KISEBBSÉGBEN: A szabadság árvasága

Cseke Gábor olvasónaplója

A tavaly sokszor jutott eszembe Vaszi Mária: mi van vele? Sikerült-e állnia a szavát?

Egy esztendővel ezelőtti találkozásunkkor ugyanis azt mondta, hogy akkor megjelent árvaházi könyvének (Tíz év csíksomlyói gyermekotthon. 1983—1993) folytatását tervezi – megírná néhány volt sorstársának az életpályáját; azt, hogy kinek-kinek az árvaházból kikerülve merre kanyarodott a sorsa.

Első könyvéből lényegében az derült ki, hogy miközben a menhelyi élet olyan, amilyen, sőt, a mai, a rendszerváltás utáni „növeldei” módszerek sem képesek gyökeresen változtatni a szülői szeretet nélkül felnövők sorsát – az onnan kikerülő, védtelen „felnőttek” életközege viszont már-már a partra vetett haléhoz hasonlatos: kiszámíthatatlan és reménytelen.

2015. január 15-én rövid levelet kaptam Vaszi Máriától, amelyben tudatta: elkészült Gyerekotthoni sorsok című új könyve, az előző folytatásaként. Ősbemutatója Csíkszeredában, a Hargita vendégváró étteremben lesz 2015.jan.17-én 12:00-kor, amelyre szeretettel vár. És hogy témában lehessek, mellékelte könyvének digitális dokumentumát.

A könyvről

Túl szépnek és kiszámítottnak tűnt számomra minden, az ilyesmire szoktuk azt mondani, hogy talán nem is igaz. Tamáskodva olvastam hát bele a kéziratba, de korábbi illúzióim nem hogy elpárologtak volna, hanem csak még jobban gyökeret vertek bennem. Ez egyúttal végtelen örömmel is járt, hiszen azt jelezte, hogy az egy évvel ezelőtt megjelent olvasónaplóm megállapításai helytállóak: Vaszi Mária következetesen és bátran megmaradt az árva gyermekek és felnőttek (!) szócsövének, ügyvivőjének. Nem vált sztárrá, nem „szállt el” saját szerepétől, hanem vállalt kötelezettségének tett egész egyszerűen eleget – ugyanazokkal a módszerekkel és eszközökkel, mint legelőször.

Már maga a rövid Bevezetés is különösen frappáns és célirányos:

A 10 év Csíksomlyói gyerekotthon 1983—93 című könyvem megjelenése óta sokan kérdezték, hogyan alakult a szereplők sorsa. Ezért hozzáfogtam papírra vetni néhányuk életútját. Nyisztor Piroskáét, aki 10 évig osztálytársam volt ugyanakkor másod-unokatestvérem is. Kozák Józsefét, aki már felügyelő volt a gyerekotthonban, mikor én ott laktam, de ő is ott nőtt fel korábban. Tamás Sándorét, akivel a gyerekotthonban közösen eltöltött közös időktől jó kapcsolatot ápolok. Szőcs Calinét, akivel a Csibész alapítványnál dolgoztam együtt. Szász Melindáét, akivel a gyerekotthonban töltött időszak alatt ismerkedtem meg, de ő egy másik, leányintézetben nőtt fel, Segesváron. Végül sajátomat is.”

Ennél többet mondani se lenne sok, de ennyi előszöveg már éppen elég: szinte-szinte belefér az egész könyv. Amely maga is alig több száz oldalnál.

De milyen tömény oldalnál!

Vaszi Mária dicséretesen tovább tartja magát ahhoz a módszeréhez, hogy semmit nem ad alanyai szájába, amit azok ne mondtak volna, amit pedig mondanak, azt is úgy adja vissza, ahogyan a kettejük közötti élőbeszédben elhangzott. (Hogy ez a többször hangoztatott írói program nem fedezet nélküli állítás, bizonyíték volt rá a Hargita Vendégváróba meghirdetett sajtótájékoztató, amelyen a szerző mellett és az ő felkérésére rendre megszólaltak a könyvben beszéltetett árvaházi kollégák, s így alkalmunk volt élőben visszahallani a szófordulatokat és közlésmódokat, amikkel már a könyvben találkozhattunk. Megnyugtató s egyben bizalomépítő élmény volt ez a tapasztalat nem csupán a szerző személye tekintetében, hanem egyenesen a riportos beszámolók hitelét illetően.)

A könyvben sorjázó szövegek így egyszerre jellemzik az alanyokat megszólaltató szerzőt és a mesélőket.

A szerzőről elárulják, hogy igen csak magabiztosan használja alapos tárgyismeretét, képes a minimumra visszaszorítani némileg természetes exhibicionista gesztusait, mindennél többre tartja a nyersanyag iránti alázatot és tiszteli azokat, akiknek a sorsát szavakba foglalja, nyilvánosság elé tárja. Az alanyok megszólaltatásával nem hajszol írói ambíciókat, a szövegekben nyoma sincs a mesterkélt irodalmiaskodásnak, a tetszetős cselekmény-tupírozásnak. Tömény elbeszélő szöveg áll előttünk, tele váratlan személyes szófordulatokkal és gondolati szökdécseléssel, egy olyan nyelvezeten, amit feltehetően az árvaházban élők valamennyien a magukénak éreznek; ám érdekes módon, ez a kollektív kommunikációs forma csöppet sem idegen a köznapi beszéd bevett értelmi szintjéről, ami arra utal, hogy a szóértés esetleges hézagossága nem föltétlenül meghatározó tényező az árvaháziak társadalmi kirekesztettségében.

A társadalmat és az árvaházi intézményekben nevelkedetteket egész egyszerűen már-már látható, jól körülhatárolt érzelmi körök választják el egymástól. Vaszi Mária második könyvéből talán még világosabban kitetszik, hogy az árvaság maga még  úgy-ahogy áthidalható hátrány, amit kis szerencsével és céltudatos ambícióval, no meg mindkét oldali erős akarattal valahogy le lehet dolgozni. Ami viszont a legnagyobb bökkenő: az árvaházi gondozottak hiába érik el a hivatalos nagykorúságot, hiába élnek viszonylag tűrhető közösségi életet egy intézmény kerítésén belül – de hát legtöbbször nem is élnek, ezért inkább csak úgy mondom: ha élnének –, megmaradnak örök árváknak, talán még árvábbaknak, mint annak előtte, mert immár egyedül kell hogy róják ország-világ kegyetlenül kalandos országútjait.

Érdekes, hogy a bizonyításhoz Vaszi Mária szinte kivétel nélkül sikeres életutakat, élettanulságokat választott. Emiatt azt is hihetnénk, hogy a belőlük kisugárzó általános kép talán a kelleténél is optimistább – viszont éppen az ellenkezője történik; a sikeres életutakon sokkal jobban látszik a bélyeg, amit semmi sem tud letörölni egy árva sorsról – a szabadság számkivetettsége. Ami az árvaságot végérvényesen betetőzi.

Ennek ugyan más-más konkrét megnyilvánulásait olvashatjuk a könyvben, de a tanulságok végül is egy és ugyanabban a pontban futnak össze.

A könyv szereplői mondják...

1.

A cigány származású Nyisztor Piroska, sorsa vargabetűiről beszámolva, elmondja: azt hitte, hogy Attila nevezetű magyar fiú iránti szerelme – az első átélt és őszintén átérzett érzelmi kapcsolata – átsegíti az életkezdés nehézségein. De nem volt mit kezdeniük se magukkal, se egymással: hányódtak munka és lakhatóság után nézve, majd Piroska „megterhesedett”, s ment ki-ki a maga útján. Piroskát a kórházba vezette a természet kényszere: gyönyörű fiúcskát szült. A fájó kérdés: hová menjen és mit kezdjen vele?

Egyszer váratlan látogatók érkeztek: a gyámhatóság. Még „vevőt" is hoztak a gyermekemre. Elkezdtem kiabálni, hogy takarodjanak ki a szobából, ez a gyerek nem eladó. A fiam, Hunor, gyönyörű szőke kisfiú volt, kapós volt a külföldiek körében. Két nap múlva megint felkerestek a gyámhatóságtól, hogy adjam nevelőszülőkhöz a gyereket, de megint elzavartam őket. Aztán felhívtam a tisztit, hogy jöjjön be a szülészetre, mert szeretnék vele beszélni öt percet... Akkor már három hónapja voltam a kórházban, egy hónapig a szülés előtt, és két hónapig a gyermekemmel, mert nem volt hová mennünk. A tiszti még aznap felkeresett. Megkértem, segítsen a lakhatásban, mert nincs hová mennünk, de nem akarom, hogy emiatt elvegyék tőlem a fiamat. Ez volt 1994. május 29-én, és június 8-án hagytam el a kórházat. A tiszti segítségével Somlyóra, egy nénihez költöztem albérletbe, melyet a tiszti fizetett. Másnap megkereszteltük a gyereket. Ez a néni eléggé furfangos volt, mert a tisztinek mindig azt mondta, hogy minden rendben van, de valójában azt akarta, hogy a tiszti kifizesse neki a gázbekötést. Amikor ez meglett, nyíltan piszkálni kezdett, nem volt nyugtom.

Elpanaszoltam a tisztinek a sorsomat, és akkor beköltözhettem a csobotfalvi paplak mellett lévő kántorlakba. Amikor tudtam, napszámba jártam. A Csibész Alapítvány varrodájában nem tudtam dolgozni, mert az egyik szemem teljesen rossz, a másikkal is elég gyengén látok. A tiszti is segített egy ideig anyagilag, de tőle sem várhattam el, hogy eltartson.

Később a Csibész Alapítvány Fenyő utcai lakásába kerültem, ott több lánnyal laktam együtt. A közös költséget fizetni kellett, és ez nem volt kevés. Az alkalmi munkákból nyáron meg ősszel még tudtam is fizetni, de télen nem. Aztán egyik nap megkeresett a nővérem, hogy pár napra engedjem oda, mert elvált a férjétől, és itt nem talál rá a férfi. Megsajnáltam, és beköltözött ő is a szobába, de az egy-két napból egy-két hónap lett. Emiatt folyamatos balhék voltak köztem és a lányok között, mert minden nap eltűnt valamijük, és a nővéremet gyanúsították a lopásokkal. Én foggal-körömmel védtem őt, soha nem gondoltam róla, hogy lop, de a lányok besokalltak, és beárultak a tisztinél. Így kiraktak az utcára a gyerekkel és a nővéremmel együtt. Jogos volt: ők befogadtak engem, én befogadtam valaki mást, aki meglopta őket. Utólag gondoltam végig, milyen lehetőséget szalasztottam el, de már nem volt visszaút. Az apácák mindent kivittek az alapítvány udvarára, és lerakták a bútorokra a ruháimat, még a gyerekem albumát is. Soha többé nem kaptam vissza semmit.

Maradt az utca. A fiam akkor három éves és nyolc hónapos volt, december 15-én kerültünk utcára. Hideg volt és havazás. Estig az ölemben volt a fiam, melengettem, de rádöbbentem, hogy ebben a hidegben nem maradhatunk az utcán. A közelben volt a Centru Minor gyerekközpont, és ott leadtam a gyereket, legalább ő legyen meleg helyen, én meg elmentem a tízemeletes blokk tetejére, és ott meghúzódtam, hogy ne lásson senki. Reggel korán elindultam az utcákon. Nyolc óra után elmentem megnézni a gyerekemet. Először nem akarták kihozni, de összekiabáltam a nővel, és mondtam neki, hogy megbolondulok, ha nem láthatom a gyereket. Aztán kihozták Hunort, sírva, zokogva megpuszilgattam, és mondtam neki, hogy anyuka majd jön, ő meg azt mondta: „ne sírjál, anyuka". Ez így ment pár napig, együtt sírtunk a gyerekemmel, de nem volt hová menni, csak az utca meg a vasútállomás, de ott aludni sem mertem, mert ha igazoltatnak, kiderül, hogy még lakcímem sincs. Aztán elmentem a gyámhatósághoz, ahol már megint örökbe akarták fogadni a gyerekemet, de nem adtam. Így a sors megismételte önmagát: a fiam a Centru Minorból a csíksomlyói gyerekotthonba került. Ideiglenesen helyezték el ott, mert olyan papírt írtam alá, hogy ha lesz lakhatásom bárhol a világban, magamhoz veszem, mert én tudtam, milyen gyerekotthonban felnőni.

A történetben emlegetett „tiszti” több további életváltozatban is meghatározó szerepet játszik. Az egykori csobotfalvi plébános – polgári nevén Gergely István – amolyan legendás alak mind a falu, mind az árvaházi fiatalok körében. Azt mondják, a legvadabb Ceausescu-időkben építtetett templomot úgy, hogy temetői ravatalozóra kért engedélyt, aminek aztán valahogy templom formája s mérete keletkezett... Az ő nevéhez fűződik a Csibész Alapítvány létrehozása, amely mára nemcsak az állami gondozott fiatalokat segíti, hanem a szegény családokban élő moldvai csángó gyermekek nevelését, taníttatását is. (Ezt azért nagyon fontos leszögezni, mert a továbbiakból is kiderül, hogy a civil társadalom támogatása sokat jelenthet ugyan az árva sorsú fiatalok életének egyengetésében, de nem oldhat meg mindent, s adott ponton azok sem fogadják egyértelmű elismeréssel, akik érdekében mindez történik.)

2.

A sepsiszentgyörgyi Kozák József az anyja mellől került árvaházba. Hogy miért? Okát máig nem sikerült megtudnia. Csak arra emlékszik: örökre meggyűlölte a betonfalakat. De valamilyen „csoda” folytán elmondhatja: szerencséje volt...

1985-ben kerültem ki a csíksomlyói gyerekotthonból. Kőművesként végeztem, de egy évet sem dolgoztam a szakmámban, mert bekerültem a sütőiparba, így pék lettem. Szerencsésnek mondhatom magam? Talán. Amikor elvégeztem a szakiskolát, 17 éves voltam, és a gyerekotthon megengedte, hogy még egy évig ott lakhassak, így tudtam spórolni egy kis pénzt, hogy ki tudjak venni egy albérletet. Az első albérletem Csobotfalván, a gyerekotthontól pár perc sétára volt, egy öreg néninél, aki olyan volt nekem, mint az anyám, talán anyám helyett anyám volt. Ott laktam 13 évig. Egy barna zsákban voltak a dolgaim: egy rend ruha, meg egy pár apróság; úgy költöztem be abba a kis régi házba...

Hogyan kerültem be a pékségbe? Volt egy János nevű gyerekotthoni társam, aki pár évvel idősebb volt, és neki nem volt munkája. Elcsaltam magammal, hogy tegyünk egy próbát a pékségnél, hátha felvesznek dolgozni. Bementünk a káderosztályra, elmondtuk, hogy kik vagyunk, honnan jöttünk, szeretnénk itt dolgozni. Nem sok sikerrel jártunk. Én kimentem a pékség elé a lépcsőre, és ott sírtam, talán egy kicsit sajnáltatva magamat. Akkor jött egy kis, alacsony nő, és megkérdezte, miért sírok, és elmondtam, hogy gyerekotthoni vagyok, és szeretném, ha felvennének dolgozni. Megsajnált, és azt mondta, egy hónap próbaidőre felvesznek. Attól kezdve hét évig dolgoztam ott... Így már nem volt gond a mindennapi kenyér. Nagyon sokszor vittünk a többi árva társunknak meleg kenyeret, kiflit, amit lehetett. Nap mint nap a gyerekotthon előtt mentünk el, és némelyik olyan izgalommal várta a meleg kenyeret!

1989-ben leszereltem, visszamentem a mamához lakni, és a pékségbe is visszavettek dolgozni. Csak egyvalaki hiányzott: a szerelmem, aki ugyancsak a gyerekotthonban nőtt fel, és ő volt az első szerelem az életemben. Nem várt haza a katonaságtól, férjhez ment. Ezzel akkor szembesültem, amikor megkerestem őt Csíkszentsimonban. Nagy csalódás volt számomra, hogy a nő, akit igazán szerettem, már nem az életem része. Akkor magamba zuhantam, és kerestem, kutattam, hogy ki is vagyok, mit szeretnék, miért is vagyok ezen a földön.

Így kezdtem el dalokat írni. Az elsőt „anyámhoz", akit soha nem láttam, nem is hallottam felőle, és biztos voltam, hogy ő már nem él; gyerekkori álmaimat dédelgetve írtam meg hozzá az első dalomat. A gitáromat pengetve kerestem hozzá a megfelelő ritmust.

A zene, illetve az árvaháziak zenetanítása, a tehetségesek zenekarrá szervezése lett Kozák József erőt adó mentsvára. Magyarán: a társadalmi munkába való bekapcsolódása emelte ki lelki válságából. Amely időnként még utol-utolérte. Egyik nap például feltűnt egy fiú az ismeretlenségből, s kiderült, hogy az ő édes bátyja. Meghatottan borultak egymás vállára. Megtudta tőle, hogy van még egy huga is, s a családból csak Kozák József volt az, aki az árvák kenyerét ette. A találkozás kíváncsivá tette s felkereste édesanyját:

...A vonaton utazva az járt a fejemben, vajon miért csak tőlem vált meg, és a többi testvéremtől nem; talán egy kicsit irigykedve szemléltem a bátyámat. De izgatottan vártam a találkozást anyámmal. Megérkeztünk Sepsiszentgyörgyre. Az ablakhoz érve csalódottan néztem: ez lehetett volna az én otthonom? Az ajtón belépve az asztalnál ott ült egy megfáradt, ősz hajú cigányasszony és a húgom. Odaléptem a húgomhoz, megöleltem. Anyám felállt az asztaltól, átölelt, és sírt, zokogott, nyafogott. Én mondtam neki, ne nyafogjon... Végre megkérdezhettem tőle, miért tette ezt velem, ha a többi gyereket felnevelte... Csak egy síró hang maradt meg bennem, talán én is könnyeztem a lelkem mélyén...Nem voltam ott tíz percet sem, felálltam az asztaltól, elköszöntem, és közöltem: „soha, a büdös életben ne keressenek többé". Az ajtón kilépve, sírva, zavarodottan kerestem az utamat. Olyannyira megviselt a „jó" anyámmal való találkozásom, hogy egy hétre bekerültem a pszichiátriára Csíkszeredában... A bátyámtól tudtam meg, hogy hárman három apától születtünk, én talán szerelemgyerek voltam, és az apám valamiféle zenész volt, aki már nem élt akkor...

Kozák Józsefet még sok próba elé állította az élet: sikertelen tüntetésszervezés az árvaházi rendszer megreformálásáért, csődbe jutott házasság az anyaországban, félreértett lázadó szándék a Csibész Alapítványnál, ahol pedig jól érezte magát. Karrierje végül is „happy end”-del végződik: „Ma már a gyermekvédelem alkalmazottja vagyok Csíkszeredában, és gyerekeket tanítok többnyire mandolinozni, de más hangszereken is... A legnagyobb félelmem a lakás. Nem tudom, meddig maradhatok itt, és félek, hogy megint új helyet kell keresnem. Tíz helyen laktam már jól-rosszul, de a tizedikre nem szeretnék visszamenni, mert az nem más volt, mint a csíkszeredai vasútállomás.”

3.

Tamás Sándor (Csonti) bukaresti születésű, ám Marosvásárhelyen kezdődött árvaházi karrierje: „ottfelejtették” egy bölcsődében. Életútját tekintve talán az övé a legtekervényesebb, legszínesebb, s lépten-nyomon tapasztalhatjuk, mennyire kapcsolódik a többiekéhez; amin végül is nincs miért csodálkozni, hiszen az árvaház is egy szükség teremtette „nagy család”. A Tamás Sándor furcsa viszonya hozzátartozóihoz egyben jelzi azt a végzetes érzelmi sérülést is, amit az árvaként kezelt gyermekek elszenvednek a rokoni kapcsolatokban.

Első osztályos voltam, amikor átkerültem a csíksomlyói gyerekotthonba. Anyám ott látogatott meg először. Szilenciumon voltunk a KALOT épületében. Jött a kapus: „Tamás Sanyi, itt van az anyád". Odamentem anyámhoz, és így köszöntem: „Jó napot kívánok". Emlékszem, a kapus erre adott egy nagy pofont, mi az, hogy így köszönök anyámnak, „csókolom"-ot kell mondani. Próbáltak nevelni, de mit kellett volna köszönnöm anyámnak? Nem szerettem, se őt, se nagyanyámat kicsi koromban sem, felnőtt koromban ugyan nem... Nagyanyám elég gyakran meglátogatott Csíksomlyón; örültem neki, ha jött, mert mindig hozott valamit, de valahogy nem szerettem őt, antipatikus személy volt. Kisgyerekként ki is szeretett volna venni az otthonból, de amikor engem is megkérdeztek erről, nemet mondtam. Néha, a vakációban hazavitt Vacsárcsiba. Egyik alkalommal nagyanyám jött, hogy elvigyen az otthonból, de én elbújtam a gyerekotthon ebédlőjében a szekrény mögé. Pechemre az igazgató pont ebédelni jött. Egy darabig még vártam a szekrény mögött, de ráuntam, és előbújtam. Megláttak. „Tamás Sanyi, jött a nagyanyja, el kell, hogy menjen vele". Hátraküldtek a varrodába, ahol tiszta ruhát kaptam. Kimentünk nagyanyámmal a buszmegállóba, és amikor a buszt vártuk, azt mondogattam: „Én nem akarok magával menni". „Jó, akkor maradjál itt" – mondta nagyanyám. Örömömben hátraszaladtam a varrodába, és azt mondtam az alkalmazottaknak, a nagyanyámnak nem volt elég pénze, hogy hazavigyen. Hogyan jutott eszembe ez a mese, nem tudom, de azt igen, hogy visszaadták a mocskos ruhámat, és ment minden tovább.

Most, felnőtt fejjel belátja: mind az anyja, mind a nagyanyja a maga módján, a lehetőségeikhez mérten próbáltak közeledni hozzá. Csakhogy az árván kezelt gyermek lelkénél nincs érzékenyebb műszer: azonnal jelzi a formális vagy a hamis szándékokat. Sokszor a gyermek nem is tud számot adni róla, de belül valami azt súgja, rendhagyó esemény közeleg.

3—4. osztályos lehettem – valamiféle tanfelügyelők jöttek a gyerekotthonba. Ilyenkor nagyon nagy fegyelem volt. „Tamás Sanyi, jöjjön, mert keresik". Egy vadidegen bácsihoz kellett odamennem, aki egy Budapest csokoládét adott. Annyira megörültem ennek, hogy hamar mentem, és eldugtam, senki ne lássa, nem is mondtam el senkinek. „Sunyiban" nagyon beosztottam, megeszegettem, a papírját is őriztem két évig. Már nem emlékszem, mi lett a papírral, de arra nagyon is, hogy az egyik alkalmazott elárulta, hogy az a bizonyos tanfelügyelő bácsi az én apám. Nem emlékszem már, hogy nézett ki, csak arra, hogy elegánsak voltak mindannyian.

Apám azután többször is meglátogatott. Állítólag Sepsiszentgyörgyön volt főtanfelügyelő. Hetedikes lehettem, amikor szóltak, hogy jött hozzám valaki. A kapusszobához mentem, és apám állt ott. Azt mondta, elvisz a szüleihez. Ennek nagyon megörültem, rohantam a varrodába, hogy átöltözzek tiszta ruhába. Elindultunk apám szülőfalujába, Erdőszentgyörgyre. Életemben először ültem autóban. Szólt a zene... Akárhányszor arra járok, ez mindig eszembe jut.

A nagyszülők vártak rám és örültek nekem. Jó húsban lévő, kedves, vidám emberek voltak. Másnap Marosvásárhelyre utaztunk, ahol mindenféle vizsgálatokat végeztek, és vért is vettek tőlem. Gyerekként semmit nem értettem az egészből. Később írta meg apám, hogy a vizsgálat eredménye akkor is ugyanez lett volna, ha találomra bevisz valakit az utcáról. Ezzel a levéllel megtagadta, hogy a fia vagyok. Utána még meglátogatott, és ugyanezt elmondta szóban is. Évekkel később vallotta be, hogy ő az apám.

Az érettségi, ami általában sorsdöntő ünnepi pillanat egy fiatal életében, Tamás Sándorból valami egészen mást hozott felszínre:

...Az utolsó egy hónapban semmi másra nem tudtam gondolni, csak az járt a fejemben... mi lesz az én sorsom a továbbiakban... A gyerekotthonban az volt a rend, hogy aki végzett az iskolával, azt egy-két hónap vakációzás után felszólították: húzzon el onnan. Ez az előttem lévőkkel mind megtörtént, és én is ettől féltem. A ballagáson végig bőgtem... Állítólag anyám is ott volt, de nem emlékszem rá. Még ebédet is szerveztek nekem anyám testvérénél Csicsóban, de nekem eszem ágában sem volt elmenni hozzájuk... Visszamentem az intribe, leültem a földre, néztem a virágokat, és zokogtam. Egyedül voltam, és csak arra tudtam gondolni, mi lesz az én sorsom. Nem lesz, ahol álomra hajtom a fejemet, nem lesz mit ennem – a gyerekotthonban, ha kevés és rossz is volt az étel, de legalább biztos.

Hasonló sokk érte a katonaságnál is, amikor a leszerelésük napjai közeledtek. Számos esemény utalt ugyanis arra, hogy a felnőttek társadalma nem szívesen fogadja majd be: anyjában-apjában nagyot csalódott, kedvenc tanárát – pár napi szabadságát szánta rá – meglátogatva kiderült, hogy annak nem jelent semmit az ő gyermeki ragaszkodása, nagy szerelme nem állta ki az élet próbáját.

Amikor harmadszor kaptam permissziót, egy lányhoz mentem szilveszterezni. Vele a bentlakásban barátkoztunk össze, és meghívott a szüleihez, egy Gyergyó melletti faluba. A megállóban vártak, volt velük egy lány is, aki a testvére volt. Amikor megláttam ezt a lányt, egyből szerelmes lettem belé. Ők templomba mentek, én meg elmentem a haverinámmal haza. Nekem más sem járt az eszemben, csak ez a szép lány! Ebből a találkozásból egy négyéves szerelmi kapcsolat alakult ki. A szülei nagyon kedveltek, szerettek, a mai napig jó viszonyt ápolok velük, de azt nem tudták volna elképzelni, hogy egy gyerekotthoni legyen a lányuk férje és az unokáik apja... A katonaság nagyon nehéz volt, és nem tanultam ott semmi hasznosat, de lassan le kellett szerelni, ennek is vége lett. Tudtam, hogy megint vége a biztosnak, és újra jön a bizonytalan. Az utolsó két hetem végig sírással telt, a többiek nem értették, mi bajom, hogy örömömben ennyit sírok. Pedig én a félelemtől sírtam, nem az örömtől. Csak arra tudtam gondolni, vajon mi vár rám, visszafogadnak-e a gyerekotthonba vagy nem.

Hiába telt az idő, Tamás Sándor ott állt egyedül, tető és állás nélkül a nagybetűs élet kapujában, érettségivel és katonasággal a háta mögött. Minden vágya az otthonteremtésre összpontosult.

Volt egy kis spórolt pénzem, abból a Hargita szállodában laktam egy pár napig. Kimentem a gyerekotthonba egyeztetni, hogy visszaköltözhessek. Persze hallani sem akartak a dologról, így elmentem Borsa doktorhoz, és elpanaszoltam neki, mi a problémám: nincs hová mennem, fektessen be a kórházba. Nagyon megértő volt. Talán egyedüli példa voltam Csíkszeredán és talán a világon, akit a pattanásai miatt kórházba fektetnek. A kórházból járogattam ki a gyerekotthonba egyezkedni, végül egy Szabó Anti bácsi nevű nevelő beszélt a vezetőséggel, így megengedték, hogy három napig a kórházból oda menjek haza. Szerencsére visszavettek dolgozni az építkezésre is mint szobafestő. A gyerekotthon vezetősége azt mondta, szereznek nekem lakást. Nekik ez nem sikerült, de a munkahelyem kiutalt egy munkásszállót, ahol négyen laktunk volna egy szobában, de idegenekkel, így ezt nem fogadtam el. A gyerekotthonban szerettem lenni, ott volt mindenki, akit szerettem vagy utáltam, azt éreztem az otthonomnak. Így a három napból két év lett. Az egyik osztály felügyelője lettem, segíteni próbáltam a nevelőknek, több-kevesebb sikerrel. Szerencsém is volt, mert az igazgató nem piszkált, de én azért féltem tőle...

Szombatonként ügyfélfogadás volt a polgármesteri hivatalban... Minden áldott héten mentem a polgármesterhez kihallgatásra és lakásigénylést leadni. Ez úgy működött, hogy vinni kellett a buletint, és ki kellett tölteni egy papírt, hogy kihez jöttem és milyen ügyben. Egy idő után már nem is kellett a papír, mehettem fel a polgármester elvtárshoz. A titkár elvtárs rendszeres látogatásom miatt egyszer megjegyezte: „Tamás Sándor, már megint itt van, menjen haza", de én megmondtam neki, addig nem megyek sehova, amíg a nevem nem látom a jegyzőkönyvben. Addig jártam a hivatalba, hogy az eredménye meglett: kiutaltak egy garzont. Elintéztem a formaságokat, de a gyerekotthonban nem szóltam, hogy kaptam lakást, és a polgármesteri hivatal sem tájékoztatta őket. Örültem a lakásnak, de amikor bementem, csak a falak voltak, nekem meg semmim nem volt. Azért is „sunyiztam", hogy maradhassak az otthonban, hogy megspóroljak egy kis pénzt, amiből lakhatóvá tudom tenni a lakást.

Szinte a saját bőrünkön érezhetjük a helyzet abszurditását: végre megoldódik nagy nehezen egyik gondunk, de mindjárt adódik is egy másik. Nyilvánvaló, hogy az árvák sorsán nem lehet gyökeresen változtatni ilyen-olyan gesztusokkal. A szabadság önmagában, ha nem vagyunk rá felkészülve, szabályosan ellenünk fordulhat. Az emberi gondoskodástól, érzésektől, társas viszonytól megfosztott szabadság pedig börtönné teheti akár az egész világot is.

Tamás Sándort úgy tűnik, jóféle, rugalmas fából faragták: rebellis természete megóvta őt attól, hogy negatív indulatai hosszabb időre maguk alá gyűrjék. Amikor például 1989 decemberében meghallotta, hogy a főtitkár házaspár kereket oldott, s Csíkszereda főterén gyülekezni kezdtek az emberek, a kollektív tüntetés után az intézetben is hozzáfogott forradalmat „csinálni”.

...Egyezkedtünk, hogy mi legyen az otthon igazgatójával. Én azt mondtam, menjünk oda és verjük meg. Igen ám, de amikor odaértünk, senkinek nem volt mersze bemenni az igazgatói irodába, így bementünk az egyik vécébe gyűlésezni. Egy fél óra egyezkedés után [mégis] csak úgy döntöttünk, hogy odamegyünk, és megmondjuk neki, mi márpedig meg akarjuk verni. A csapat egyik része már az igazgatói iroda előtt volt, amikor kilépett az igazgató, és megkérdezte, mit keresünk ott. Az egyik fiú közölte vele, hogy meg akarjuk verni, ő pedig azt kérdezte, hogy miért. Erre valaki lekapcsolta a villanyt a folyosó végén, és aki odafért, az ütni kezdte az igazgatót. Én nem tudtam megütni, mert olyan nagy volt a gyúródás, hogy nem értem el, pedig szerettem volna egyet belerúgni, ugyanis egyszer ő is belém rúgott...

Az igazgatót a szakácsnők sajnálták meg, azok kiabáltak, hogy hagyjuk békén. Én mentem, nézzem meg, mi lett a villannyal, akkor láttam, hogy Sanyi bácsi, a kazánfűtő kapcsolta le. A villany visszakapcsolódott, az igazgató elmenekült, mi meg kidobáltuk az összes Ceauşescu-képet és címereket az egész épületből, amit ő addig megtiltott. Este a díszteremben nagygyűlést tartottam, összeszedtük a gyerekotthon minden lakóját, kicsiket, nagyokat. Ott dióhéjban elmondtam, amit én is tudtam, hogy forradalom van. Aztán jött az éjszakai felügyelőnő, összekiabált bennünket, és elzavart lefeküdni.

Az új igazgató, megtudván, hogy Tamás Sándornak lakása van, kitette a szűrét az otthonból. Ezzel megkezdődött az ő felelős felnőtt élete. Szervezőkészségére fölfigyeltek a polgármesteri hivatalban, az RMDSZ-nél, a művelődési felügyelőségnél, majd egy cég alkalmazta, később függetlenként indult az önkormányzati választásokon és tanácsos lett. Sokat tett azért, hogy közvetítsen a hivatalosságok és az árvaháziak között. Olyasmit próbált kitalálni, ami az egykori otthonlakókat óvná meg az elkallódástól.

Először azzal próbálkoztunk, hogy a nem gyerekotthoni társaim karácsonykor ételt hoztak, és meghívtuk azokat, akik az otthonból kikerülve nem tudtak hova menni karácsonykor. Később gyerekotthoni találkozókat rendeztem a Flora vendéglőben. Erre a legszegényebbeket, a leginkább rászorultakat hívtam meg, akiknek valóban jól jött egy tányér étel. Az első két évben ezeket a saját pénzemen szerveztem. Amikor eljöttem a gyerekotthonból, megfogadtam, hogy ha úgy lesz pénzem, egy részéből jótékonykodni fogok, mert úgysem viszem a sírba... Később rájöttem, hogy ha létrehozok egy alapítványt, könnyebben megy a dolog, így született meg a „Remény" Alapítvány. Ezzel sikerült 1998 óta minden évben megrendezni a gyerekotthoni találkozót. Szponzorokat keresek Csíkszeredában, sok céghez elmegyek kisebb-nagyobb sikerrel, de mindig összehozom a találkozót.

És minden jó, ha a vége jó:

Ma már egy családi házban élek Csíkszeredában, amit otthonnak nevezhetek, és életemben először szeretve érzem magam, mint férfi, egy gyerekotthonban felnőtt lánynak köszönhetően. Most már tudom, milyen érzés egyszerre szeretni és szeretve lenni, egy szóval mi is az a boldogság.

4.

Szőcs Călin (Pisztoly) apja magyar, anyja román ember. Életútja kalandos fordulatokban gazdag. Szeret sztorizni, sok csíny történetét ismeri, a végüket rendszerint a móka felé hegyezi ki. Pedig élményvilága épp olyan siralmas, mint a többieké. S az ő viselkedése is, ennek megfelelően kiszámíthatatlan, könnyen fellobbanó. Gernyeszegről került Csíksomlyóra, ami számára egyúttal nyelvváltást is jelentett. Minden lében kanál, számos csibészségben részt vett, de kapott is – ha nem is érte, de helyette – eleget, a gyermekotthon belső, íratlan törvényei szerint. Életútja annyira tekervényes és színes, hogy válogatott kalandjai akár külön könyvet is érdemelnének – persze, történeteiben sokszor egy egész kisközösség jelen van, ami körülötte szerveződik. (Pisztoly volt az, aki a könyv bemutatóján többször is megemlítette: a Vaszi Marika vállalkozása akkor lenne igazán teljes, ha az első két könyvet most követné egy harmadik is, amelyben összegyűjtenék azokat a könnyes-mulatságos történeteket, amelyekben a gyermekotthoniak hányattatása fölösen bővelkedik, és amelyek arról győznék meg az olvasót, hogy bármily szomorú helyzetből a vidámság, a hetykeség, a jó humor félig-meddig kiutat mutat...)

Íme egy pár mutatvány-történet Pisztoly elmondásában...

A nagy szakmaválasztás előtt, amikor 8. osztályból szerettem volna tovább tanulni, művészetre szerettem volna menni, de a gyerekotthonban közölték, hogy ez nem lehetséges, majd ők választanak egy jó szakmát. Így elküldtek Csíkszeredába a traktorgyárba a négyes iskolába lakatosnak. A gyerekotthoniak a bentlakásban el voltak különítve, de valahogyan bekerült két nem gyerekotthoni is a szobánkba. Szerencsétlenek, volt egy L. János nevű gyerekotthoni, akit nagyon zavart, ha valaki zokniban aludt, ilyen volt az egyik nem gyerekotthoni szobatársunk is. Néztük a tévét, egyszer csak felugrik L. János, és elkezdi verni a fiút. Kérdezzük, mi a baja, ő meg mondja, „nekem ne aludjon zokniban!" Kérdezzük miért, erre ő: „mert utána mindenki zokniban fog aludni! Az egész Románia zokniban fog aludni!"...

*

...14 éves lehettem, amikor bejelentették, hogy valamilyen pártfunkcionárius látogat a gyerekotthonba. Beöltöztettek szép ruhába, műsort csináltunk, nagyon szépen megterítették az asztalt, finom volt az étel – szóval minden „rendben" zajlott, az elvtársnak talán az is megfordult a fejében, hogy még az ő gyerekeinél is jobban élünk. Miután elment, szaladtam átöltözni, mert a szép ruhát vissza kellett adni, de elestem, és az ing kiszakadt a könyökénél. Bosziné, a nevelőnő meglátta, és úgy elvert, mint a lovat. Talán még örült is, hogy újabb oka van megrugdosni... Utána beosztott valami munkára, pontosan nem emlékszem már, mire, hogy lássam, ezért a szép ruháért mennyit kell dolgozni. De nem szégyellték újra ránk adni azt a mocskos, szakadt ruhát, holott a raktár roskadásig volt újakkal. Amikor mégis új ruhát kaptunk, kiszöktünk a városba a mozihoz, és ott ácsorogtunk, hátha beengednek, és volt is, hogy megsajnáltak...

*

Elküldtek Giurgiuba hajóépítésznek, adtak egy papírt, azzal utaztunk el. Hármunkat küldtek el... Lepi kiszemelte a földrajztanárnőt. Elkezdett bökdösni: nézd, milyen jó feneke van a tanárnőnek. Hangosan mondta, magyarul: egész éjszaka csak rajta lennék, le se szállnék róla. Mondtam, hogy hagyja abba, de ő folytatta, a tanárnő meg mondogatta, hogy „linişte". De Lepi csak nem hagyta abba, olyanokat mondott, hogy még cigizni se szállna le róla. Végül a tanárnő megunta, odament a Lepihez, és azt mondta magyarul: „Maga, ha nem fejezi be, kirakom az óráról." Lepi a meglepetéstől csak annyit tudott válaszolni: „Hú, maga tud magyarul? Hát hova valósi?" Még véletlenül sem bocsánatot kért...

*

...Az egyik osztálytársam, Szigeti, öngyilkos lett, mert nem bírta a lelki terrort, amely körülvett bennünket. Folyamatosan azt hallgattuk, hogy menjünk el a gyerekotthonból, mi már nagyok vagyunk, álljunk a saját lábunkra. Ő sajnos ezt nem tudta feldolgozni, nem tudta, hová menjen, mit csináljon, mit kezdjen magával. Kozák József volt az éjszakai felügyelő, amikor ez a szörnyű dolog megtörtént. Akkor mi is elgondolkodtunk, meddig fog ez így menni. Utána kiraktak minket az otthonból, mi meg tüntetőleg a paplannal megágyaztunk az otthon előtt az úton. Onnan is próbáltak elzavarni, de mi azt mondtuk, ez már nem a gyerekotthon területe, semmi közük hozzá. Mivel nem tudtak mit kezdeni velünk, elhelyeztek minket az alsó iskolában. Ez a gyerekotthontól 500 méterre lévő épület volt, ahová valamikor óvodások jártak. Annak az épületnek kaptuk meg az óvodaszobáját, hajól emlékszem, 26-an voltunk ott. Ebben a helyiségben volt a szobánk, a konyhánk, az ebédlőnk, minden. Az udvaron volt egy pottyantós vécé. Fürdőszoba a láthatáron sem volt. Amikor fürödni akartunk, beszöktünk a gyerekotthonba, és ha megértő nevelő volt, megengedte, hogy megfürödjünk. De pénzünk nem volt. Az étkezést eleinte úgy oldottuk meg, hogy a padlásról begyűjtöttük a galambokat, és azt ettük pityókával. Szerencsére pityóka volt, mert a gyerekotthon ennek az épületnek a pincéjében tárolta. Később az egyik gyerek, Iván megtanulta az itt a piros, hol a piros nevű játékot, és mindig a piacon voltunk játszani, mi voltunk a „beütők", ez volt a csalás része. Ebből rengeteg pénzt lehetett keresni, és már volt mit enni, de később elindult a lavina: bulizások, piálások...

*

Az Iván gyereket és még egy pár itt a pirosast berakták előzetesbe, így megint szorult helyzetbe kerültünk, ami a megélhetést illeti. Az alsó iskolából elég sokan kezdtek ide-oda szétszóródni, ki a városba, mások elmentek külföldre, ki, ahol jobbnak látta a boldogulását. Négyen fiúk hallottuk az egyik ismerősünktől, hogy vesznek fel munkásokat az IKVA vállalathoz (...valamiféle lerakat volt). Be is mentünk, amikor megláttak, örültek, hogy milyen fiatal legények vagyunk, ilyen munkásokra van szükségük, mi vagyunk a jövő munkásai. Először a Bogdánt szólították (ő a gyerekotthonban osztálytársam és talán legjobb barátom volt). Kérdezik az adatait, neve, címe: Szék út 214. Másodiknak szólítanak engem. Elmondom a nevem, oké, cím: Szék út 214. Felnéz rám a hölgy, és megkérdezi, maguk testvérek? Mondom, nem, csak egy a címünk. Szólítja a harmadik gyereket, beírja a nevét, címe: Szék út 214. Kérdezte, miért vagyunk egy címen. Először habogtunk, aztán mondtuk, hogy mi gyerekotthoniak vagyunk. Kis türelmet kért, bement az irodába, kis idő múlva visszajött, és közölte, hogy sajnos most nem tud felvenni, mert betelt a hely, de adjunk egy telefonszámot, és ha üresedés lesz, felhív. Mi kórusban mondtuk a gyerekotthon számát, talán azt az egy telefonszámot ismertük: száztizenkettő-zero-zero-kettő... Azóta is várjuk a hívását...

Szőcs Călin életében is a tisztivel való találkozás hozott biztató fordulatot.

...Egyik nap eljött hozzánk a tiszti, elvitt magával négy embert, köztük engem is, mert a csobotfalvi papi lakon csinált egy asztalosműhelyt, és dolgozhattunk ott, még szállást is adott, mert a volt kántorházat odaadta nekünk. Eleinte nem sok munka volt, deszkákat pakoltunk egyik helyről a másikra, de a tiszti az étkezésünkről is gondoskodott, a papi lakon ettünk. Akkor született meg az elképzelés a tisztiben, hogy létrehozzon egy alapítványt, aminek Csibész Alapítvány lett a neve.

Aztán kaptunk egy asztalosmestert, hogy megtanuljuk a szakmát. Mindig rám szólt, hogy ne kiabáljak, pedig nekem fel se tűnt, hiszen a gyerekotthonban hozzászoktunk a hangos beszédhez. Lassan beindult a termelés is, a többiek is eljöttek az alsó iskolából, sokan a Csibész Alapítványnál dolgoztunk, mások meg elmentek, amerre láttak utat. A gyerekotthon igazgatósága elérte a célját: elmentünk az alsó iskolából. A későbbiekben az alapítvány egy varrodát is nyitott a papi lakon, ott a lányok dolgozhattak... Nem volt egyszerű dolga az alapítvány vezetésének: kordában kellett tartani ennyi neveletlen fiatalt. A tiszti létrehozta az alapítványt, és külsős emberekre bízta a működtetést, akik több-kevesebb sikerrel nevelgettek bennünket. Úgy gondolták, egy év alatt megjavulunk. Aztán inkább úgy gondolták, hogy majd megnevel más, és tettek is érte. Ugyanis megkaptuk a katonai behívót...

[Katonaság után] Visszamentünk a Csibész Alapítványhoz. Addigra már úgy kinőtte magát, hogy elköltöztek a papi lakról Csíksomlyóra, a Somlyó utcába, és a közelben vásárolt a tiszti egy házat, amit József háznak neveztek el. Oda mentünk haza leszerelés után. Hogy a katonasággal érték-e el a céljukat vagy az idő tette, nem tudom megmondani, de érettebbé, felnőtté váltunk. A szerelmem, egy csíkszeredai lány, hazavárt a katonaságtól. Addig kicsit szélhámos voltam a lányokkal. De lassan bekövetkezett, aminek be kellett következnie: megkomolyodtam a lány mellett...

...A tiszti nagy segítségem volt, adott Csíkszeredában egy kétszobás blokklakást, hogy ott alapíthassam meg a jövőmet. Én azt nem tudom, kinek mi fordul meg a fejében, amikor a gyermekét először a kezébe veszi, csak annyit tudok, hogy amikor ezt a csöppséget megfogtam, Istenhez kiáltottam, hogy mi lesz a sorsa ennek a gyereknek, hiszen magamat sem tudom eltartani. Talán a könnyeim is csorogtak; az örömtől vagy a félelemtől, nem tudom. Talán eljött az idő, hogy anyámat is megértettem, mekkora felelősség szülőnek lenni...

...Ma már négygyerekes apa vagyok, 22 éve dolgozom a Csibész Alapítványnál. Jelenleg GYES-en vagyok, mert több pénzt kapok így, mint az alapítványnál. Emellett dolgozom, hogy fenn tudjam tartani a családomat. Az alapítványtól kaptunk egy házat Csíkszentmihályon. Nagyon szeretünk itt lakni, szép, tágas családi ház, a nevében is benne van a család szó. A feleségemmel több mint 20 éve vagyunk együtt jóban-rosszban, és neveljük a gyerekeinket. Minden este azzal fekszem le, hogy ha bármi történik a Csibész Alapítvánnyal, azzal elveszítem a munkámat és a lakásomat is... Amióta megszületett az első gyerekem, azóta érzem, milyen kiszolgáltatott helyzetben van az, aki függ valakitől, mert csak szépet és jót mondhatsz róla, nem nyilváníthatsz véleményt, mert nem tudhatod, mi lesz a dolog kimenetele. Ez már nem szabadság. Amikor az ember a saját házában van, kimondhatja, amit gondol, még akkor is, ha úgy látja, hogy a másik szeme rózsaszín...

5.

Szász Melindát (Trompi) édesanyja hétéves korában adta be a segesvári árvaházba. A jegyszedőként dolgozó asszony nem ért rá gyerekeivel foglalkozni, a gyámhatóság pedig kötelezte, hogy beadja őket biztos helyre. Melinda legnagyobb traumája az volt: nem értette, mi történt vele és hogy miért. „Csak kérdések, miértek voltak bennem” – fogalmaz ma. Pedig az otthonban nem is volt túl rossz dolga. Ám egy agresszív, nagyobb lánnyal meggyűlt a baja, amíg egyszer csak rá nem jött, hogy neki is van elég ereje szembeszállni vele. Attól kezdve nehezebb volt megfélemlíteni: mindent erőből akart megoldani, megtorolni.

Miután anyja Csíkszeredába költözött, Melinda pedig elvégezte a nyolcadikat, saját kérésére a csíksomlyói otthonba helyezték.

A kilencedik osztályt már a csíkszeredai faipari líceumban kezdtem. Nagyon szemtelen, agresszív lány voltam – talán a gyerekotthoni évek miatt –, valósággal sportot űztem a verekedésből. A líceumban nemcsak a lányok, a fiúk is tartani kezdtek tőlem. Az iskolából nem lógtam soha, mert nagyon tetszett, hogy félnek tőlem a többiek. Később megismerkedtem a székelykeresztúri és csíksomlyói otthonokban lakó dzsúdós lányokkal, és … beiratkoztam én is, így lettem nehézsúlyú cselgáncsozó. Sok versenyt nyertem, többek között román bajnokságot is. A döntő Bukarestben volt. Eléggé rossz passzban voltam, de az egyik lány bekiabált: „Trompi, ha nyersz, van egy tésztád a Toscában!"; én ettől olyan erőre kaptam, hogy egyből ippont dobtam az ellenfélen. Ez volt talán líceumi éveim legszebb időszaka. Az egyik edzés után egy csapattársam kijelentette, mindenkit meghív a Toscába egy tésztára. Kimeredt szemekkel néztük..., honnan van annyi pénze..., de senki nem kérdezte meg tőle, hogy mit ünnepel... Mindenki kikérte a tésztáját, megettük, és a csapattársam akkor közölte, hogy neki biza egy leje sincs... Összenéztünk, és mindannyian elrohantunk a helyszínről...

Bevallása szerint hirtelen haragú, lobbanékony, kezelhetetlen lány volt, aki hadilábon áll az anyjával és a felnőttek világával. Vannak szerelmei, de nem tud mit kezdeni ezzel az érzéssel. A problémáit a lehető legegyszerűbben oldja meg. Például így:

Amikor ballagtunk, az osztályfőnökömmel akartam egy közös fényképet, de nem volt egyenruhám. Egy hozzám hasonló alkatú lányt kértem meg, hogy addig adja ide az egyenruháját, de ő nem akarta. Győzött az erő: elvertem, elvettem a ruháját, és amikor lefényképezkedtem az osztályfőnökkel, visszaadtam a lánynak a ruhát. Nagyjából így végeztem el az iskolát.

Dolgozni kezdett, anyjához költözött, de nem jöttek ki egymással. Érdeklődni kezdett az apja iránt, az anyja hallgatott. Távollétében Melinda előkereste a válási végzést, s megtudta a válás okát: apja a férfi nemhez vonzódik. Sokként érte a hír. Bukarestbe utazott, ahol összeállt egy kolozsvári fiúval; terhes lett. Megtudta, hogy az apja Petrozsényben él...

Otthagytam mindent Bukarestben, a munkásszállót, na meg a férfit is, és Petrozsénybe mentem. A találkozás apámmal jól sikerült, magas, jóképű férfi volt. Megismertem a másik három féltestvéremet, két fiút és egy lányt. Apám befogadott, de nem mertem elmondani neki, hogy terhes vagyok. Ő és a lánytestvérem a santieren dolgozott, én is odamentem, amíg nem találok jobb munkát. Négy-öt hónapos terhes lehettem, amikor apám számára is kiderült az állapotom. Elkergetett a lakásából. Pár napig hányódtam Petrozsényben, aztán munkát kaptam az ottani bútorgyárban. A mesterek kedveltek, és segítettek, hogy állami lakást... kapjak. Az új munkahelyemen nem mertem elmondani, hogy terhes vagyok, attól tartottam, hogy ha kiderül, elzavarnak onnan... Egy nap mentőt hívtak hozzám a munkahelyemen, és bevittek a kórházba vakbél gyulladás gyanújával. Persze én tudtam, hogy nem vakbélgyulladásom van, hanem megindult a szülés. A kórházban gyors, sima vajúdás után gyönyörű kislánynak adtam életet, aki az Edit nevet kapta. Akkor, 22 évesen éreztem át azt, hogy mennyire felelőtlen vagyok: a terhességem alatt egyetlen orvos sem látott... De azt tudtam, hogy bárhogy is alakul a sorsom, a lányomat a lehető legjobban fel kell nevelnem. És akkor én, az erős nő, törékeny lelkű anya lettem...

A gyerekkel Csíkszeredába utazott, de az anyja csak az unokájára volt kíváncsi, lányát látni se akarta. Melinda a gyerekkel meg se állt Kolozsvárig: megkereste a kislány apját, aki mindkettőjüket örvendezve fogadta.

Jó volt látni, hogy boldoggá tette az apaság. Megbeszéltük a dolgainkat, és úgy döntöttünk, összeköltözünk... Nem volt még két hónapos a kislányom, amikor egy Kolozsvár melletti kis faluba költöztünk, a fiú szüleihez... A párom csak hétvégén járt haza, mert Kolozsváron dolgozott... A szülei kezdetben kedvesek voltak, de sajnos ki kell mondanom, nem szerették a magyarokat, és folyamatosan beszólogattak. Persze én sem hagytam magamat, így néhány hónap alatt óriási lett a feszültség. Akkor megmondtam a gyerek apjának, hogy mi is Kolozsvárra költözünk...A munkahelyén igényeltünk olyan munkásszállót, ahol mi is lakhatunk... A kedves párom viszont minden nap tökrészegen jött haza, és kibírhatatlan volt... Megmondtam neki, ha nem fejezi be ezt az életmódot, akkor hazaköltözöm anyámhoz Csíkszeredára. Nem volt, aki meghallgassa, és ő továbbra is csak ivott, ivott és ivott.

Közben lezajlott a forradalom is, én meg fogtam a leánykát, és hazamentem anyámhoz Csíkszeredára. A fogadtatás a szokásos volt: a leányka maradhat, én meg mehetek, amerre látok... Akkor eldöntöttem, keresek valami lakhatást, a leánykámat nevelni szerettem volna, azt akartam, ha szegényen is, de mellettem legyen. Megkerestem a régi dzsúdós társaimat, elpanaszoltam nekik a sorsomat. Volt egy Rozi nevű lány, ő ugyancsak egyedül nevelte a fiát. Ő mondta, hogy ahol lakik, ott vannak elhagyott garzonok. El is foglaltam egy ilyen elhagyott lakást. A forradalom után ugyanis sok vállalat megszűnt, a munkásszállóik pedig üresen maradtak. Ezeken a lakásokon se ablak, se ajtó nem volt, a fürdő és a konyha pedig közös volt... Az ismerősök azzal segítettek, amivel tudtak: ki ajtóval, ki ablakkal, a gyerekotthoniak a segélyszállítmányokból tettek félre nekem. Egy szesztöltödében álltam munkába. A rendszerváltás utáni keresetekből nagyon nehéz volt megélni, de próbáltam fenntartani magunkat. A kislányomra egy barátnőm vigyázott, amíg én dolgoztam. Munka után kerestem a lehetőséget egy kis pluszpénzre. Így kezdtem eljárogatni a piacra, és mivel a gyerekotthoniakkal jó viszonyt ápoltam, az „itt a piros, hol a piros" játéknál én őrködtem, jönnek-e a rendőrök... Itt találkoztam életem nagy szerelmével is, Ivánnal, aki néhány évvel fiatalabb volt nálam. Ő is gyerekotthoni volt, az „itt a piros"-ból és más játékokból tartotta fenn magát. ...Egyik nap razziáztak a rendőrök, a cél az illegális szerencsejátékosok lekapcsolása volt. Hiába álltam őrt, kevés voltam hozzá. Próbáltam menteni a menthetetlent, szembeszálltam az egyik rendőrrel, és letéptem a rangjelzését. Emiatt két napra előzetesbe kerültem. Anyám a hír hallatán magához vette a lányomat. Két napig gondolkodtam, hogyan tovább, mi lesz, ha börtönbe kerülök. Szerencsére engem kiengedtek, de a fiúkat lecsukták. A munkahelyemről sem rúgtak ki, értékelték a munkámat.

Rájött: ide-oda hányódva nem tudja eltartani a lányát. Akarva-akaratlan csak az anyja segítségére szorult. Kidobóként (biztonsági őr) helyezkedett el, de alig jutott az egyről a kettőre. Rozi nevű barátnője javaslatára Magyarországra utaztak, jobban fizető munka reményében.

A Nyugati pályaudvarra érve csodálkoztam rá, hogy mekkora ez a város a mi Csíkszeredánkhoz képest. Egy barátnőmhöz mentem, aki a józsefvárosi piacon dolgozott kínaiaknak, és egy öreg bácsinál lakott albérletben, így csak néhány napig maradhattam nála. Bekerültem a rendszerbe, feketén dolgoztam a kínaiaknak a piacon. Aránylag jól kerestem, és sok ismerőssel találkoztam Csíkból, még a biztonsági őrök is csíkszeredaiak voltak. Így mindig akadt valaki, akinél megszállhattam, amíg össze nem rakom a pénzt albérletre. Közben anyámnak is küldözgettem a pénzt a lányom nevelésére... Egy nap a biztonsági őrökkel beszélgettem, amikor észrevettem apámat. Megörültem neki, ő pedig meglepődött. A belvárosban, a Csengery utcában lakott egy idős néninél az újdonsült párjával. Most már nyíltan felvállalta, hogy ő inkább a férfiakhoz vonzódik... Látszólag megoldódott a lakhatási problémám, odaköltöztem apámhoz... Nem volt kellemes látvány számomra, hogy két férfi ennyire szereti egymást. [Apám] elmesélte, hogy még kisfiúként Marosvásárhelyen egy pap rontotta meg, és évekig szexuális kapcsolat volt közöttük. Később hiába próbált nőkkel kialakítani kapcsolatot, és hiába született négy gyereke...Nekem ez eléggé érhetetlen volt, de próbáltam elfogadni, hogy ő más.

Apám akkor már nyugdíjas volt és magyar állampolgár... Ha éppen olyan kedve volt, akkor elzavart a lakásból. Hangulatember volt. Valahányszor elzavart, mindig eszembe jutott anyám, aki ugyanezt tette, … arra gondoltam, hogyan lehet egy gyerek annyira rossz, hogy egyik szülője sem akarja. Szörnyű volt a szeretethiány, mert nem tudtam, mit tettem én ezzel a két emberrel, hogy így bánnak velem.

Szerette volna magával vinni a lányát is Pestre, de a kislány annyira hozzánőtt a nagyanyjához, hogy őrá bízta a döntést. Melinda utazott, a lánya maradt.

Egyik nap felhívott Csíkszeredáról egy barátnőm, hogy anyám kórházba került, a lányomra a bátyám vigyáz. Hazautaztam, de anyám veséje felmondta a szolgálatot, és ő sajnos pár nap múlva meghalt. Nem csak azzal kellett szembesülnöm, hogy nincs már anyám, hanem azzal is, hogy a lányomnak nincs többé a mama. A lányom értelmes, kilencéves volt, sokkolta a nagymamája halálhíre. Akkor éreztem először, hogy bármilyen rossz volt hozzám anyám, a kislányomat őszintén szerette és szépen nevelte; és akkor mindent megbocsájtottam neki.

A kislányt egy jó barátnője gondjaira bízta, aki a meghalt mama lakásába költözött. Úgy számították, Melinda hamarosan magával viheti és budapesti iskolába járathatja. Mindent elkövetett volna, csakhogy lányának megadja mindazt, ami szükséges. Egy idő után ismerős rendőr jelezte Csíkszeredából: rosszul bánnak a lányával. Azonnal hazautazott.

A kislányom még soha nem ölelt annyira magához, mint akkor; sírt, zokogott, hogy ne hagyjam őt ott. A híres barátnőm nem volt a lakásban, ezért a következő utam hozzá vezetett. Ami düh volt bennem, azt mind rajta töltöttem ki, nagyon megvertem. Még jó, hogy a lányom csak ezután mesélte el, hogy a „barátnőm" a fiúját is odaköltöztette a garzonba... Úgy döntöttem, Csíkszeredán várom meg a tanév végét. Pénzem nem volt sok, de próbáltam beosztani.

A többi fejlemény már-már kalandfilmbe illő: eladta anyja lakását, a 2900 márkát apja gondjaira bízta, s ő hamis vízummal Kanadába akart emigrálni. Az apa a pénzt eltüntette, a kanadai tervből Münchenbe érve nem lett semmi, ahol azt mondta az őt igazoltató rendőröknek, hogy Olaszországba igyekszik, azok elvitték a Caritashoz, amelynek emberei segítették és föltették a velencei vonatra.

Így érkeztünk meg Velencébe nyolcvan német márkával. Kivettem egy szobát egy kis panzióban, hogy a lányom legalább aludjon egy jót. Reggel felhívtam apámat, hogy küldje a pénzemet... Ő azt mondta, a maradék pénzemből aranyat vett. Azóta sem láttam sem a pénzemet, sem az aranyat.

Nehéz időszak jött ismét, de legalább a lányom velem volt. Őt lenyűgözte Velence..., én meg csak mentem mellette arra gondolva, hogy hol alszunk, mit eszünk majd. Akkor románokkal találkoztunk, akik abból éltek, hogy boltokból loptak, és elhagyatott házakban laktak. Csatlakoztam hozzájuk, és azt ettük, amit lopni tudtam. De borzasztó volt a félelmem, hogy mi lesz Editkével, ha engem elkapnak és lecsuknak. Az egyik román fiú azt javasolta, menjünk a kislánnyal Veronába, az ottani Caritas segíti a gyermekes nőket, egy másik meg azt mondta, Triesztből indulnak hajók Ausztráliába, és neki van embercsempész ismerőse ott. Ez csábító volt, így elmentünk Triesztbe, de amikor megláttam, milyen körülmények között kellene utazni, úgy döntöttem, inkább maradunk...Veronáig blicceltünk. A helyi Caritasnál volt étel és tisztálkodási lehetőség, de ott lakni nem lehetett. Találtam egy elhagyatott házat, oda költöztünk a leánykával. Sok román is lakott ott, szerencsére jól kijöttem velük. Augusztus végén beírattam a lányomat iskolába, én meg takarítani jártam. Nem sokat fizettek, de legalább volt valami, amibe belekapaszkodhattam.

A „regény” pedig folytatódott: egy olaszul jól beszélő tunéziai fiú lett a „szószólója”, s addig jártak a helyi Caritas nyakára, amíg ajánlottak neki egy olasz családot, akiről úgy tűnt, befogadnák őket. Ámde nekik csak Editke kellett. Végül, megesett a szívük az anyán is.

Igyekeztem albérletet találni. Giovanniék ebben is sokat segítettek: adtak bútorokat, ágyneműket, mindent, amire szükség volt; kezdett rendbejönni az életem. Giovanniék

családjával is nagyon jó kapcsolatot ápolok, még Editkét is megkeresztelték...Most már tizenöt éve dolgozom az olasz vasútnál, de még két másik helyen is. Hajtom magam, amennyire az egészségem engedi, mert vettem egy lakást itt Veronában részletre, és remélem, egyszer a saját tulajdonom lesz. A lányom már 25 éves, és éli a saját életét.

Happy end? Nem éppen. Az árvaháziak számára nincs boldog, végleges megoldás. Mindig marad a kétely, az önostorozás, a szorongás: miért romlott el az életük? Ki a hibás? Melinda jól tudja: szeretni akarta a lányát, ahogy őt nem szerették, de lám, ő is csak rosszul szeretett...

6.

A kötet záró fejezete a legrövidebb: nem más, mint a szerző vallomása az életbe való kiszabadulása utáni évekről. S mivel ő az első könyvben elég részletesen beszámolt saját életéről, gondolatairól, szenvedéseiről és vágyairól, ezúttal rövidre fogta a szót és csak azt mesélte el, ami a történet lezárásához éppen szükséges. Vaszi Marika életének kibontakozását úgy lehetne jellemezni, mint egy hosszúra nyúlt, összeszorított fogú sorsdöntő meccset: fiatalságával és megsokszorozott akaraterejével túltette magát az akadályokon. Örvendett minden kis sikernek. Jellemző erre az a mód, ahogyan leírja a határátlépés, majd a munkába állás hányattatásait:

Tizenhét éves voltam akkor. Elindultunk Budapestre. Biharkeresztesen, a határon mindenféle keresztkérdéseket tettek fel, hová megyünk, mit csinálunk, a barátnőm meg azt mondta, a nővéréhez megyünk látogatóba. Azt titkolni kellett, hogy dolgozni megyünk. A barátnőm nővére adott is meghívót, de azon csak a barátnőm neve szerepelt, az enyém nem. Akkor kérték a magyar határőrök, mutassak fel pénzt, miből fogok ott megélni, de persze nem volt pénzem, így leszállítottak a vonatról. A barátnőm nem hagyott egyedül, ő is leszállt (pedig őt beengedték volna Magyarországra). Betereltek a váróterembe, amit határőrök őriztek, és azt mondták, a reggeli vonattal vissza kell menni Nagyváradra. Még a vécére is a határőrök kísértek. Nem értettem, miért, de aztán összeszedtem a bátorságomat, és megkérdeztem az egyik magyar határőrt, hogy miért vettek le a vonatról. Ő azt mondta, ha elmegyek vele oda hátra, akkor megmondja. Odanéztem, de csak a nagy sötétséget láttam, és azt mondtam, akkor inkább maradok bezárva ide.

...A barátnőm elmondta, hogy 24 órán belül nem kísérelhetem meg újra a határátlépést, mert bepecsételték az útlevelembe. Nagyváradon várakoztunk, amikor találtunk egy buszt, amivel eljutottunk Nagylakra. Ott kivártuk a 24 óra leteltét, és nekivágtunk a határnak. A barátnőmnek szerencsére volt annyi pénze, hogy kifizesse a buszjegyet, és még a sofőrnek is adott valamennyit, hogy a határőröket lefizesse. A határőr egyből kiszúrta a pecsétet az útlevelemben, és megkérdezte, miért kaptam. Azt válaszoltam, biztosan azért, mert nem mentem el a kollégájával a vasútállomáson... Amikor átjutottunk a határon, örömömben zokogtam, nem ismertem még ezt az érzést...

Tudatlan kislányként figyeltem mindent és mindenkit. A csárda tulajdonosa nagyon kedves ember volt... Bevitt a konyhára, és bemutatott a szakácsnőnek, aki egy, a nyolcvanas éveiben járó vézna, meggörnyedt pesti öregasszony volt, és elsőre nem volt egyáltalán szimpatikus, de próbáltam megbarátkozni a helyzettel. Heten dolgoztunk ott erdélyiek, mindenki tudta, mi a dolga... Reggel héttől este tízig dolgoztunk, de ha hétvégén lakodalom volt, akkor 24 órát kellett dolgozni, és csak pár órát alhattunk utána. Nem csináltam ebből problémát, fiatal voltam, és bírtam a tempót.... Erdélyben sok mindent máshogy neveztünk, és volt, hogy nem értettem, mit akarnak tőlem, amikor például padlizsánt vagy répát emlegettek. A padlizsán volt a legemlékezetesebb. Az öreg szakácsnő elküldött, hogy hozzak a hűtőből egy padlizsánt. Álltam a hűtő előtt, és néztem, mi lehet az, de elképzelni se tudtam, így a kerthelyiségbe szaladtam, és megkérdeztem az egyik munkatársamat... Ő mondta, hogy az, amit mi vinetének nevezünk. Néha nevetgéltek, mennyire tudatlan vagyok, de ettől csak edzettebb lettem.

A napok munkával teltek, havonta csak egy vasárnap délutánunk volt szabad. A fazekak, amiket mosogatnom kellett, nagyobbak voltak, mint én az akkori 39—41 kilómmal. De szerettem, amit csináltam. A „mutter" (az öreg szakácsnőt hívtuk így) nem volt valami segítőkész, de én valahogy elnyertem a bizalmát. A főzési trükkjeit nem mutatta meg senkinek, de engem sokszor odahívott, és aprólékosan elmagyarázta, mit hogyan kell főzni, hogyan kell ízlésesen feldíszíteni az ételt. A gyerekotthon óta ő volt az első személy, akit a bizalmamba fogadtam, de féltem is tőle, mert olyan öreg volt szegény, a konyhába belépve mindig azt néztem először, él-e még, mert én nagyon féltem a halottaktól...

Mária állhatatossága meghozta a maga gyümölcsét: felfigyelt rá egy német üzletember, munkát ajánlott a romániai alapítványában, s ezzel sikerült kiemelkednie a kezdeti szintből, a munkavállalási illegalitásból. Ma férje van és két szép gyereke. Mellettük, két könyvét megírva találta meg a szabadságát.

A nagy tanulság

A Hargita Vendégváró előcsarnokában összegyűlt közönség előtt a könyv szereplőinek sikerült ismét felidézniük a múltat. Mintha csak a szöveg elevenedett volna meg előttünk, igazat adva a szerzőnek, aki bevezető mondataiban kijelentette: azért választotta vallomástételre éppen a könyvben szereplő társait, mert őket találta a leghitelesebbnek. Olyanoknak, akik nem rejtegetik, nem kenik el életük valóságát.

Különben valamennyien azt tartották a gyermekotthoni lét nagy tanulságának: tegyél meg mindent, hogy gyermeked legyen, s add meg neki azt a szeretetet, ami számodra nem adatott meg, illetve egy pillanatra se hagyjad, hogy a te sorsodra jusson.

A szabadság árvaságánál nincs végzetesebb teher. Teremtsünk magunknak otthont, ha igazán szabadok akarunk lenni...

Csíkszereda, 2015. február 10-15.

Kimaradt?