A nyelv átörökítése és megtartása

A szocializáció, illetve a vegyes házasságok alakulása mellett a nyelvhasználat is meghatározó szerepet tölt be egy kisebbségben élő csoport tagjainak identitásában (Tolnai 2000:35). A nyelv az etnicitás egyik legfontosabb eleme, az etnikai identitás alapja (Homišinová 2008:42), a nemzetiségi identitás egyik legszembetűnőbb vonása (Molnár Csikós 2007:237). Integráló ereje miatt központi szerepet tölt be egy adott közösség életében, meghatározza a csoporthoz tartozást, kijelöli a csoport határait, s erősíti az etnikai csoport kohézióját (Bindoffrer 2001:49). A kisebbségben élő csoportok jövőjének szempontjából rendkívül nagy jelentősége van a nyelv kérdésének, így a nyelv átörökítése és megtartása egy közösség életében meghatározó szereppel bír (Homišinová 2008:42).

A deszki szerb közösség tagjai számára fontos a szerb nyelv ápolása, tanítása és tanulása. „Nekem természetes, hogy szerbül beszéltek az unokámhoz, mert azt szeretném, hogy megismerje a szerb kultúrát, és ahhoz a nyelv ismerete a legfontosabb” – mondta egyik beszélgetőtársam. A nyelv az identitás, valamint a közösséghez és kultúrához való tartozás egyik legfontosabb eleme (Rózsavölgyi 2007:125). Ezt szem előtt tartva a település szerb közösségének tagjai, különösen az egyik beszélgetőtársam által „vezető személyiségeknek” nevezett, a kulturális élet területén aktív szerepet vállaló egyének mindent megtesznek a szerb nyelv ápolása és tanítása érdekében.

A deszki szerb közösség tagjai számára tehát a szerb nyelv ismerete identitásuk egyik alappillérét képzi. „Természetes, hogy szerbül beszélünk egymással” – mondta egyik beszélgetőtársam, amikor a mindennapi nyelvhasználtról kérdeztem.

A közösség tagjai közül szinte mindenki beszéli a szerb nyelvet, azonban jelentős különbségek figyelhetők meg abban, hogy ki hol, illetve kitől sajátította el azt. „Én a nagymamámtól tanultam meg szerbül (…) Ő volt velem otthon gyerekkoromban, így tőle tanultam a legtöbbet.” „Én otthon tanultam meg a nyelvet a családomban. A szüleimmel szinte csak szerbül beszéltünk otthon és édesanyámmal én a mai napig szerbül beszélek.” „Én az iskolában tanultam meg a szerb nyelvet (…) otthon leginkább magyarul beszéltünk” – mondták beszélgetőtársaim. Ahogyan már részletesen kifejtettem, a család szerepe kulcsfontosságú az etnikai identitás átörökítésében, melynek egyik fontos eleme a nyelv. Így tehát elmondható, hogy az otthoni szféra a nyelv elsajátításában is kiemelkedő jelentőséggel bír. Bár egyre általánosabb jelenség a településen, hogy a gyermekek egy része – különösen a vegyes házasságból származók – az iskolában tanulják meg a nyelvet, a család szerepe mégis pótolhatatlan, hiszen ahogyan látni fogjuk, jelentős eltérések tapasztalhatók a nyelvhez való viszony területén azon személyek körében, akik a családjukban, illetve azok esetében, akik az iskolában sajátították el a szerb nyelvet.

Annak ellenére, hogy a kérdéseimre adott válaszok alapján arra a következtetésre jutottam, hogy beszélgetőtársaim közül mindenki a szerb identitás fontos elemének tekinteti a szerb nyelv ismeretét, az egyes családok között mégis jelentős különbségeket tapasztalhatunk a szerb nyelv családi színtereken való használatában. Míg bizonyos családokban – akár a vegyes házasságok ellenére is – a gyerekekhez a szerb nemzetiségű szülő(k) minden esetben szerbül beszél(nek), máshol a családi közegben is a magyar a kommunikáció nyelve, s a szerb, mint iskolai tananyag, mint egy megtanulandó idegen nyelv van jelen a gyerekek életében. Jellemző, hogy azok, akik már kisgyermekkorukban, iskolás kor előtt, családjukban elsajátították a szerb nyelvet, magabiztosabban és rendszeresebben használják azt mindennapi életük során. Ezzel ellentétben azok, akik az iskolapadban tettek szert nyelvtudásukra, a hétköznapokon jellemzően a magyart részesítik előnyben (vö.: Hajnal Virág 2008:5-6). „Én tudok szerbül, de azért általában magyarul beszélünk otthon. Persze azért fontosnak tartom, hogy a fiam megtanuljon szerbül” – mondta egyik beszélgetőtársam, aki iskolás gyerekként ismerkedett meg a szerb nyelvvel.

Mint már utaltam rá, a szerb nyelv elsajátításának színterein jelentős változások mentek végbe az utóbbi néhány évtizedben. Korábban ezen a területen a család játszotta az elsődleges szerepet, ahol a szerb, mint anyanyelv, a családi környezetben megtanult nyelv, a gondolkodás és a külvilág ingereire adott válasz elsődleges eszközét jelentette (vö.: Bindorffer 2001:53). Azonban a közelmúltban a magyar nyelv folyamatos térnyerésének lehettünk szemtanúi, melynek oka, hogy a magyar közvetítő nyelvként funkcionált és funkcionál a két közösség között. A szerb közösség zártságának folyamatos feloldódása következtében a közösség tagjai egyre több és szorosabb kapcsolatot építettek ki a település magyar lakosaival, és e kjapcsolatok keretében szinte kivétel nélkül a magyar volt az egymással való érintkezés nyelve. Ennek következtében a szerb családok gyermekei már gyermekkorukban szinte tökéletesen megtanultak magyarul, s esetükben a szerb anyanyelv mellett létezett a másodlagosan elsajátított, de folyékonyan beszélt magyar. Ez tovább növelte a két csoport közötti érintkezés lehetőségét, amely a vegyes házasságok általánossá válását eredményezte, ahol az otthon használatos nyelv, így az anyanyelv sok esetben már nem a szerb, hanem a magyar. Bár a vegyes házasságok Deszken önmagukban nem idézik elő, vagy gyorsítják a nyelvi asszimiláció jelenségét, mégis megnehezítik a szerb nyelv átörökítését, mindennapos használatát (vö.: Bindorffer–Sólyom 2007:210). Ennek eredményeként mára a szerb nyelv elsajátításában a család helyét átvéve egyre nagyobb szerephez jut az iskolai, illetve óvodai oktatás.

Bár számos család életében a szerb nyelv nem mint anyanyelv, hanem mint egy második, tanult nyelv van jelen – különösen a legfiatalabb generáció esetében – a közösség tagjai számára mégis fontos a nyelv ápolása, tanulása és továbbadása. „Szerintem fontos, hogy a gyerekek megtanuljanak szerbül. Sok családban erre nincsen mód, de itt mi mindent megteszünk” – mondta az általános iskola szerb tagozatának tanítónője. Mivel a szerb kötődésű családok kivétel nélkül a nemzetiségi óvodába és iskolába íratják gyermekeiket, így idővel valamilyen szinten azok a gyerekek is elsajátítják a nyelvet, akik családjukkal magyar nyelven kommunikálnak.

Az ilyen családokban sokszor egyáltalán nem, vagy csak alkalmanként, bizonyos szituációkban használják a szerb nyelvet, melyre jó példa a következő interjúrészlet: „Nálunk a családban nekem is magyar a feleségem, meg a keresztapám fiának is. Így mikor elmegyünk a keresztapámhoz, és akkor általában ők is ott vannak, akkor úgy folyik a beszélgetés, hogy az asztal egyik végében, ahol mi ülünk, ott szerbül beszélünk, ahol meg a feleségemék, ott ők magyarul”. A vegyes házasságok következtében ma már nem csak a nyilvános tereken, hanem a családon belül is gyakori a nyelvváltás. „Megvan, hogy kivel beszélek szerbül, meg kivel magyarul. Ez nekem természetes”. „A gyerekeim velem szerbül, az édesanyjukkal pedig magyarul beszélnek” – mondták beszélgetőtársaim. A nyelvváltás, mely a szerb közösség tagjainak mindennapjaiban teljesen természetessé vált tényezőként van jelen, Wardaugh szerint társalgási stratégia, melyet a kommunikáció folyamatában a csoporthatárok kijelölésére, vagy áthágására használnak, illetve hogy megteremtsék az egymás közti interperszonális viszonyokat (Wardaugh 1995:89). A vegyes házasságok esetében tehát ezeket a csoportközi határokat folyamatosan lebontják, átjárhatóbbá teszik az állandó kódváltással, illetve egymás nyelvének elsajátításával.

A közösség tagjai minden esetben jól tudják, kivel milyen nyelven kell folytatni a beszélgetést, tehát a nyelvhasználat elsősorban szituációfüggő. „Akivel megszoktam, hogy szerbül beszélek, akkor azzal szerbül beszélek mindig. Mert furcsa, ha mondjuk találkozunk valakinek a jelenlétében, aki magyar és akkor nem beszélek nyilván szerbül, mert kellemetlen helyzetbe hozom azt esetleg, de nagyon nehéz áttérnem és néha vissza is térek a szerbre óhatatlanul, mert megszoktam, hogy szerbül beszélek vele és furcsa, hogy magyarul beszélünk. Akivel meg így szoktam meg, azt így szoktam meg”. Az, hogy ki milyen nyelven beszél egy másik egyénhez elsősorban attól függ, hogy ugyanazon csoport tagjai-e, tehát a nyelvválasztás legfőbb kritériuma a csoporttagság. A deszki szerb közösség tagjai pedig pontosan tudják, ki tartozik saját csoportjukhoz, s bár a magyar közösség tagjai közül többen beszélik a szerb nyelvet, ha ők is jelen vannak, az esetek többségében mégis magyar nyelven folyik a kommunikáció.

Mivel az identitás egyik meghatározó dimenziójának tekinthetjük a nyelvet, a nyelvválasztás egyik fontos aspektusa lehet az identitás kinyilvánítása iránti igény, az adott nyelvi csoporttal való azonosulás (Bartha 1999:100). „A keresztapám nagyon ragaszkodik a szerbségéhez, nem szeret magyarul beszéli, főleg otthon, de azért mi sokszor rákényszerítjük” – mondta egy vegyes házasságban élő beszélgetőpartnerem. A szerb nyelv használata tehát kifejezi a közösséghez való tartozást, erősíti a nemzetiségi identitást, táplálja a nemzetiségi tudatot, s növeli a csoportkohéziót. A közösség tagjai többnyire „nem rejtik el szerbségüket”, s a nyilvános tereken, mint a főtér, bolt, vagy piac egymás között ugyanúgy használják a szerb nyelvet, mint saját otthonaikban.

A nyelv tehát nem pusztán az egymás közti érintkezés eszköze, hanem egy kisebbségi csoport egyik legmeghatározóbb, legerőteljesebb szimbóluma (Fishman 1989:32). A közösség tagjai nyelvhasználatukkal egyértelműen kinyilvánítják nemzetiségi hovatartozásukat, mely hozzájárul pozitív azonosságtudatuk kialakulásához. A közösség tagjai látszólag teljesen asszimilálódtak a többségi társadalomhoz, tökéletesen beszélik a magyar nyelvet, szoros kapcsolatot ápolnak a magyar közösség tagjaival, s aktívan részt vesznek a település kulturális és társadalmi életében. Ennek ellenére erősen kötődnek a szerb identitásukhoz, melyet különböző módokon juttatnak kifejeződésre. A vallás, az ünnepek, a hagyományőrző csoport munkájában való részvétel mellett a szerb nyelv ismerete és használata – különösen a nyilvános tereken – olyan tényezők, melyek segítenek megélni és kifejezésre juttatni szerb azonosságtudatukat a többségi magyar társadalom és kultúra által körülvett világban.

„Mi a deszki szerbet beszéljük”

A deszki szerb közösség tehát teljes mértékben kétnyelvű. Mind a magyar, mind a szerb nyelv használata szoros velejárója a mindennapoknak. Ennek eredményeként azonban a beszéd folyamatában előfordul, hogy néha szerb szavakat kevernek a magyar szövegbe, vagy szerb mondandójukat ékesítik magyar kifejezésekkel. „Én főleg gyerekként, de néha még most is előfordul, hogy valami mondjuk csak magyarul jut eszembe és szerbül beszélek, de van, amit magyarul mondok. De mindig megértik”. „Mikor gyerekek voltunk, akkor ugye a családban csak szerbül beszéltünk, de mikor kint a barátainkkal játszottunk, akkor meg magyarul, így volt, hogy otthon is elkezdtem valamit mondani szerbül és magyarul fejeztem be”. A két eltérő nyelvet beszélő közösség együttélése során a két nyelv elkezdett hatni egymásra, s mivel a többségi társadalomban a magyar a használatos, így elsősorban a magyar nyelv hatása érzékelhető a szerb nyelvhasználatban.

A közösség tagjai elmondásuk szerint nem a „hivatalos szerb nyelvet” beszélik. „Mi máshogy beszéljük a szerbet, mint Szerbiában. Kicsit magyarosabban” – mondta egy fiatal beszélgetőtársam. Egy adott nyelv nagyfokú belső változatosságot mutathat, melynek eredményeként minden nyelv változatok sokaságában létezik (Wardaugh 1995:25). „Mi a deszki szerbet beszéljük” – mondta egyik beszélgetőtársam utalva a szerb nyelv általuk beszélt változatára. „A gyerekek az iskolában úgy tanulják a szerbet, ahogy azt Szerbiában beszélik, legalább is gondolom. Vannak dolgok, amit máshogy mondanak, mint ahogy én tanultam. Persze biztos úgy helyes, de néha mégis úgy bántja a fülemet”.

A Deszken használatos szerb nyelv azonban nem csak a szerbiai, hanem más magyarországi szerb közösségben beszélt szerb nyelvtől is mutat eltéréseket. „Édesanyám pomázi, a nővérem meg Szentendrén él, mert oda ment férjhez. Érdekes, hogy mindkét helyen vannak olyan dolgok, amiket másként mondanak, vagy máshogy ejtenek, mint mi itt” – mondta beszélgetőpartnerem. Egy nyelv formáját és fejlődését a használata során jelentkező változások határozzák meg (Bindorffer 2001:66). A Deszken beszélt szerb nyelv kialakulása hosszú időre visszatekintő történelmi folyamat. A településen és környékén a sto nyelvjárást beszélik (Rádity–Gyukin 1984:529), mely lényegében a horvát—szerb köznyelvvel azonos dialektus.[1] „Mi még az iskolában szerb—horvátot tanultunk. Most már külön van szerb és horvát nyelv. Egyébként a környéken lakó bunyevác [horvát] családok gyerekei is idejönnek a szerb iskolába tanulni, mert ha ezt a nyelvet megtanulja, akkor azt is tudja. Végül is annyira hasonló, hogy mindegy, hogy nevezzük” – mondta egyik idősebb beszélgetőtársam.

A közösség tagjai tehát többnyire nem a sztenderd szerb nyelvet beszélik, azonban néhányan – különösen a magasabb státuszú személyek, akik mindennapos kapcsolatot ápolnak szerbiai rokonokkal, ismerősökkel vagy munkatársakkal – tökéletesen ismerik a Szerbiában használatos nyelvváltozatot. A hiányos nyelvismeret, illetve a nyelvtudásban jelentkező különbségek azonban néhány esetben bizonytalanságot eredményeznek. „Én sokszor nem szeretek olyanokkal szerbül beszélni, akikről tudom, hogy folyékonyan és helyesen beszélik a szerbet. Én otthon, a szüleimtől tanultam meg szerbül és sokszor olyan konyhanyelven beszélek” – mondta egyik középkorú beszélgetőpartnerem. A falu szerb lakóinak többsége azonban továbbra is a településre és környékére jellemző nyelvjárást használja a hétköznapi érintkezések folyamán, amely bár kissé különbözik a sztenderd szerb nyelvtől, nem okoz nehézséget az anyaországban élő rokonokkal való kommunikációban, ahogyan más magyarországi településen élő szerb nemzetiségi csoport tagjaival történő kapcsolattartásban sem.

Nyelvhasználat alkalom és funkció szerint

Miként általában a kétnyelvű közösségek esetében, a deszki szerb közösség tagjainak nyelvhasználatában is, megfigyelhető az a jelenség, miszerint az általuk használt nyelvek között valamilyen mértékű funkcionális elkülönülés jelentkezik. Az egyén bizonyos tevékenységeihez, bizonyos alkalmakkor egy meghatározott nyelvet használ (Bartha 1999:88). Ez általában normáktól, elvárásoktól és megszokástól függ. A közösség gyakran változtatják az általuk használt nyelvet. „Az idősebb rokonaim általában elvárják, hogy velük szerbül beszéljek, így olyankor szerbül beszélek, de mondjuk a gyerekeimmel nem mindig” – mondta egyik beszélgetőtársam. A boltba, a postán, vagy az orvosnál többnyire a magyar a használatos nyelv, hiszen ezeken a helyeken elsősorban magyar ajkú emberekkel érintkeznek, azonban az iskolában, a baráti társaságban, vagy a családban már sokkal gyakrabban válik a szerb az egymással való kommunikáció nyelvévé.

A szerb nyelv közösségi használatának érdekes példái a Bánát Egyesület próbái és rendezvényei. A csoport tagjainak nagyobb része nem a szerb közösség tagja, ennek ellenére a próbákon gyakran hangzanak el szerb kifejezések, melyeket mindenki megért. Az egyesület magyar tagjai sok esetben maguk is beszélik, vagy tanulják szerb nyelvet, mellyel hozzájárulnak a szerb kulturális elemek csoporton belüli megerősödéséhez. Mivel elsődlegesen ez a csoport reprezentálja a deszki szerb kultúrát, így a szerb nyelv használata a próbák során tovább növeli a kulturális egyesület szerb jellegét, így ez esetben a szerb nyelvhasználatnak jelentős funkciója van.

A közösség tagjai a nyelv megválasztásakor mindig figyelembe veszik a jelenlévők csoport hovatartozását. „Nem szoktam szerbül beszélni akkor, ha magyarok is vannak a társaságban, mert nem akarok senkit kellemetlen helyzetbe hozni. Persze van, hogy véletlenül szerbül mondok valamit, de akkor utána gyorsan mondom magyarul is”. Ennek következtében a szerb nyelv használatának színtere igencsak beszűkül. Mivel a két közösség tagjai szoros kapcsolatban állnak egymással a mindennapi életben, együtt dolgoznak, egymás szomszédságában élnek, közösen járnak gyermekeik iskolába, illetve szoros barátságokat ápolnak, így az ilyenkor használt nyelv szinte kivétel nélkül a magyar.

Interetnikus viszonyok és a deszki szerb identitás

A nyelvhasználatban, illetve a nyelvválasztás folyamatában kiemelkedő szerepet töltenek be a településre jellemző interetnikus viszonyok. Mivel a két etnikai csoport tagjai alapvetően harmonikus és kiegyensúlyozott kapcsolatot ápolnak egymással, az esetleges ellenségeskedések sem gördítenek akadályt a szerb nyelv nyilvános használata, s ezáltal a szerb identitás kifejezése elé.

Mivel a település szerb közösségének életére kiemelkedő hatást gyakorol a huszadik század kezdete óta a többségi magyar társadalom kultúrája, így a közösség identitásának és kultúrájának elemzésének és bemutatásának szempontjából elengedhetetlen a két nemzetiségi csoport interetnikus viszonyának szemléltetése. A faluban élő szerb és magyar közösség tagjai alapvetően békés kapcsolatot ápolnak egymással. Erről egyik beszélgetőtársam a következőket mondta: „Nálunk szerintem ez egyfajta alapelv, hogy szeresd a sajátod és tiszteld a másét. És ez a falu szintjén működik. Nincs egyáltalán elkülönülés a szerb és a magyar családok között, vagy a katolikus és ortodox vallásúak között. Tiszteletben tartjuk egymás szokásait és vallását”.

A szocialista évtizedek alatt jelentős átalakulások mentek végbe faluban, mely nem hagyta érintetlenül a szerb közösséget sem. Számos hagyomány eltűnt, „elmagyarosodott”, vagy elvesztette társadalmi jelentőségét, a közösséget korábban összetartó egyház szerepe visszaszorult, a nemzetiségi oktatás pedig állami feladattá vált. Ezek a változások mind hatással vannak a közösség jelenlegi életére is.

A végbement társadalmi átalakulások hatására mára a két etnikai csoport tagjai igen közel kerültek egymáshoz, mind kulturális, mind társadalmi színtéren. A magyar és a szerb közösség tagjai között az elmúlt évtizedekben rendkívül gyakoriak voltak a vegyes házasságok, melyek még jobban megerősítették a két etnikum közötti kapcsolatot. A rendszeres mindennapi interakciók, az iskolai, illetve munkahelyi kapcsolatok hatására a magyar és a szerb közösség kapcsolatát a közösség egyik tagjának szavaival élve „ma a békés együttélés” jellemzi. Beszélgetőtársaim elmondása szerint a településen sosem voltak komolyabb ellentétek a két közösség tagjai között. „Mivel ez régebben ugye egy teljesen szerb falu volt, itt a magyarok mindig ismerték a szokásainkat, nem volt jellemző, hogy konfliktusok lettek volna régebben. Ma meg még annyi se” – mondta egyik beszélgetőpartnerem. Az etnikumok közötti kapcsolatot meghatározzák az egymásról kialakított sztereotípiák, illetve az együttélés hagyományai (Bakó 2002:88). Mivel a településen élő két etnikai közösség együttélésében a konfliktusok sosem játszottak kiemelkedő szerepet, így a szerb és a magyar közösségek tagjai között nem húzódnak hosszú múltra visszatekintő ellentétek, vagy negatív sztereotípiák, melynek következtében az együttélést lényegében a tolerancia jellemzi.

Egy vegyes házasságban élő férfi a következőket mondta: „Mikor mi összeházasodtunk a feleségemmel, a családomnak nem volt semmi kifogása ellene. Akkor már volt néhány vegyes házasság a faluban, de még nem ennyi, mint ma. Gondolom azért sem volt problémája a szüleimnek, mert [felségem] falubeli lány. A szüleit is ismerték, meg hát itt a magyarok is úgy voltak régebben is, hogy tudták mikor vannak a szerb ünnepek, mik a szokások, és így nem okozott komoly gondot a családban. Ha máshonnan választok, az már lehet, hogy nem tetszett volna.”

Bár az etnicitás szinte minden esetben magával hordozza a mi és az ők, vagyis a saját csoport és a másik csoport szembeállítását, az interetnikus kapcsolatok nem feltétlenül járnak konfliktusokkal (Eriksen 2008:47). Ahogyan a fenti interjúrészletből is kikövetkeztethetjük, bár a két közösség között mindig is megvoltak az egymástól elkülönítő, elválasztó határok, az egymásról kialakított, többnyire pozitív, vagy legalább is kevés negatív elemet tartalmazó sztereotípiák lehetővé tették a csoportközi kapcsolatokat, az etnikus határok átjárhatóságát.

Bár a közösség tagjai – illetve egyes szakirodalmak – szerint is a magyar etnikumtól való elkülönülés elengedhetetlen eszköze volt a szerb közösség fennmaradásának, mára a csoport mindennapi élete szervesen összefonódott a többségi társadalommal, a település magyar ajkú lakóival. Az egy évszázaddal ezelőtt még zárkózott közösség napjainkban teljesen nyitottá vált a szerb kultúra iránt érdeklődők felé. Jól bizonyítja ezt a magyar közösség tagjainak rendszeres részvétele a különböző szerb kulturális rendezvényeken és ünnepeken, valamint a magyar gyermekeknek a nemzetiségi óvodába, iskolába vagy tánccsoportba való beíratása. „A szülők többsége úgy gondolja, hogy ez egyfajta praktikus tudást ad a gyerekeknek, hiszen itt vagyunk a határhoz közel. Sok helyre keresnek olyanokat, akik beszélik a szerb nyelvet” – mondta az iskola szerb tagozatának tanítónője. A közösség tagjai rendszerint szívesen veszik a magyar közösség érdeklődését, közeledését. „Szerintem ez jó dolog. Így megismeri a gyerek, hogy itt más nemzetiségű emberek is élnek, más kultúrával is találkozhat” – mondta a nemzetiségi óvoda óvónője. A toleranciára való nevelés tehát fontos részét képzi az óvodai és iskolai oktatásnak, mely megfelelő alapot nyújt a továbbiakban a két csoport zavartalan együttéléséhez.

Az oktatás révén nemcsak a magyar nemzetiségű gyerekek, hanem rendszerint szüleik is közelebbi kapcsolatba kerülnek a szerb kultúra meghatározó elemeivel, mely kifejezetten célja a nemzetiségi óvoda és iskola pedagógusainak. „Megismertetjük a szülőkkel, hogy itt mi minden van, (…) például mindig jelennek meg dolgok a nemzetiségre vonatkozó akár szokások, akár ünnepek, vagy megismertetjük velük a nevezetesebb helyeinket, mint például most az utóbbi években itt nagyon sok mindent sikerül felújítanunk, megőriznünk, így a régi szerb temetőt is, ami most egy emlékpark, és oda is el szoktunk menni velük”. A szerb kultúra és nyelv ismerete tehát ma már nem csak a szerb nemzetiség tagjainak „kiváltsága”, hiszen az oktatás és a közös rendezvények révén a település bármely lakójának lehetősége nyílik a szerb nyelv, hagyományok, táncok és zene megismerésére, megtanulására, melynek következtében a két közösség folyamatosan egyre közelebb kerül egymáshoz.

Ez a fajta kulturális közeledés azonban nem jelenti azt, hogy a szerb közösség tagjainak napjainkban kevésbé lenne fontos szerb identitásuk, a saját kultúrájuk értékeinek ápolása és megőrzése. Ahogyan azt Eriksen írja, az etnicitás gyakorta olyan szituációkban válik jelentős tényezővé, ahol csoportok kulturálisan közel helyezkednek el egymáshoz. Ahol a mindennapos érintkezések miatt a kulturális különbségek alig láthatók, az etnikai identitás és öntudat éppen ott válik meghatározó tényezővé (Eriksen 2008:28). „Bár ma már nincs elkülönülés, a szerbek ugyanúgy szerbek” – fogalmazta meg a helyzetet egyik beszélgetőpartnerem, aki vegyes házassága révén maga is szoros kapcsolatot ápol a település magyar lakóival.

Barth szerint az etnicitás vizsgálatakor elsősorban nem a kulturális tartalmakat, hanem az etnikai csoportok között fennálló határokat kell vizsgálni (Barth 1996). Bár az ipari társadalmakban általános jelenség az etnikai csoportok közötti kulturális különbségek csökkenése, ez közel sem jelenti a határfenntartó folyamatok és tényezők jelentőségének mérséklődését (u.o., 32—33). Határoknak nevezhetjük azokat a fizikai, vagy szimbolikus helyeket, ahol a másságukat feladni nem kívánó különböző csoportok kölcsönhatásba kerülnek (Ilyés 2004:10). A határ az emberi viszonyrendszereket jelöli, egyszerre elválaszt és összeköt. A csoportközi határok meghúzása rendszerint kategorizációs folyamat, amely során az adott közösség kialakítja saját osztályozási rendszerét. Ebből kifolyólag az etnikai csoportképződés és csoporttagság elválaszthatatlan az identitás és határ kérdésétől (Bindorfer 2004:30—34).

A szerb közösség „megmaradását” korábban a zártság és a többségi társadalomtól való elszigetelődés biztosította, azonban az asszimilációs folyamatok hatására az elmúlt fél évszázad során fellazultak az elkülönülést szorgalmazó csoportnormák, s megszűnt a befelé fordulás. A határok az asszimiláció és az ennek következtében elterjedté vált vegyes házasságok eredményeként sokkal átjárhatóbbá váltak. A csoport tagjainak identitását nem a másik közösségtől elválasztó határ tartja fenn, sokkal inkább a határon belüli azonosulásra alkalmas identitáselemek (vö.: Bindorffer 2001:163—164).

Az etnikai határok átjárhatóbbá válásáról tanúskodik a következő interjúrészlet is. „Minden búcsúban választanak egy kumot,[2] ami egy nagy megtiszteltetés. (…) Tavaly, vagy tavalyelőtt volt, már nem emlékszem, de akkor például egy eredetileg magyar fiút választottak meg. Persze előtte már felvette a pravoszláv vallást, jár a Bánátba, meg még szerbül is tanul, de mondjuk magyar neve van. Szóval nálunk ez így megy”. Az etnikai csoportok között húzódó határok tehát igen képlékenyek. Már nem csak vegyes házasság, hanem egyéni választás révén is át lehet lépni, lehetőség nyílik arra, hogy valaki „szerbbé váljon”. A fent idézettek alapján pedig megállapítható, hogy az ilyen módon csoporttaggá vált egyén teljes jogú tagjává válik a közösségnek, hiszen az egyik legjelentősebb vallási esemény közösség által nagy becsben tartott posztját adományozták neki. Ez a tény pedig látványosan szemlélteti a közösség zártságának feloldódását, a település más lakói felé való nyitottságát.

Egy település népességén belül a különböző etnikumok közti különbségek térben is objektivizálódnak (Niedermüller 1994:11). A különböző etnikai csoportok gyakorta rendelkeznek saját terekkel, épületekkel, emlékhelyekkel egy adott településen belül, mellyel saját identitásukat nyilvánítják ki. Ezen etnikai terek és szimbólumok mennyiségéből és elhelyezkedéséből következtethetünk egy etnikai csoport erejére és szerepére az adott település életében. Deszk esetében a szerb közösség jelenléte jól érzékelhető a falu bármely pontján. A szerb etnikum társadalmi jelentőségére enged következtetni, hogy a településjelző táblák, az épületek feliratai, vagy a fontosabb közlemények mind kétnyelvűek.

A településen elsősorban a faluközpontban találkozhatunk szerb szimbólumokkal és feliratokkal. Ennek egyik oka, hogy itt található a legtöbb közintézmény, mint a könyvtár, az orvosi rendelő vagy a polgármesteri hivatal, melyek neveit szerb nyelven is feltüntetik. Másrészt viszont itt található – bár kissé a falu széle felé eltolódva – a szerb ortodox templom és a mellette álló szerb közösségi ház, mely otthont ad a nemzetiségi óvodának és iskolának. Elsősorban ezek azok a terek, melyek a szerb etnikumhoz tartozó területként értelmezhetők.

Jelenlét a közösségi tereken

Niedermüller Péter szerint modern világunkban az utca nemcsak a közlekedés helye, hanem egy olyan színpad, ahol a szereplők kinyilvánítják és megjelenítik politikai, gazdasági, társadalmi vagy kulturális akaratukat, ahol a különböző csoportok szimbolikus eszközökkel kifejezik társadalmi ottlétüket (Niedermüller 1994:12). A tér felosztása az együtt élő közösségek saját konstrukciója, s ennek következtében jól tükrözi a különböző etnikumok együttéléséknek mikéntjét. Egy településen az számít domináns közösségnek, mely a központot szimbolikusan birtokolja (Zsidó Ferenc 2006:53). A szerb közösségi terek központi elhelyezkedéséből tehát arra a következtetésre juthatunk, hogy a település szerb lakói jelentős szerepet töltenek be a falu társadalmában, sikeresen juttatják érvényre társadalmi és kulturális érdekeiket a többségében magyarlakta településen.

Egy bizonyos tér szimbolikus birtoklása épületek, utcanevek, emlékművek, személyes jelenlét, illetve ünnepek helyszínéül választás révén fejezhető ki (Zsidó u.o.). A település központjának szimbolikus birtokba vételét a szerb közösség azáltal is megjeleníti, hogy a legtöbb rendezvény, így a nemrég megrendezett szerb hagyományőrző fesztivál helyszínéül is a Faluház előtti teret választották, mely a település leginkább frekventált területe. Érdekesség, hogy a rendezvényen a település magyar nemzetiségű polgármestere is részt vett, mint magánember, mely szintén a közösség társadalmi jelentőségére enged következtetni. „Igaz, hogy ma már kisebbségben vagyunk, de az önkormányzattal mindig is jó volt a kapcsolatunk. Mindig támogattak minket” – mondta egyik beszélgetőtársam a közösség és a település önkormányzatának kapcsolatáról.

A politika színterén a szerb közösség érdekeit a faluban működő Szerb Kisebbségi Önkormányzat képviseli. „Egy nemzetiség fennmaradásának alapja a vallás, nyelv és kultúra ápolása”[3] – olvasható a kisebbségi önkormányzat honlapján. Ennek fényében a szervezet meghatározó szerepet játszik a nemzetiségi kultúra ápolásában és fenntartásában, támogatja a nemzetiségi óvoda és iskola működését, a helyi pravoszláv egyházközséget, illetve a deszki szerb közösség kulturális szervezetét, a Bánát Egyesületet, mely hagyományőrzéssel, régi szokások felelevenítésével és kulturális rendezvények megrendezésével igyekszik megőrizni a település szerb közösségének kulturális értékeit. Ezen intézményeken keresztül a közösség meghatározó szerephez jut a település kulturális és társadalmi életében, melyet a terek szimbolikus birtoklása révén is kifejezésre juttat. „Általában a Faluházban, vagy a főtéren vannak a rendezvényeink. Sokan szoktak eljönni, nemcsak a közösségből, hanem a magyarok közül is sok az érdeklődő” – mondta a csoport egyik tagja.

Edward T. Hall szerint az emberi térérzékelés dinamikus, tehát cselekvéshez kötődik, ahhoz, hogy mit lehet csinálni egy adott térben, nem pedig ahhoz, amit passzív nézelődőként láthatunk (Hall 1987:162). A közösség tagjai részben tudatosan is törekszenek arra, hogy kivegyék részüket a központi terek birtoklásában. Erre azt hiszem kiváló példa a Bánát Egyesület esete. A településen minden kulturális egyesületnek próbatermet és gyakorlási lehetőséget is biztosítanak a Faluházban, ennél fogva a Bánát Egyesületnek is. Azonban egy évvel ezelőtt átadásra került a szerb közösségi ház, ahol az óvodai foglalkozások és iskolai tanórák mellett a néptáncegyüttes próbáit is tartják. Ennek ellenére az Egyesület vezetője a csoport egyik megbeszélése alkalmával azt javasolta, hogy semmiképp se mondjanak le a Faluházban tartott próbateremről, hiszen ez minden deszki egyesületnek jár, ennél fogva nekik is. A Faluházban való jelenlét tehát egyfajta státuszt biztosít a közösségnek, az onnan való kiszorulás így presztízsük csökkenésével járna. A személyes megjelenés tehát fontos eleme egy bizonyos terület szimbolikus birtoklásának. Azzal, hogy a többi falusi egyesülettel – melyek mind a magyar etnikum kulturális szervezetei – közös helyszínen tartanak próbákat, biztosítják személyes jelenlétüket a település kulturális központjában, mellyel megerősítik a falu kulturális és társadalmi életében betöltött központi szerepüket.

Egy közösség társadalmi donimanciáját egy adott településen a helynevek rendszere is jól szemlélteti. Aki a tér egyes elemeit megnevezi, az szimbolikusan magáévá teszi, birtokolja is azt (Zsidó 2006:46). Bár a központ tereinek birtoklása esetében azt láthattuk, hogy a szerb közösség tulajdonképpen egyenrangú a magyar etnikum tagjaival, a helynevek és utcanevek esetében nem ez tapasztalható. A településen mindössze egy olyan utcát – Péró Szegedinác utca – találtam, melynek neve a szerb közösséghez köthető. Péró Szegedinác az 1753-ben Békésszentandráson kirobbant felkelés egyik vezéralakja volt, aki a pravoszláv szerbek erőszakkal való katolikus hitre térítése ellen hívta fegyverbe társait.[4] A tény, hogy a terület névadásával egy olyan emberről emlékeznek meg, aki a magyarországi szerbek vallási szabadságáért küzdött, kifejezi, hogy a közösség számára fontos a vallás, vallási hagyományaik megőrzése, hiszen évszázadokon keresztül az egyház tartotta fenn a szerb etnikum egységét.

A terek elnevezése elsősorban az emlékezetre alapoz, s a megnevezés aktusa magában hordozza az emlékezés lehetőségét (Zsidó 2006:45). Ennek oka Assmann szerint, hogy egy közösség identitásának alapjait elsősorban a múlthoz fűződő viszony jelenti. A közösség saját történelmére való emlékezés révén bizonyosodik meg saját identitása felől (Assmann 1999:53). A múlthoz való ragaszkodás, a múltról való megemlékezés a deszki szerb közösség esetében is fontos tényező. Amellett, hogy a magyarországi szerb történelem egyik kiemelkedő alakjáról neveztek el egy nyilvános teret, a falu szélén található régi szerb temetőt emlékparkká alakították, ahol lehetőség nyílik a közösség szerb történelmére való megemlékezésre.

Láthattuk tehát, hogy a falu központjában igen erőteljes és meghatározó a szerb közösség jelenléte, mely jól tükrözi a szerb és a magyar közösség közötti kölcsönös kulturális és társadalmi harmóniát. A közösség a település kulturális életében jelentős szerepet tölt be, amit jól mutat, hogy a szerb hagyományőrző tevékenységekben nem csak a szerb, hanem a magyar közösség tagjai is részt vesznek. Azonban az a tény, hogy az elmúlt évszázadban a település szerb lakói kisebbségbe kerültek, mégis megmutatkozik a falu arculatán. Az utca- és helynevek esetében jól látható a szerb elnevezések háttérbe szorulása, s a magyar emlékhelyek és terek számának növekedése is erre enged következtetni.

Dolgozatom következő, és egyben utolsó szakaszában egy, a Bánát Egyesület által szervezett eseményt szeretnék bemutatni és elemezni a szerb identitásra, szocializációs folyamatokra és a település interetnikus viszonyaira gyakorolt hatását. Úgy vélem a rendezvény és a mögötte zajló közösségi és mentális folyamatok rövid szemléltetésével bepillantást nyerhetünk a deszki szerbség életébe, identitásába, s abba, hogy mit is jelent Deszk településén szerbnek lenni.

Rítuselemzés – az Ajvár Fesztivál

A rendezvényt – melyet legszemléletesebben egy gasztronómiai fesztiválként lehetne leírni – tavaly szeptemberben második alkalommal rendezte meg a közösség. Az esemény egy paprikából készült hagyományos szerb ételről kapta nevét, melyet a közösség tagjai ma is rendszeresen fogyasztanak. „Ez egy ilyen feltétszerű étel, teszünk bele paprikát, padlizsánt és hagymát. És ezt lehet kenyérre kenve, vagy salátára, húsokhoz fogyasztani. De majd meglátod, ha eljössz” – magyarázta a rendezvény egyik szervezője néhány nappal az esemény előtt.

A rendezvény középpontjában az ajvárkészítés állt, ahol az érdeklődők megtekinthették hogyan is készül el ez a „szerb nemzeti étel”. A Bánát Együttes fiatal táncosainak és zenészeinek feladata volt a fesztivál ideje alatt az étel elkészítése, miközben az érdeklődőknek magyarázták az ajvárkészítés menetét. „A paprikát és a padlizsánt meg kell sütni és utána meghámozni. Azután összezúzzuk, hozzáadjuk a hagymát, sót és üvegbe tesszük” – mondták.

Aki akarta, kipróbálhatta a tűz fölötti paprikasütést, vagy részt vehetett a paprikanyúzó versenyen, mellyel a szervezők bevonták az érdeklődőket nemzeti ételük elkészítésébe. A fesztivál tehát teljes mértékben az ajvár nevű szerb étel köré szerveződött. Ebben az esetben a közösség, illetve a szervezők az általuk tipikusan szerbnek nevezett ételt választották a közösség szimbólumául, mely köré egy olyan rendezvény alakult, mely nem nevezhető hagyományos, szerb nemzeti eseménynek, vagy ünnepnek. A kisebbségben élő csoportok kulturális rendezvényei alkalmával elég az anyaország kultúrájának néhány elemét – ez esetben az ételeket – átemelni ahhoz, hogy egy eltérő kulturális környezetben régi hagyományok jelképeként újratermelődjenek. Az ilyen közösségi rítusok meghatározó jegye, hogy rendszeresen ismétlődnek, mely lehetővé teszi a csoport tagjai számára az etnikus szimbólumok újratermelését (Hoppál 1995:417—418).

Az ételeknek a nemzeti identitás megerősítésében kiemelkedő szerepük van. A különböző nemzeti ételek elfogyasztása és elkészítése jelentős szerepet játszik a történelmi múlt közvetítésében, mely által lehetőséget ad egy közösség tagjai számára az emlékezésre (Túry – Túry 2008:110—111). Az etnikus ételek azon kulturális elemek közé tartoznak, melyek hosszú időn keresztül összetartanak egy közösséget. Az ételek közös elkészítése és elfogyasztása fontos társadalmi esemény, hiszen ezen keresztül a csoport tagjainak lehetősége nyílik a hagyományokba történő bekapcsolódásra. Az ilyen alkalmakkor – így az Ajvár Fesztivál esetében is – az elkészült ételeknek nem kell feltétlenül autentikusnak lenniük, egyszerűsítés folyamán alkalmazkodhat a többségi társadalom ízlésvilágához, hiszen így válik etnikus jelképpé (Hoppál 1995:412-417). Egy kultúra hagyományai folyamatos változásokon mennek keresztül anélkül, hogy átvevői ezt egyáltalán érzékelnék (Shils 1987:33). A hagyományos elemek átvételekor és jelképpé választásakor tehát elsősorban nem a változatlanság és állandóság a meghatározó, hanem azok a mentális folyamatok, melyek ahhoz a bizonyos hagyományos elemhez – esetünkben ételhez – köthetők.

A rendezvény tehát új terepét adja a szerb kultúra elemei nyilvános ünneplésének, a szerb identitás közös megélésének és kifejezésének. Az ehhez hasonló alkalmak meghatározó szerepet töltenek be egy kisebbségben élő közösség integritásának megerősödésében. A mindennapi közösségi léttől megfosztott egyén a közösségi hovatartozás érzését a mindennapokból az ünnepi szférába helyezi át (Hoppál 1995:417), s a valláshoz kötődő ünnepek mellett a profán közösségi rendezvények is kiemelkedő szerepet töltenek be a csoportösszetartásban és a pozitív identitás erősítésében.

A rendezvény kora délelőttől késő estig tartott, és tulajdonképpen a közösség tagjainak jelentős hányada részt vett rajta, akár szervezőként, akár látogatóként. Ennek eredményeként az esemény szerepet játszott a közösségi összefogás erősítésében, az összetartozás érzésének elmélyülésében. Ez a hatás nem csak a fesztivál idejére korlátozódott, hiszen ahhoz, hogy a fesztivál sikeres legyen, a közösség tagjainak, különösen a hagyományőrző csoport tagjainak és szimpatizánsainak komoly együttműködésére volt szükség. A rendezvény előtti hetekben, elsősorban vasárnaponként a közösség nőtagjai összegyűltek, hogy előkészítsék az étel elkészítéséhez szükséges paprikát, melyből a fesztivál előtt megfőzték az eladásra szánt ajvár mennyiséget. Az előkészületekben fiatalok és idősek egyaránt részt vettek, ami hozzájárult a közösség különböző generációhoz tartozó tagjainak összekovácsolásához, összetartozás érzésének megerősítéséhez.

Az esemény szerb jellegét tovább erősítette az egész nap folyamán zenélő, Dél-Szerbiából érkezett Durmisevic rézfúvós zenekar, illetve a határ túloldaláról érkezett vendégek. A közösség tagjai közül számos családnak vannak Szeriában élő rokonai, akik az ilyen és ehhez hasonló rendezvényekre rendszerint meghívják az anyaországban élő családtagokat. „Ők az unokatestvéreim, akik csak az Ajvár fesztivál miatt jöttek most el. Ha van itt valami jó kis buli, mindig meghívjuk őket, meg mi is el szoktunk menni hozzájuk, ha náluk vannak rendezvények” – mondta egy fiatal egyetemista beszélgetőtársam. A rendezvény tehát nemcsak a közösség tagjait, hanem a Szerbiában – többnyire a határhoz közeli településen – élő rokonokat is összehozza a Magyarországon élő családtagokkal. Ennek következtében viszont a fesztivál alatt sokkal intenzívebbé vált a közösség szerb nemzeti jellege, mint a hétköznapokon. Köszönhető ez annak, hogy a szerbiai rokonok nem beszélik a magyar nyelvet, így a közösség azon tagjai is a szerb nyelvet használaták, akik a hétköznapi kommunikációban inkább a magyar nyelvet preferálják. Az ajvár és más szerb ételek sokasága, az egész nap hallható szerb zene, az esti táncos mulatság, illetve a nyelv aktív használata hozzájárul a szerb identitás megerősítéséhez a közösség jelen lévő tagjaiban, legyenek aktív hagyományőrzők, vagy hagyományokat kevéssé ápoló személyek.

A közösséghez való tartozás kifejezése mellett a határon túli kapcsolatok megőrzésében is meghatározó szerepe van egy ilyen rendezvénynek. A közösség a családi kötelékek mellett jelentős kulturális kapcsolatokat ápol az anyaországban élőkkel, ami elsősorban a Bánát Egyesületen keresztül valósul meg közös rendezvények, találkozók, táncbemutatók, illetve konferenciák formájában. Bár a közösség tagjainak egy része rendszeresen látogat Szerbiába kirándulás vagy rokonlátogatás céljából, a mindennapi identitásban nem játszik különösebben meghatározó szerepet a szerb határ közelsége és a gyakoribb átutazás lehetősége. Ezt egyik beszélgetőtársam a következőképp fogalmazta meg: „Nekünk itt kell szerbeknek lennünk, nem Szerbiában. Szerintem a mi közösségünket, meg egyáltalán minden kisebbségben élő közösséget az határoz meg, ami körül vesz minket. Tehát minket a magyarok. Így jobban összefogunk, közösséget alkotunk. Mi úgy vagyunk szerbek, hogy magyarok között élünk, velük együtt, hozzájuk hasonlítunk, de valamiben mégis eltérünk, a vallásban, kultúrában és így vagyunk mi szerbek”.

A közösség életében és identitásában tehát meghatározó szerepet tölt be a magyar etnikum jelenléte, a vele való együttélés és a mindennapi élet egyre több területén megjelenő szoros együttműködés és kapcsolat. Ez jól tükröződött a rendezvény idején is. Amellett, hogy a gasztronómiai fesztiválon a szerb közösség tagjai mellett számos magyar érdeklődő is megjelent, az eseményen részt vevők szórakoztatására megrendezett műsorban nem a szerb, hanem a település magyar néptánccsoportja tartott előadást. Így tehát elmondható, hogy az alapvetően szerb nemzetiségi fesztiválon is megjelentek olyan kulturális elemek, melyeket a magyar etnikum tekint sajátjának. Ez a keveredés pedig jól láthatóan visszaadja a falu két etnikumának kölcsönös kulturális és társadalmi összetartozását és egymástól való függőségét.

A fesztiválon központi szerepet betöltő olyan szerb kulturális elemek, mint a hagyományos ételek, zene és tánc bemutatásának kettős célja és eredménye volt. Egyrészt egyfajta lehetőséget teremtett a közösség tagjai számára kultúrájuk megélésére, identitásuk kifejezésére, mely által megerősítette a köteléket a csoport tagjai között, elmélyítette az összetartozás érzését a szerb közösségben. Ennek köszönhetően a kulturális értékek prezentálása mellett egyfajta csoportkohéziós funkciót töltött be az esemény. Másrészt viszont a saját csoport integritásának biztosítása mellett a kifelé fordulás, a másik csoport bevonása is meghatározó funkcióként volt jelen a rendezvény idején. Ennek a szerepnek megfelelve a rendezvény megismertette a szerb kultúra bizonyos részeit a faluban élő magyar ajkú emberekkel, bevonta őket egy olyan eseménybe, mely a deszki nemzetiségi identitás és kultúra sajátos kifejezési eszközeként funkcionált, mellyel továbberősítette a békés egymás mellett élést és elősegítette a falu lakóiban az összetartozás érzését. A rendezvény elsődleges funkciója tehát a kohézió megerősítése mind a szerb közösség tagjai, mind pedig a település más, illetve vegyes etnikumú lakói körében.

Hivatkozások és források

Assmann, Jan (1999): A kulturális emlékezet. Írás, emlékezés és politikai identitás a magas kultúrában. Budapest: Atlantisz Könyvkiadó.

Bagdy Emőke (1977): Családi szocializáció és személyiségzavarok. Budapest: Tankönyvkiadó Vállalat

Bakó Boglárka (2002): Együttélési viszonyok és az etnikai identitás In: Kovács Nóra – Osvát Anna – Szarka László (Szerk.): Tér és terep. Budapest: Akadémiai Kiadó 87—110. p.

Barth, Fredrik (1969): Introduction. In: Uő. (szerk.): Ethnic Groups and Boundaries. The Sucial Organizalion of Cultural Differences. London: George Allén & Unwin, 9—38. p.

Barth, Fredrik. (1996): Régi és új problémák az etnicitás elemzésében. Régió, (1):2—25

Bartha Csilla (1999): A kétnyelvűség alapkérdései. Budapest: Nemzeti Tankönyvkiadó

Bindorffer Györgyi (2001): Kettős identitás. Etnikai és nemzeti azonosságtudat Dunabogdányban. Budapest: Új Mandátum Könyvkiadó, MTA Kisebbségkutató Intézet

Bindorffer Györgyi (2004): Határon innen – határon túl. Etnikai határok, határfenntartás, interetnikus kapcsolatok. In.: Kovács Nóra – Osvát Anna – Szarka László (Szerk.): Tér és terep. Budapest: Akadémiai Kiadó

Bindorffer Györgyi – Sólyom Barbara (2007): A pomázi szerbek identitása. In: Bindorffer Györgyi (szerk.): Változatok a kettős identitásra. Kisebbségi léthelyzetek és identitásalakzatok a magyarországi horvátok, németek, szerbek, szlovákok és szlovének körében. Budapest: Gondolat – MTA Etnikai-nemzeti Kisebbségkutató Intézet, 188–236. p.

Bodrgi Tibor (1997): Mesterségek, társadalmak születése. Budapest: Fekete Sas Kiadó

Brunner, Georg (1995): Nemzetiségi kérdés és kisebbségi konfliktusok Kelet-Európában. Budapest: Teleki László Alapítvány

Dujmov Milan (2008): Magyarországi ortodoxia 1945 után. In.: Balogh Margit László (szerk.): Felekezetek, egyházpolitika, identitás [Konfesie, cirkevna politika, identita.] Budapest: Kossuth Kiadó

Durkin, Kevin (1997): A szociális fejlődés szociális természete. In.: Miles Hewstone – Wolfgang Stroebe – Jean-Paul Codol – Geoffrey M. Stephenson (szerk.): Szociálpszichológia. Budapest: Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó 58—78. p.

Eriksen, Thomas Hylland (2006): Kis helyek – nagy témák. Bevezetés a szociálantropológiába. Budapest: Gondolat Kiadó.

Eriksen, Thomas Hylland (2008): Etnicitás és nacionalizmus: antropológiai megközelítések. Budapest: Gondolat Kiadó

Fishman, Joshua A. (1989): Language and ethnicity in minority sociolinguistic perspective. Clevedon; Philadelphia: Multilingual Matters

Fox, Judith (2005): Secularization. In: John R. Hinnels (szerk.): The Routledge Companion to the Study of Religion. New York: Routlege 291-305.

Gábrity Molnár Irén, dr. (2008): Vallási magatartás a multietnikus Vajdaságban. In.:Kupa László (szerk.): Vallás és etnikum Közép-Európában. Pécs: B&D Stúdió

Hadrovics László (1991): Vallás, egyház, nemzettudat. A szerb egyház nemzeti szerepe a török uralom alatt. Budapest: ELTE

Hall, Edward T. (1987). Rejtett dimenziók. Budapest: Gondolat.

Halpern, Joel Martin (1958): A Serbian village. New York: Columbia Univesity Press

Héra Gábor – Ligeti György (2005): Módszertan. Bevezetés a társadalmi jelenségek kutatásába. Budapest: Osiris Kiadó.

Homišinová, Mária (2008): Identitás, nyelvhasználat, asszimiláció. Etnikai folyamatok magyarországi kisebbségi családokban. Budapest: MTA Kisebbségkutató Intézet, Gondolat Kiadó

Hoppál Mihály (1995): Etnikus jelképek egy amerikai magyar közösségben. In.: Kapitány Ágnes – Kapitány Gábor (szerk.:) Jelbeszéd az életünk. A szimbolizáció története és kutatásának módszere. Budapest: Osiris – Századvég Kiadó

Ilyés Zoltán (2004): A határfogalom változó tartalmai a geográfiától az empirikus kultúrakutatásig In.: Kovács Nóra – Osvát Anna – Szarka László (Szerk.): Tér és terep. Budapest: Akadémiai Kiadó

Imrényi Tibor (2001): Magyarság és ortodoxia ezer esztendő. Miskolc: Magyar Ortodox Egyházmegye és a Miskolci Ortodox Múzeumért Alapítvány

Juhász Antal (1984): A deszki hajóvontatók. In.: Dér Endre – Abonyiné dr. Palotás Jolán (szerk.): Deszk története és néprajza. Deszk: Deszk Községi Tanács Végrehajtó Bizottsága 783—816. p.

Kiss Mária (1991): Tradicionális szokások a százhalombattai szerbeknél. In.: Eperjessy Ernő, Krupa András (szerk.): Nemzetiség – identitás. Békéscsaba – Debrecen: Magyar Néprajzi Társaság – Közoktatási Minisztérium – Ethnica Alapítvány

Kvale, Steinar (2005): Interjú. Bevezetés a kvalitatív kutatás interjútechnikáiba. Budapest: Jószöveg Műhely Kiadó

Masaryk, Tomás Garrigue (1991): Demokrácia, nemzetiség: gondolatok a kisebbségi kérdésről és az antiszemitizmusról. Budapest: Regio

Molnár Csikós László (2007): A kettős és többes identitások szociolingvisztikai szempontból In.: Maticsák Sándor (szerk.): Nyelv, nemzet, identitás. Budapest–Debrecen: Nemzetközi Magyarságtudományi Társaság

Niedermüller Péter (1994): A város: kultúra, mítosz, imagináció. Mozgó Világ, 20 (5): 5—17.

Ortutay Gyula (1980): Magyar néprajzi lexikon 3. Budapest: Akadémia Kiadó

Papp Richárd (2004): Etnikai vallások a Vajdaságban. In.: Hajnal Virág – Papp Richárd (szerk.): „Mint leveleket a vihar…”. Forum Könyvkiadó

Prónai Csaba (2008): A kulturális antropológia módszertana. In.: Boglár Lajos – Papp Richárd – A. Gergely András – Hajnal Virág – Prónai Csaba (szerk.): A tükör két oldala - Bevezetés a kulturális antropológiába. Budapest: Nyitott Könyvműhely

Rádity Velmir – Gyukin György (1984): A deszki szerbség története. In.: Dér Endre – Abonyiné dr. Palotás Jolán (szerk.): Deszk története és néprajza. Deszk: Deszk Községi Tanács Végrehajtó Bizottsága

Rusz Borivoj (2001): A deszki szerbek és házaik történelme. In.: Deszki füzetek. Deszk: "Bánát" Szerb Kulturális Egyesület

Rusz Borivoj (2005): Proslava Krsne slave: svecarstvo u Desci = A Patrónus szent (védőszent) ünnepe: deszki ünneplés. In.: Deszki füzetek. Deszk: "Bánát" Szerb Kulturális Egyesület

Rusz Borivoj (é.n.): Deszk. Kézirat.

Rózsavölgyi Edit (2007): A nyelv szerepe a kultúra, a nép és a nemzet azonosságtudatának alakításában. In.: Maticsák Sándor (szerk.): Nyelv, nemzet, identitás. Budapest–Debrecen: Nemzetközi Magyarságtudományi Társaság

Sárkány Mihály (2000): Kalandozások a 20. századi kulturális antropológiában. Budapest: L’Hartmann Kiadó

Shils, Edward (1987): Hagyomány. Bevezetés. In.: Hofer Tamás – Niedermüller Péter (szerk.): Hagyomány és hagyományalkotás. Budapest: MTA Néprajzi Kutató Csoport

Szász János (1984): A deszki szerb közösség ma. In.: Dér Endre – Abonyiné dr. Palotás Jolán (szerk.): Deszk története és néprajza. Deszk: Deszk Községi Tanács Végrehajtó Bizottsága 971—997. p.

Tolnai Mirjana (2000): A százhalombattai szerbek identitástudatának változásai. In.: Kultúra és közösség. Művelődéselméleti folyóirat III. folyam V. évfolyam 2000. IV.-2001. I. szám

Tolnai Mirjana (2003): A magyarországi szerb gyerekek nevelése. In.: Kézdi Nagy Géza (szerk.): A világ népei. Kísérleti tankönyv a kulturális antropológia középiskolai oktatásához. Etyek-Botpuszta: Kolumbusz Humángimnázium, Közgazdasági Szakközépiskola és Kollégium

Tóth Ágnes – Vékás János (2006): Család és identitás. A vegyes házasság szerepe a magyarországi kisebbségi közösségek reprodukciójában. In.: Bakó Boglárka, Papp Richárd, Szarka László (szerk.): Mindennapi előítéletek. Társadalmi távolságok és etnikai sztereotípiák. Budapest: Balassi Kiadó 252—309. p.

Túry Krisztina – Túry Ferenc (2008): Ételek és hagyományok a nemzeti identitás és a globalizáció tükrében. In.: Mentálhigiéné és pszichoszomatika, 9 (2): 109—125.

Varsányi Péter István (1988): Szerbek és magyarok között a Tisza mentén. Csernovics Péter politikai pályája. Szeged: Szegedi Nyomda

Voigt Vilmos (1991): A hagyomány és etnikus identitás. In.: Eperjessy Ernő, Krupa András (szerk.): Nemzetiség – identitás. Békéscsaba – Debrecen: Magyar Néprajzi Társaság – Közoktatási Minisztérium – Ethnica Alapítvány

Vujicsics Sztoján (1997): Szerbek Pest-Budán. Budapest: Sík Kiadó Kft.

Wardaugh, Ronald (1995): Szociolingvisztika. Budapest: Osiris – Századvég

Internetes források:

A "Bánát" Szerb Kulturális Közhasznú Egyesület Deszk (Letöltve: 2013. január 11.) https://www.banat.hu/

Clifford, James (2003): Térbeli gyakorlatok (terepmunka, utazás). In: Magyar Lettre Internationale, 2003 Nyár, 49. szám  (Letöltve: 2013 március 27.) https://epa.oszk.hu/00000/00012/00033/clifford.htm

Hajnal Virág (2008): A dobradósi beszélőközösség: Egy szerémségi magyar falu nyelvészeti antropológiai elemzéséből (Letöltve: 2013. április 2.) https://adattar.vmmi.org/fejezetek/154/12_hajnal_virag_a_dobradosi_beszelokozosseg.pdf

Rancz Teréz (2009): A névadás motivációi Felső-Háromszéken és a név súlya az identitásjelölő faktorok rendszerében. In.: Névtani Értesítő 31. 2009. 17—25. (Letöltve: 2013. március 12.) https://mnytud.arts.unideb.hu/nevtan/ne/szamok/31.html

Szerb Önkormányzat (Letöltve: 2013. január 19.) https://www.deszk.hu/d_plugins/content/content.php?content.33

Tarján M. Tamás: 1735. április 27. Kirobban a Szegedinác Péró-féle felkelés (Letöltve: 2013. január 20.) https://www.rubicon.hu/magyar/oldalak/1735_aprilis_27_kirobban_a_szegedinac_pero_fele_felkeles

Zsidó Ferenc (2006): Az etnikai identitás térbeni kifejeződései In: Hitel. Irodalmi, művészeti és társadalmi folyóirat. 2006. január 45—59. (Letöltve: 2013. január 21.) https://www.hitelfolyoirat.hu/dl/pdf/20061130-49045.pdf

[1] https://album.hagyomanyokhaza.hu/album/felvetel_show.php?id=10004

[2] A kum, más szóval koma meghatározó szerepet tölt be a szerb búcsúk idején. Többek között az ő felelőssége a búcsú során az ünnepi kalács elkészítése, illetve a templomi áldozathoz szükséges bor beszerzése. A szerb közösség tagjainak mindig van egy kumja, akinek szerepe a katolikus vallás esetén a keresztapa funkciójához hasonlítható. Ez a szerep nem választható, hanem apáról fiúra öröklődik a családban. Ők kötelesek a gyerekek vallási életének alakulásáért, ezért sokszor másodszülőknek is hívják őket (Tolnai 2003:194). A kumot a családban állandó tisztelet övezi, személyének fontosságát mutatja a közösség több tagja által is említett mondás: „Azt szokták mondani, hogy a legfontosabb az Isten és utána jön a kum”.

[3] https://www.deszk.hu/d_plugins/content/content.php?content.33

[4] https://www.rubicon.hu/magyar/oldalak/1735_aprilis_27_kirobban_a_szegedinac_pero_fele_felkeles