Egy nagyszájú szenátor törvényt kezdeményezett, hogy Avram Iancut nyilvánítsák a nemzet hősévé. Mintha Avram Iancu nem lenne a nemzet hőse e nélkül a törvény nélkül is. A hiábavaló parlamenti munka iskolapéldája ez a törvénykezdeményezés. És persze hogy elfogadták! – gondolkodás nélkül... Az államfőnek kellett észhez térítenie a törvényhozókat – egy németnek a románokat –, amikor nem bocsátotta ki ezt a törvényt. Jó, hogy maradt még néhány szász Romániában... És jó, hogy megtette – mert ha egy magyar utasította volna vissza ezt a törvényt, rögtön nemzeti elfogultsággal vádolták volna. Csibi mester, aki nyilvánosan – a köztereken! – akasztotta fel Avram Iancu bábuját, jól felkészítette a románokat e tekintetben. Még több ellenséget szerzett nekünk.

De visszatérve a Crin Antonescu által jegyzett törvénykezdeményezésre, fel kell tennünk a kérdést: vajon a szenátor úr ismerte-e a kezdeményezése tárgyát alkotó hőst? Avram Iancu ugyanis arról volt nevezetes, hogy eleve elutasított minden képmutatást – legyen az a románok képmutatása, például az erdélyi Román Nemzeti Tanácsé, amely állandóan nagyképű és semmitmondó, az erdélyi románok helyzetén mit sem segítő határozatokat hozott; úgy működött akár ma a Román Parlament. De Avram Iancu nem tűrte el a szövetségese, a Habsburg császári hatalom képmutatását sem. Amikor a 48-as forradalom leverése után a császár Erdélybe látogatott és felkereste még a mócokat is, Avram Iancu nem jelent meg a találkozón. Ő személyes találkozást kért a császártól, nem pedig népünnepélyt. Amikor a császár magas rangú katonai kitüntetést adományozott neki, Avram Iancu nem vette át azt. Hős volt ő anélkül is, hogy kitüntették volna. S végül, amikor a császár nagy nehezen beleegyezett abba, hogy fogadja őt, Avram Iancu nem ment el a fogadásra. Hogy miért? Azért mert a császár nem teljesítette az ígéretét – nem adta meg Mócföldnek és az erdélyi románoknak az önrendelkezést. Azt, amiért 1848-ban és 1849-ben olyan kitartóan küzdöttek a magyar kormány ellen. Avram Iancu képtelen volt elviselni a hazugokat és a szószegőket.

Vajon most elfogadná-e a Román Parlament által neki ítélt kitűntetést?

Aligha. Mert Avram Iancu nem változott meg. És a Mócvidék helyzete sem lett jobb – hiába alkotja ma Románia részét. Helyi önkormányzatról szó sem lehet. Akárcsak a Székelyföldön, ahol szintén nagyon szeretnék elérni ezt, nagyon kívánják az autonómiát.

Hiába, mi erdélyiek mégiscsak hasonlítunk egymásra. Legalábbis a gondjaink – közösek.