Hallgassuk meg végre Kötő Józsefet, legalább most, amikor a halál elragadta őt tőlünk. Kötő Józsefnek az volt a nagy gondja, és többször is emlegette ezt: hogy a romániai tanügy alattvalókat nevel még most is – két évtizeddel a híres decemberi fordulat után, amikor elűzték, majd kivégezték a nagy romániai diktátort, akinek csak alattvalókra volt szüksége. Az alattvaló most a román nacionalizmus kiszolgálóját jelenti.

Kötő József azért mondott le önként a tanügyi államtitkári tisztségéről, mert nem tudta elviselni azt, hogy bár szinte mindegyik új tanügyminiszter hivtalba lépése után egy-egy új tanügyi törvény jelenik meg: változtatnak itt-ott valamicskét, úgy szemkizsúrásból, de a rendszer változatlanul ugyanaz marad, ugyanúgy működik, mint a diktatúrák idején. És ami a legfájdalmasabb: sokoldalúan képzett analfabétákat nevel – akik profi munkanélküliek lesznek. Nincs rájuk szükség a mai világban, a piacgazdaságnak csúfolt, intézményesített korrupció körülményei között. Az lenne az ideális, ha az iskolából és az egyetemről olyan végzettek jönnének, akik értenek valamihez, képesek arra, hogy tegyenek is valamit azért, hogy egy más világ legyen itt, hogy másképpen éljünk ebben az országban. Ne pedig az történjen, hogy ha valaki ért valamihez, és cselekedni akar, akkor veheti a sátorfáját, mert külföldön tágasabb. Ez az, ami nagyon fájt Kötő Józsefnek, s amiért önként távozott a tanügy vezetésében betöltött magas tisztségből.

Érthető is, mert Kötő József a diktatúra legsötétebb éveiben is vállalta a cselekvést. Húsz évig volt irodalmi titkára a Kolozsvári Állami Magyar Színháznak, és a diktatúra bukását közvetlenül megelőző években – 1885-től kezdeve öt éven át - ő volt a Kolozsvári Magyar Színház igazgatója. S a legnagyobb érdeme, hogy ezekben az években, a cenzúra leginzenzívebb működése ellenére is megtartotta a közönséget: a kolozsvári magyarok továbbra is bizalommal és szeretettel jártak színházukba, otthon érezték magukat benne - ami nagy szó! Sőt Kötő József még arra is képes volt, hogy pályára helyezzen olyan erőteljes – és nehezen kezelhető - művészi egyéniségeket, mint Tompa Gábor, akinek az első és rendkívül újszerű rendezései, gondoljunk csak a Buszmegállóra pontosan ebben az időszakban kerültek színre.

De Kötő József mintha arra született volna, hogy mindig a nehezebbet válassza, és azt vigye sikerre. Hallgassuk meg végre, és tanuljunk tőle!