Rokkantnyugdíjas: azt hiszik, hogy visszanő a lábam

A lábukat elveszítő embereket évről-évre a rokkantsági fokozatot megállapítani hivatott bizottság elé lehet citálni, azt eldöntendő, vajon nem lettek időközben munkavégzésre alkalmasak? Mindeközben a megvesztegetéssel rokkantnak nyilvánítottak számát százezernél is többre becsülik.

Nagy Pál kálváriája 37 évvel ezelőtt, egy munkabalesettel kezdődött, melyben összeroncsolódott a bal lába. A sérült végtagban fertőzés lépett fel, ami egy időről-időre kiújuló tályogot eredményezett. A Nagyvárad külvárosában élő férfit 1992-ben százalékolták le, három egymást követő féléven át a csökkent munkaképességet jelentő, félnormás munkavégzést engedélyező harmadfokú rokkantsági besorolása volt.

1993-ban a rokkantság mértékét megállapítani hivatott orvosi bizottság átminősítette a második rokkantsági fokozatba, ami a munkaképesség teljes elvesztését, illetve az alkalmazottként történő munkavégzés tilalmát feltételezi. A levedző, gennyes, napi rendszerességgel kötözést igénylő, erős fájdalommal járó tályog megkeserítette Nagy Pál életét. Folyamatosan járta az orvosokat, megműtötték Budapesten és Nagyváradon is, ahol húsátültetéssel próbálták megszüntetni a tályogot, ám az rövidesen kiújult.

2009-ben aztán a Bihar megyei önkormányzatnak alárendelt Felnőtt Fogyatékos Személyeket Elbíráló Bizottság visszaminősítette a hármas rokkantsági kategóriába, s figyelmeztette, valószínűleg vissza kell fizetnie az évek során, úgymond illetéktelenül felvett állami támogatást. „Ki volt az, aki korábban a kettes kategóriába sorolt be, nem maguk? És még én fizessek vissza pénzt? Nekem kellene kárpótlást kapnom, mivel tizenhat éven át nem dolgozhattam félnormával, mert elvesztettem volna a rokkantnyugdíjat” – vágta felháborodottan a bizottság tagjainak a szemébe.

Amputáció tíz év késéssel

Mivel az állapota súlyosbodott, egyre nehezebben járt, s a szűnni nem akaró fájdalmak miatt csillapítókon élt, 2013-ban beutaltatta magát kórházi kivizsgálásra. Ennek során derült ki, hogy a fertőzés már a csontra is átterjedt, a csontszövet nagyrészt elpusztult, a sérült láb menthetetlen. A műtétre 2013 októberében került sor, a lábát térden felül amputálták. „Tíz évvel korábban is mondtam már a kezelőorvosomnak, hogy ha nem tudja megszüntetni a fertőzést, vágja le a lábamat, de nem akarta. Ha megcsinálta volna, sokkal jobban járok, mert nem térden felül, hanem térden alul kellett volna amputálni” – mondja Nagy Pál.  

Az operációt követően ismét a kettes fokozatú rokkantsági osztályba helyezték, ám legnagyobb meglepetésére nem állandó, hanem ideiglenes jelleggel, egy évre. Ezért aztán tavaly ősszel ismét meg kellett jelennie a bizottság előtt a besorolás felülvizsgálatára. Ez egyszerűen hangzik, ám egy elég bonyolult procedúra, főleg egy nehezen mozgó, féllábú ember számára. Először a saját szakorvosát kell felkereanie, ami, lévén, hogy az illető állami rendelőintézetben nem rendel, 80 lejbe kerül. Ezután el kell mennie a megyei kórházba kivizsgálásra, majd a katonakórházba, ahol az illetékes szakértői bizottság székel, végül pedig a város egy harmadik szegletébe, a végszót kimondani hivatott minősítő bizottság elé.

Sokasodó rokkantak. A sajtó a 2000-es évek közepén kezdett el cikkezni arról, hogy Romániában rengeteg, arra jogosulatlan személy kap rokkantnyugdíjat. Elképesztő adatok láttak napvilágot, számos községben, erdélyiekben is, a lakosok 30-40 százaléka rokkantnyugdíjas volt. Egyes becslések szerint országos szinten legalább 100 ezerre volt tehető a magukat vesztegetéssel leszázalékoltatók száma. A sokasodó cikkek, az erősödő társadalmi visszhang hatására a hatóságok is elismerték a jelenség meglétét, s azt ígérték, szigorú felülvizsgálattal szűrik ki az ál-rokkantakat, s megbüntetik a korrupt orvosokat. A helyzet azóta változott, ám nem éppen a remélt módon. A hivatalos adatok szerint 2005-ben 437 ezer nyilvántartott rokkant volt Romániában. 2013 tavaszán a számuk immár 699 ezret tett ki. 

„Teljesen abszurd ez a helyzet. Mit gondolnak, hogy visszanő a lábam? Az még hagyján, hogy engem rángatnak, de a bizottságokban orvosok vesztegetik velem az idejüket, amiért persze az állam fizeti őket, s a Dopler-ekográfia, a filmezés és a többi vizsgálat szintén pénzbe kerül” – dohog a panaszos.

Elégedetlenségének a bizottság előtt is hangot adott, amire a válasz az volt: „A páciensnek kell panaszt tenni Bukarestben”. „Ez mindennek a teteje. Nem nekik, a szakembereknek, akik benne vannak a rendszerben, kellene jelezniük a felettes hatóságnak, hogy idő- és pénzpocséklás folyik?” – teszi fel a költői kérdést Nagy Pál. Végezetül elmeséli, hogy egy volt kollégája, aki a 90-es években százalékoltatta le magát, s azóta is vígan dolgozik, feketén, a szemébe nevetett, amikor elpanaszolta neki az esetét. „Te vagy a hülye. Miért nem intézted el? Látod, nekem nem kell évente megjelennem a bizottság előtt” – mondta az élelmes ismerős.

A szabály, az szabály

„Nem a magunk feje után cselekszünk, a hatályos szabályozás értelmében járunk el” – nyilatkozta a maszol.ro-nak Gabriela Bimbo, a fogyatékosokat elbíráló bizottság egyik tagja. Elmondása szerint az, hogy valakinek térden felül amputálták az egyik lábát, még nem ok arra, hogy végérvényesen teljesen munkaképtelennek nyilvánítsák, ugyanis lehet, hogy protézissel alkalmas részmunkaidős munkavégzésre.

 

Kimaradt?