrzés, vagy épp örökségesítés, mely mentális ellenállás formáját öltötte a helyi kisebbség viselkedésében, értékrendjében. Például azon a téren, hogy a tradicionális értékképzetek szerint a Halas-székbe települt első kunok (1239, majd 1300-as évek), ugye, nem reformátusok voltak, hanem pogány vallásuk—rítusaik—világképük fennmaradt a katolikus klérussal szemben évszázadokon át, majd hirtelen váltott reformáltra a megtérítésre szánt helyi népesség…, (a pogány kunok térítését nem pontosan tisztázott előzmények után a 13. század húszas éveiben a domonkosok vették át, s 1227-ben már önálló kun püspökség létezéséről szólnak a források), de értékrendjükben, nyelvemlékekben, a tradíciók megőrzőit presztízs-többlettel kezelően megmaradt a kun származástudat, territoriális autonómia megannyi értéktartalma – ennek pedig örökségként kezelése vagy forgalmazása kivételes kevesek ellenkulturális dacformája volt akkor, midőn a szocializmus kulturális fennhatósága mindennemű konvenció-értéket letarolni igyekezett, ezzel pedig épp értékét növelte a múltat idéző felfogásoknak, s így indult az örökségesítés intenzív folyamata is…

Ez a társadalmi térben lezajlott belső kolonizáció (nemzetépítési vezérnarratívák, a fejlődést akadályozó „pányvák” elmetszése révén) alaposabb hatáselemzést is megérne, de lényegében a perszonális térbe teljességgel betelepülő idegen identitások megkérdőjelezhetetlen létjogát tette érvényessé. Párhuzamosan már szinte végletesen fölszámolódott a másság reprezentálódásának politikai—köztörténeti létjoga, majd relatív teljességű narratívába fordult át a „mindennapok története” meg a mikrohistória egybekulcsolása révén: a kifejezhetetlen, mert illegitim etnikai identitás (mint „civilizáció”, kultúra vagy szubkultúra) úgy került szembe a történeti emlékezettel ebben a Duna—Tisza-közi etnikai térben, s úgy idézte elő ennek szinte teljes fölszámolódását, hogy a tényleges történéseknek már csak késve lehetett nyomára bukkanni a nyolcvanas évek végére, a kilencvenes évekbeli „rendszerváltó” narratívák pedig oly módon telepedtek rá a lokális identitás-őrzés maradékaira, hogy azokból immár szinte semmi sem maradt.

Ha azzal kezdtem, hogy a kutató felelőssége a távolság áthidalása a megkérdezett és az utókor, egyén és környezete között, akkor a kvantitatív kutatásokat ebben a miliőben felváltó esemény- és emlékezet-fókuszált feltárásmód a formális köztörténet helyetti valóságos eseménymenetre helyezheti a hangsúlyt. S ha azzal folytattam, hogy a tett és a szó elsőbbségének vitájában a mindent felülmúló hatalmi legitimitások döntöttek, akkor a tettek elsőbbségét még lehetett volna több reménnyel illetni, erre azonban rátelepedtek a korszakos identitást felülmúló másfajta értékelvek, nemzeti és globalizációs összhatások, a szó és tett mindenkori harmóniájának esélyét felülmúló ideológiai átrétegződés, személyes alkuk sora, migráció és asszimiláció egyaránt. Ennek interpretálása sem egyszintű: a nomád életvitelből és nemzetiségi szervezetből a kun—szári törzsszövetség letéteményesei közül Magyarországon megtelepedett kunok beilleszkedését elváró politikai főhatalmi jogrend elfogadásával a szék-szervezetbe tömörülő lakosság (korai történetének elbeszélése révén) kiemelhetné a fennálló államszervezet elfogadását, a közvetlen királyi testőrségi szolgálatot, a lovasnomád harcmodor egészen török korig fennálló ismeretkincsét, de ezek mellett azt a mintegy ötszáz esztendőn át fenntartott mentalitás-másságot is, mely ugyan pragmatikus okokból elfogadta a kereszténység felvételét és a pogányság levetkőzését mint normarendet, de váltig ellenállt ennek a 14. század közepéig. Mind egyházjogi, mind helyi igazgatási önállóság fenntartásával valójában a nomadizmus számos helyi változatát követve maradt eldöntetlen szakrális státuszuk, egészen a korai reformációig, melynek szinte első híveivé szegődtek tömeges csatlakozással, templomépítéssel, polgáriasodó életvitel és értékrend intézményesítésével… (utóbbiról lásd Granasztói 2010, 2012).

A halasi kutatás (itt és most ebből csupán körvonal-szerű impressziókat idéztem föl) a mikro-história bizonyos konvencióit követi annyiban, hogy a halasi őslakosok, régi református családok, konvencionális értékrendet menteni próbáló „makacs kunok” maradék képviselői olyan társadalmi szcénát fogalmaztak meg, melyben a kisebbség mint közösség, a kisebbség mint mindenkori értékek képviselője, az alávetettek mint egy avittas dramaturgia mellékszereplői beszélik el önnön lokális civilizációjuk, származásmítoszuk, megtépázott autonómiájuk drámáját. Azt a személyesen is átélt, közösségromlásban is tudomásul vett, autonómia-fosztottságban is kényszerűen elfogadott helyzetet, melynek kultuszára még módjuk van a maradék örökség védelme formájában emlékezni. A kutatott miliőbe antropológiai metódussal beereszkedő kutató közben rajta is kapja magát, hogy „etnocentrikusan” viselkedik, többre tartja a helyek és nem-helyek térfelosztását, mint maguk a szereptudatukat már elveszített helybeliek, emellett tágabb kontextusban helyezi el az emlékhelyek jelentőségét és a szakrális örökség funkcióját, mint az ezt már alig-alig őrző—értő leszármazottak. Ráadásul a kulturális autonómia jogát hangoztató néhányakhoz képest is kontextuális magyarázatot kell keresnie mindazon változásnéprajzi és társadalomhistóriai tüneményekre, melyek evidenciái sokszor utolsó kapaszkodók a múlt-tudat építői számára.

Ha csak olyan példákra utalok, melyek a szakrális hagyományból (jó okkal) végképp kiveszettnek vélik a sztyeppei kunok temetkezési szokásrendjét és a „kunbabák” kultikus emberábrázolásában is a halottaik zavartalan nyugalmát vigyázó szerepkörét, vagy a sámánisztikus örökség nyelvi és szakrális megtartásának esélyeit, a „pusztai kőemberek” áldozati bálványfunkciójának (Mándoki Kongur István) és a sámándobok markolat-rajzolatainak párhuzamaiból megérthető szakrális funkcionalitást (Hoppál Mihály), akkor még nem is utaltam megannyi változatban a szakrális néprajz területén sokasodó példákra, melyekre a kortárs kutató leginkább a narratívákból konstruált historikus válaszokat kaphatja… Ilyenek példaképpen a sztyeppei „kamennaja babák” életnagyságú kőszobrai, a lovas temetések, a sírmellékletek készletei, áldozati csészék, madárábrázolási konvenciók 14. századi leletei, növénytöredékek, szalagok stb. (lásd pl. Fodor 1987; Pálóczi Horváth több műve; Bartha 2001).

Továbbá a kortárs kutatónak be is kell látnia idővel, hogy az összehasonlító kutatás párhuzamai épp a speciálisan helyitől mintegy messzire elvezetnek, érvénytelenítik a kutató hozta értékrendet, s beleszólnak a képviselhetőség, legitimálás minimálprogramjába is. A kun szakrális hagyományt, nyelvet, életmód-elemeket, létformákat kortárs közegben és autentikus létformák közt kutató Mándoki Kongur István kazak és kirgiz feltárásai, a kiskun tájegység régészeinek leletei és a nyelvészek értelmező közösségének tapasztalatai sem segítenek egyértelműsíteni, vajon mi nehezíti vagy lehetetleníti el véglegesen egy kulturális örökség anyagát a modernizáció folyamatában. Ha az „adatközlők” számát, emlékezni képes és interpretációra hajlamos aktorokat tekintjük, nehéz már érdemben fölidézni a kiskunsági történeti identitásból is kiveszett hétszáz éves múlt hagyatékát, mentális örökséget, értéktudatot – nem utolsósorban is azért, mert ez leginkább szájhagyomány, szokásnorma, értékközösségi konvenció volt, nem pedig írott vagy rögzített jogforrási anyag. Az ezt körülvevő legitimációs küzdelmek, modernizációs hatások, majd narratív háborúk valójában ma már átterelik az etnikai alapú szocializáció helyzeteit a plurális demokrácia pártpolitikai miliőjébe, egyúttal meg is fosztják fennmaradási és örökségesítési esélyeitől. A kortárs kutatás ma már aligha lelné a kun identitás konvencióit, helyette az individualizációs és migrációs folyamatok nyomaira akadna, avagy arra a szereptudatra, hogy mindeme „hajdanvolt dicsőségek” szinte csakis turisztikai látványosságként maradnak meg az elbeszélésformákban, kiadványokban, városi fotóalbumokban, családi és csoport-szintű emlékezetközösségekben (horgászok, vadászok, éremgyűjtők, vasútmodellezők, színjátszók stb. köreiben). A kun kiváltságok és folytonosság-tudat építő narratívái nem kerülnek át az iskolákba több mint száz éve, a „Kun miatyánk” változatai is már csak foszlányokban tartalmaznak nyelvtörténeti rejtvényeket a hírből ezt mégis ismerők számára, de egyre kevésbé segítve a rituális hagyaték, a hagyománytartás és identitás-építés folytonosságát.

A változások folyamatában persze a kun identitás egyre inkább újrafogalmazott önkép lesz, a hagyománykötöttség pedig újraírt kollektív emlékezet, melynek legmeghatározóbb tónusa az ellenhagyomány kialakítása, a magatartási és közviselkedési ellenbeszéd fenntartása. Másképp szólva az a „makacs maradandóság”, amely már egykönnyen összekeveredik eltérő életviteli esélyekkel, belsőleg megosztott társadalmi törekvésekkel, új mentális kánonok térnyerésével, a történeti és kulturális változások életvilágba illesztésével.

Mintegy évszázada immár egyetlen szó sincs az élő kunokról ebben a lokális miliőben. Közel hatszáz évig képviseltek eltérő politikai mentalitást, a népvándorlás-kori magyarság létszámának kétharmadára rúgott betelepülő népességük, (talán egész Európában is) egyedül álló (a székelyekére hasonlító) önigazgatási és önvédelmi szervezetet tartottak fenn a 18. században, kiváltságaikat rendre elveszítették és visszaszerezték, földjüket saját erőből megváltották, közvetlen nádori irányítás alatt működtettek önkormányzati szervezetrendszert, polgári értékek őrizésével vívták ki paraszti rangnál méltóbb, kollektív nemes társadalmi státusukat – s hadd ne folytassam, mennyi specifikus történeti értéket hordoztak, formáltak, szolgáltattak mintaként Bocskai, Rákóczi, 1848 vagy a betyár-korszak Habsburg-ellenes önállósági küzdelmeiben, a parasztpolgári mentalitás és a református egyházközösségi egyenlőség példáival. Akár fel is őrlődhettek, be is olvadhattak, utolsó utáni maradékaikat talán elmosta a szocializmus nagy egységesítő „kvázinemzeti” szerveződésformája... Ez legalábbis nem zárható ki, illetőleg a legkönnyebben föllelhető érv, amely magyarázatot indukál.

Egyetlen szóval illetve a folyamat eredményét és a kutatásból kimaradás okát: egyszerűen nem reprezentálódtak. Nincsenek jelen a közéletben; nincs pártjuk; nem pályáznak etnikai párt-státuszra sem; nincs titkos szektájuk (s ami van, messze a várostól, főként Budapesten, sértett öregekből toborzódott laza kör csupán); nem akarnak semmit 1945-ben, 1947-ben vagy 1956-ban, mint a parasztpártiak vagy a kisgazdák; nem hurcolják el őket 1941-ben, mint a halasi zsidóságot; nem telepítik őket tömbszerűen, mint a baranyai katolikusokat; nem veszik el kulák-tanyáikat, nem sötétebb a bőrük, mint az alföldi átlagé (sőt, szőkébbek), s nem kapnak kompenzációképpen városi pozíciókat, rangokat, pártirodákat vagy börtönbüntetéseket. Vannak, de nincsenek. Nincsenek jelen.

E kérdések megválaszolásához igen tekintélyes „kun-vonatkozású” szakirodalmon rágtam át magam, s interjúztam a földrajzi--történeti környezetben (tanyákon, kisvárosokban, megyeközpontban, a szomszédos – etnikai, „nemzetiségi”, eltérő mentális és gazdálkodási – kultúrákban, vallásokban), összehasonlításokat végeztem a nagykun, a jász, a palóc (= polovec, a kunok régi orosz neve) kulturális miliőben, a térség etnikai—politikai sokszínűségét vizsgálva is. Válaszom ma már, miután magában a városban nagyítóval kerestem a kun identitás maradékait, s csupán egyre jobban megerősítettek a kézenfekvő magyarázat érvényességéről, illetve miután a másik ősi kun fészek, Kunszentmiklós utolsó kunjai után kutattam, leginkább csak az maradhatott: vannak nem-reprezentálódó identitások is, melyek léte és változás-folytonossága leginkább csak ama tudományközi tartományban érthető meg, amelyben a politikai antropológia tematizálja kérdéseit.

S miután hasonló tartalmú („vannak, de mégsincsenek”) kutatási anyagot gyűjthettem a hajdan (a kunokéhoz rendkívül hasonló történeti és szociológiai szerepű) kollektív nemes franciaországi gasconokról, akiket ugyanúgy leradíroztak a történelmi, földrajzi, néprajzi, politikai, nyelvi, regionális és identitás-térképekről, immár azt kell mondjam: nem az a valódi kérdés, léteznek-e, hányan léteznek és hol... Ez statisztikusok, demográfusok kérdése, adat-görgetők érdeklődése, formalizált szervezetekbe tömörítő pártpolitikai szervezők kérdésfeltevése. Nem is az az édesbús sajnálkozás a lényeges, amelyet lelkes etnográfusok vagy helyi levelezőlap-forgalmazók, turistakalauzok és igazgatási szóvivők fogalmaznak meg arról, „mi minden érték volt itt hajdan…!”, s közben „minden pusztul”, ha nem adják vissza az idegenforgalmi adó egy nagyobb hányadát, vagy nem újíthatják föl a főtér alföldi szecessziós épületeit... Hanem épp az az izgalmas: hogyan reprezentálódik, ami nem reprezentálódik? Hogyan marad meg, ami elpusztult? Hogyan éled újjá esetleg az emlékezetközösség a hagyomány örökségesítése révén? Hogyan identifikálódik az, aminek nincs már neve, aligha van formája, még kevésbé van támogatottsága vagy tudomásul vettsége... A revival jelensége az érdekes, ami azonban immár nemcsak a kultúra, hanem évszázadokig a kultúra köntösében megjelenített másság szempontjából kardinális kérdés.

S ha azt nézem, miként alakul ez a másságtudat empirikusan is tapasztalható identitás-élménnyé, hogyan képződnek körülötte hullámok, hogyan alakulnak át határok, hogyan történik maga a (turneri értelemben vett) átmenet az identitás-teli állapotból az identitás-fosztott állapotba, származási közösségből formális communitas-helyzeten át emlékezet-közösségi státuszba, akkor látszik csupán (valamelyest) megfoghatónak a helyi csoport-tudat, akkor írható le „sűrű leírással” a majdan értelmezhető helyzet, amelyben a politikai antropológia kiterjedt eszközrendszeréből átvehetővé lesz a rokonsági struktúra-bemutatás, megnevezhetővé lesz a kollektív hatalomgyakorlás módszere, az uralmi viszonyok leképezésének módja, s érthetővé válnak a történeti és szociológiai vagy szociálpszichológiai tartalmak (amilyen például a helyi tudás, a számon tartott származásközösség, a hatalmi és gazdasági előjogokból levezetett redemptusi öntudat, a rang szerepe és a politikai szocializáció különböző korszakaival szembeni máskéntgondolkodás fennmaradásának módja, az „ősi vallás” felfrissíthetőségének ideája stb.).

Ezen a ponton már több irányban is áttekinthetővé tehető az identitás ehelyütt kialakult formája: elindulhatunk azon az úton, amelyen a térbeli elkülönülés körül lesznek értelmezhetővé a jelenségek – a kunok betelepülése, térségi-regionális tagoltsága, zárkózott településrendje, ennek jelentősége a 19–20. századig és kezelésmódja a diadalmas szocializmus agrárium-ellenes és erőltetett városfejlesztési korszakában. Ugyaninnen folytatható az értelmezés a szövetséges, a barát, az ellenfél és az ellenség megnevezésével, a (kis)kun történeti közösség és a jász, a nagykun és a palóc, a református és a katolikus, a szlovák és sváb etnikai csoport viszonya a kunokkal stb. Követhető ez az interpretáció a belső és a környezeti feltételeket jellemző kommunikációs mezők értelmezésével; a szokásjogi és formáljogi szempontból fontos határkijelölésekkel, amelyek történetileg a határvitáktól és birtokperektől a szocialista temető-kisajátítási aktusig bemutathatók; mindezek együtt jártak a marginalizált helyzettel – a tanyai gazdaságok, a városi önkormányzatiság, a lakópolgári részvétel és beleszólási jogok felől nézve; maga a tanyai létforma, kiszorítottság és párhuzamosan az odatartozás dinamikájával; továbbá a periferizáltan élők és a centrális helyzetűek konfliktus-viszonyainak elemzése is kínálja magát; roppant izgalmas lenne alaposabban ismerni a tér-fogalmakat, az időérzékelés technikáit, az idő történeti jelentőségét és jelentéstartalmait; érdemes lenne áttekinteni a bekebelezési technikákat, ahogyan a kun „civilizáció” (mert szerintük nem kultúráról, nem szubkultúráról, hanem sajátos civilizációs specifikumról volt szó esetükben) túlélte a környezet intoleráns hatásait…, de miképpen fogadtak be más népeket (palócokat, baranyai katolikusokat, rácokat, zsidókat), s miképpen alakították ki velük a társadalmi funkciókat, rokonsági relációkat, bizalmi vagy képviseleti kapcsolatokat; vajon mi módon támogathatott ez a népesség minduntalan ellenzéki parlamenti politikusokat, s miképpen vetette el a nemzetfejlődés korszakában a „szent világszabadság” eszméjét a saját igazgatási önállóság dicsőítésével? Leírható-e a lokális politikai kultúra a Fortes—Evans—Pritchard-féle rendszerelemzés kulcsfogalmával, az egyensúly fontosságával, amely a szegmentáris (államnélküli) társadalmak rokonsági—származási rendszerének, a funkcionálisan felosztott szerepeknek, a csoportszintű szolidaritásnak és a primitív társadalmak hatalmi koordinációjának is alapvető kategóriája? Találunk-e, s időben mikor—meddig olyan családi és törzsi szervezetet a kunok esetében, amely egy valódi politikai szerveződés alapja lehetett, s miként érvényesült ez az összes törvényhozói, végrehajtói és bírói funkciót (fogalmilag az államhatalom klasszikus megosztásának formáit) illetően? Kimutathatók-e a formai átmenetek a családrendszer és a területi rendszer (pl. a tanyahálózat, birtokstruktúra, városi házhely, presztízs-építkezések, stb.) között, jelezvén, hogy ezek tribális tradíció utáni állapotban sem zárják ki, sőt kölcsönösen áthatják egymást? S mivel a kunokkal kapcsolatos korábbi etnológiai kutatások az eszményített „kulturalista” fejlődésfelfogást tükrözték, magyarán felsőbb- és alsóbbrendű társadalmi teljesítményeket hasonlítottak össze, kultúrhierarchiát teremtettek, s a kultúrállam (vagy nemzeti állam) bősz elitkultúráját vetették egybe a „civilizáció-előtti” társadalmak életvilágával, a kunok honfoglalás előtti nomád pásztorkodó korszakával – vajon akkor az egyetemesnek mondott kontinentális polgári jogok birtokában miként szemlélhették a „primitív” szokásjogok törvényeit, az „elmaradott” kulturális, egészségi, halandósági, termelési- és csereviszonyokat, s az államiság legitim intézményét... stb.

A kunok „névadói”, származáshagyományban megőrzött elődei az Amur vidékén (5—7. század) még mongol rokonsági rendből való törzsszövetségben éltek, majd a 10. században a kitajok Pekingtől nyugat felé hajtó megannyi más törzsszövetségi szereplővel együtt (Marvazi szerint az 1120-as években nesztoriánusok voltak, négy ágon: besenyő, türkmén, polovec és török) már kipcsak és ujgur hatásokra az Al-Dunáig hatoltak (az Orosz Évkönyvek 1061-ben mint „fehér kunok” szerepelnek, vagyis „fakó”, „szőke” besorolásban, szemben a „fekete kunok” másik csoportjával), s e történeti forgatagban erősödött meg etnonímiájuk, s lettek a középkori Cumanus népnév dacára a koman/kuman népnévvel jelzett „halványsárgák”, akik a mongol hódítás elől a Balkánra, Dél-Erdélybe s részben Magyarországra települtek, kitartóan ellenállva a letelepítésük feltételéül szabott megkeresztelkedésnek. Ehelyett fenntartották szakrális hagyományaik rendjét, s hiába hozta létre a pápai érdekképviselet 1227-ben a megtérítésükre vállalkozó Milkói Püspökséget, a sztyeppei társadalmakban szokásjogot nyert ábrázolási örökség fenntartásával továbbra is emberméretet meghaladó kőszobrokat ültettek törzsszövetségi vezéri sírhelyekre (Györffy 1926:94), de már 1279-ben belső tagoltság kialakulásával voltak közöttük vagyontalan keresztény rabszolgák is, kiknek felszabadításáról az akkori kun törvény már rendelkezett.[3] Rendszerint a nemzetségfők szálláshelye volt a kialakuló igazgatási központ is, a királyi vármegyerendszertől független közigazgatási egységek rendszerében, kapitányokkal és bírákkal, Halas esetében a 15. századtól okadatolt (Csertán nemzetség, Köncsög ispánnal) korabeli autonómiával… – mindezek nem éppen ok nélkül lettek a tárgyiasult örökség mentális fajtájának elemei.

Az egész intézményiség fogalma is kérdéses, annak érvényessége, hatóköre pedig vitatható volt egykor, mivel a kunok fő történeti szerepe a politikai főhatalom és a rend védelme volt, önállóságuk viszont történeti időben mérve egyre inkább főhatalom-ellenességet tartalmazott…, ebben volt harmonikus helye a szakrális hagyománynak, a mentális prioritásoknak, a szimbolikus bekebelezési eljárásoknak és történeti rítusoknak is. Ez az a folyamat, melyben a török időkben már akkor is keresztényeknek látszottak, ha sem nyelvük, sem szokásaik, sem szimbólumrendszerük, sem életviteli rítusaik nem illeszkedtek a környező népek katolizált társadalmi közegébe. S amit ebből a lokális másságból, küzdőképes ellenállásból megőriztek, továbbá amit a térítésükre elszánt államhatalmi értékrend ellenében mint helyi konvenciót felmutattak, teszi őket a vallási hagyományban pogánnyá, a kulturális emlékezet építésében harcképessé, a hagyomány és újítások terén pedig konvencionális anti-ritualistává.Örökségük, historikus önállóságuk és identitásfoszlásuk mentalitástörténeti narratívái sok irányba vezetnek, életviteli rítusaik másságával azonban a polgárosodás és modernizáció a belső gyarmatosítás eszköztárával számolt le. Ezideig. A revival, vagyis a túlélés hitreménye, az újjászületés esélye még várat magára…

Hivatkozások és szakirodalmi források

Balogh László 2001 Mikor költözött Kötöny kun fejedelem Magyarországra? Acta Universitatis Scientiarum Szegediensis, Acta Historica, 113. 53-61.

Bartha Júlia 2006 Karcag. Barbaricum Könyvműhely, Karcag, 41-42.

Bartha Júlia 2001 A Kunság népi kultúrájának keleti elemei. Kézirat, Terebess, Budapest

https://terebess.hu/keletkultinfo/barta.htm

Bartucz Lajos 1939 Antropológiai vizsgálatok a kunok között. In Jászkun Kongresszus, Budapest, 62-78.

Bánkiné Molnár Erzsébet 2008 A kunok Magyarországon. Kiskunfélegyháza, kiadja a Kiskun Önkormányzatok Szövetsége.

Bánkiné Molnár Erzsébet 1996 A Jászkun Kerület igazgatása 1745–1876. Debrecen, 283 old.

Bél Mátyás 1975 A kunok és jászok avagy filiszteusok kerületei. In Iványosi-Szabó Tibor szerk. Bács-Kiskun megye múltjából, I. Kecskemét. 7-51.

Bellon Tibor 1985 A Nagykunság néprajzi kutatása. In Fazekas István – Szabó László szerk. A Jászkunság kutatása. Kecskemét – Szolnok, 1987:132-163.

Berend, Nora 2001a At the Gate of Christendom: Jews, Muslims and Pagans in Medieval Hungary, c. 1000-c. 1300. Cambridge Studies in Medieval Life and Thought. New York: Cambridge University Press.

Berend Nóra 2001b Cuman integration in Hungary. In Anatoly M. Khazanov – Andre Wink eds. Nomads in the Sedentary World. Routledge, New York, 103-127.

Berta Árpád 1996 A kunok eredete. A magyarországi kunok korai története. In Szakál Aurél szerk. Adatok Kiskunhalas történetéhez. /Halasi téka 18./ Kiskunhalas, 11-22.

Bodnár András 1987 Kun helynevek és személynevek Bács-Kiskun megye földrajzi nevei között. In Fazekas István – Szabó lászló – Sztrinkó Ist­ván szerk. A jászkunok kutatása, 1985. Kecskemét —

Szolnok, 93-117.

Czeglédi Károly 1949 A kunok eredetéről. Magyar Nyelv, XLV:43-50.

Czeglédi Károly 1985 Magyar őstörténeti tanulmányok. Szerk. Schütz Ödön. Körösi Csorna Társaság — Magyar Tudományos Akadémia Könyvtára, Budapest.

Erdei Ferenc 1937 Futóhomok. Szépirodalmi Könyvkiadó (1957), Budapest.

Fenyvesi László 1987 A kunság a török időkben. In Fazekas István—Szabó László—Sztrinkó István szerk. A jászkunság kutatása, 1985. Kecskemét – Szolnok. 215-301.

Fettich Nándor 1939 A kunok és rokon népek kultúrájáról. In Jászkun Kongresszus, Budapest, 5-8.

Fodor István 1985 Lehettek-e kun sírszobrok Magyarországon? In Fazekas István, Szabó László, Sztrinkó István szerk. A Jászkunság kutatása 1985. Kecskemét – Szolnok, 1987, 3-10.

Gáll Ervin 2008 Honfoglalás- és kora Árpád-kori szórványleleteinek elemzése az Erdélyi-medencében, a Partiumban és a Bánságban. Eötvös Loránd Tudományegyetem, Bölcsészettudományi Kar, (512 p.), on-line: https://www.doktori.btk.elte.hu/hist/gall/diss.pdf

A.Gergely András 1985 A „saját csoport” és az „etnocentrikus tudat” szerepe egy helyi közösség értékrendjében. /Kiskunhalas/. In Bőhm Antal – Pál László szerk. Helyi társadalom 5. Társadalomtudományi Intézet, 1987.

A.Gergely András 1988 Egy civiltársadalmi lehetôség: az etnoregionális alternatíva. Valóság, 5. sz.

Granasztói Péter 2010 Az eltűnt mindennapok nyomában. Kiskunhalas 1760–1850. Írta: Granasztói Péter Tabula könyvek 10. Néprajzi Múzeum, Budapest, 391 p.

Granasztói Péter 2012 Ki ad többet érte? Használt tárgyak hálójában: árverések mikrovilága Kiskunhalason, 1780–1850. Korall, (50):30-62 https://www.matarka.hu/eng/cikk_list.php?fusz=115224

Gyárfás István 1870-1885 A jász-kúnok története. I. (Kr. e. 2781—Kr. u. 826) Kecskemét, 1870.; II. (884—1301), Kecskemét 1873.; III. (1301—1542), Szolnok, 1883.; IV. (1542—1686), Szolnok, 1885.

https://vfek.vfmk.hu/00000097/toc/index.html
Györffy György 1948 A kun és komán népnév eredetének kérdéséhez. Antiquitas Hungarica, 2:158-176.

Györffy György 1953 A kunok feudalizálódása. In Székely György szerk. Tanulmányok a parasztság történetéhez Magyarországon a 14. században. Budapest, 248-275.

Györffy István 1925 A kunok megtérése. Protestáns Szemle, (34):669-681

Györffy István 1939 [Előadás] A kunok 700 éves betelepedésének emlékére rendezett Jász—Kun Kongresszus. Budapest.

Györffy István 1926 Kun kép, jász kép. Néprajzi Értesítő, 94.

Gunda Béla 1957 A totemizmus maradványai a táltoshagyományokban. (Róheim Géza emlékének). A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve, Debrecen, 63-72.

Hatházi Gábor 2000 Halas kun székközpont és magyar a középkorban. In Ö. Kovács József – Szakál Aurél szerk Kiskunhalas története I. Kiskunhalas, 169-273.

Hoppál Mihály 1982 Fejfáink keleti hátteréről. In Novák Ferenc – Hoppál Mihály szerk. Előmunkálatok a magyarság néprajzához, 10. MTA Néprajzi Kutató Csoport, Budapest.

Hoppál Mihály 1982 Halottukultusz. In Hoppál Mihály – Novák László szerk. Halottkultusz. Budapest, 325-367.
Horváth Lajos 1985 Adatok az alánok és a kunok történetéhez. In Fazekas István – Szabó László szerk. A Jászkunság kutatása. Kecskemét-Szolnok, 1987, Szolnok-Kecskemét, 187-214.

Ioan Ferenţ 1981 A kunok és püspökségük. (Fordította: Domokos Pál Péter). Szent István Társulat, Budapest.

Janó Ákos (szerk.) 1965 Kiskunhalas. Helytörténeti monográfia. Thorma János Múzeum, Kiskunhalas.

Képes Krónika. Magyar Hírlap – Maecenas Kiadó, 1993, Budapest.

https://mek.oszk.hu/10600/10642/10642.htm

Kósa László – Filep Antal 1975 A magyar nép táji-történeti tagolódása. Akadémiai, Budapest.

Kovács Miklós 2014 Szülővárosom „tanúhegyei”. Beszélő karcagi kunhalmok az egykori sóút mentén. A Természet Világa, melléklete, I-IV. www.termeszetvilaga.hu/szamok/tv2015/tv1501/diak.pdf

Kring Miklós 1932 Kun és jász társadalomelemeik a középkorban. Századok, 66. 35-63, 169-188.

Kun Géza 1885 A kunok nyelvéről és nemzetiségéről. Budapest.
Kun Géza 1982 Újabb adatok a kún Petrarca-codexhez. Budapest.

Kunkovács László 2005 Kunbabák, kőemberek. Szerkesztette Szakál Aurél. Kiskunhalas, Thorma János Múzeum. (https://muzeum.halas.hu/letoltes.html#01)

László Gyula 1940 Adatok a kunok tegezéről. Néprajzi Értesítő, (32):51-59. On-line: https://www.neprajz.hu/tartalom.php?menu2=421

Makkai László 1936 A milkói (kun) püspökség és népe. Debrecen.

Mándoky Kongur István 2012 Kunok és magyarok. Török-magyar Könyvtár, Molnár Kiadó, Budapest, 219-227.

Mándoky Kongur István 1993 A kun nyelv magyarországi emlékei. In Keleti örökségünk 1. Szerk. Ökrösné Bartha Júlia – Pálóczi Horváth András. Karcag.

Moravcsik Gyula szerk. 1984 Az Árpád kori magyar történet bizánci forrásai. Budapest, ELTE.

Nagy Géza 1893 A régi kunok temetkezése. Archeológiai Értesítő (13) 105-117.

Nagy Czirok László 1965 A lótenyésztés múltja és jelene a Kiskunságon. Néprajzi Közlemények, (10) 1–2:131-289.

https://library.hungaricana.hu/en/view/ORSZ_NEPR_NK_10_1_2/?pg=132&zoom=h&layout=s

Nagy Szeder István 1923 Adatok Kiskun-Halas Város történetéhez. Kiskunhalas.
Nagy Szeder István 1926 Kiskun-Halas Város Története I. Oklevéltár Kiskun-Halas Város történetéhez. Kiskun-Halas.

Novák László 1982 Mezővárosi népművészet – Kecskemét, Nagykőrös, Cegléd. Nagykőrös.

Pálóczi Horváth András 1994 Hagyományok, kapcsolatok és hatások a kunok régészeti kultúrájában. Karcag.

Pálóczi Horváth András 1996 Nomád népek a kelet-európai steppén és a középkori Magyarországon. In Zúduló sasok. Új honfoglalók – besenyők, kunok, jászok – a középkori Alföldön és a Mezőföldön. Gyula, Erkel Ferenc Múzeum, Gyulai Katalógusok, 2:9-38.

Pálóczi Horváth András 1988 Besenyők, úzok, kunok. In Szombathy Viktor — László Gyula szerk. Magyarrá lett keleti népek. Budapest, Gondolat, 106-163.

Pálóczi Horváth András 1989 Besenyők, kunok, jászok. Budapest.

Pálóczi Horváth András 1989, 1994 Steppe traditions and cultural assimilation of a nomadic people: the Cumanians in Hungary in the 13th-14th century. S. J. Shennan ed. Archaeological Approaches to Cultural Identity. One World Archaeology 10. Routledge, New York, London, 291-302.

Pálóczi Horváth András 2009 Településtörténeti kutatások a középkori kun szállásterületen. Investigations into settlement history in the area of medieval Cumanian qarters: the case of Nagykunság (Great Cumania). In Rosta Szabolcs szerk. „Kun-kép”. A magyarországi kunok hagyatéka. Tanulmányok Horváth Ferenc 60. születésnapja tiszteletére. Kiskunfélegyháza, Bács-Kiskun Megyei Önkormányzat Múzeumi Szervezete, Kiskun Múzeuma, 217-232.

Papp László 1940 A kiskunhalasi tanyatelepülés kialakulása. Néprajzi Értesítő (32) 3-4:285-310. On-line: https://www.neprajz.hu/tartalom.php?menu2=421

Papp László 1941 Kiskunhalas népi jogélete. Budapest. Táj- és Népkutató Int. A magyar táj- és népismeret könyvtára 2.

Papp Richárd 2005 Vallás és etnicitás a vajdasági magyarok körében. Debrecen, Multidiszciplináris Doktori Iskola, doktori értekezés.

Peterdi Vera 1995 Kun származástudat a 20. században. Esettanulmány Kunszentmiklósról. Néprajzi Értesítő, 77:209-219.

Rásonyi László 1967 Les anthroponymes comans de Hongrie. Acta Orientalia Hungarica, XX. 135-149..

Róheim Géza 1925 Magyar néphit és népszokások. Budapest.

Selmeczi László 1992 Régészeti és néprajzi tanulmányok a kunokról és jászokról. Debrecen.

Székely György szerk. 1953 A kunok feudalizálódása. In Tanulmányok a parasztság történetéhez Magyarországon a 14. században. Budapest, 248-275.

Szűcs Károly 1994 Kiskunhalas építészeti emlékei. Halasi Téka 15. Kiskunhalas.

Tálasi István 1977 Kiskunság. Gondolat, Budapest.

Thúry József 1890 Kiskunhalas néprajza. Ethnographia, I. 381-410.

Tooth János 2006 Kis-Kun-Halas város története. 2006, Kiskunhalas, Thorma János Múzeum. (https://muzeum.halas.hu/letoltes.html#01)

Tóth Tivadar 1913 A jászkunok története a török hódoltság korában. Szolnok, Varga. https://www.arcanum.hu/oszk/lpext.dll/Petrik/2fb2a/3107f/31096?fn=document-frame.htm&f=templates&2.0

Végső István Történelem. Kiskunhalas – Az Európa Tanács Diplomájával, Díszzászlójával és Díszplakettjével kitüntetett város. https://www.kiskunhalas.hu/tortenelem-kiskunhalas

[1] A kun székek a magyarországi kunok autonóm, a királyi vármegyerendszertől független közigazgatási egységei voltak. A szék a szászok és székelyek székeihez hasonlóan bírói széket jelent. A székek élén a kapitányok álltak. A rendszer nyilvánvalóan a régebbi kun nemzetségek alapján jött létre, a nemzetségfők válhattak a székek kapitányaivá, de erre csak egy szék, a Halas-szék esetén van megnyugtató forrásadat. A székekről először a 15. században hallunk, de valószínűleg a 14. században alakulhattak ki. Összesen hat székről van tudomásunk. (Lásd részletesebben Bánkiné Molnár 2008; Berta 1996; Berend 2006a; Fenyvesi 1987).

[2] „Népvándorlás korából, vagy még korábbi időkből valók az úgynevezett kunhalmok, melyek részint temetkezési helyül, részint megfigyelő őrhelyül szolgáltak. E halmok elnevezése valószínűleg onnét eredt, hogy hajdan azokat a népeket, melyek ilyen halmokat építettek, gyűjtőnéven kun népeknek nevezték. Ilyen népek voltak a hunok, avarok, kazárok besenyők, palócok stb. Kunhegyesen is több kunhalom van. Az azonban, hogy e halmokat az említett népek közül melyik emelte, már nem lehet megállapítani.” /Kunhegyes története, https://www.kunhegyes.extra.hu/tortenete.htm /

[3] A Képes Krónika sok helyen részletezi a kun történetet 1061–1232 között.

Kimaradt?