Tűnődés Gavrilo Princip szobra ürügyén

Bejárta a világsajtót az a hatásos, itt is látható fotó (a hírrel együtt), amelyen Emir Kusturica ismert szerb filmrendező rajongással vegyes áhítattal hajol oda egy szoborba álmodott, élettől duzzadó kamaszfőhöz: Gavrilo Princip nemrég felavatott szobrához, amit látványos csókkal illet.

Sokakat már maga az a tény is sokkol, hogy a huszadik század elején kiképzett, tragikus sorsú terrorista szerb gimnáziumi tanuló, akit világszerte az első világháború kirobbantójának tartanak (mivelhogy saját kezűleg puffantotta le Szarajevóban Ferenc Ferdinánd osztrák trónörököst és nejét), vagyis egyértelműen elvetemült, ördögi figurának tekintenek, nemrégiben szobrot kapott – és éppen a nagy háború századik évfordulójának esztendejében! – egy bácskai falucskában, Tovarisevóban. Méghozzá olyan emlékművet, amihez a pénzt a helyi lakosság kalapozta össze! A szobrot pedig, látványos külsőségek között, az az Emir Kusturica leplezte le, akit a világ az elmúlt évtizedekben fergetegesen eszelős, harsányan szatirikus, a nemzeti köldöknézést kíméletlenül kigúnyoló filmvígjátékaiból (Cigányok ideje, Macska-jaj, Az élet egy csoda) kedvelt meg és emelt piedesztálra. Az első meglepetést Underground című filmjével okozta 1995-ben, amely végtére is azt sugallja a nézőnek: a Balkánon távolról sem ért véget a háború, csupán az ellenség változott. Ez volt az első zavaros állásfoglalása, ami lelohasztotta az iránta érzett rajongás hőfokát.

Még nagyobb volt a megdöbbenés, amikor a rendező 2013 végén bejelentette, hogy filmet szándékozik forgatni Gavrilo Principről, a szerb nép e szabadsághőséről, aki nélkül – őszerinte – ma nem létezne modern szerb állam. A film tudomásunk szerint javában készül, s az első Princip-szobor is áll már – igaz, a Belgrádba tervezett, állami finanszírozású emlékmű még várat magára, s mindazok, akik mindenfajta háború ellenzői – így az első világháborúé is –, aggasztó jelet látnak ebben a váratlanul feléledt, nemzeti rajongásban.

Szél fúvatlan nem indul – ezt már megtanulhattuk életünk folyamán, s ezúttal is így történt; alig kezdődött el ugyanis 2014, a világháborús centenárium éve, a hírügynökségek egyik első dolga volt szétkürtölni a „nagy újságot”, hogy egy váratlanul előkerült, 1913-as levélben a korabeli Bosznia-Hercegovinát irányító tartományi főnök, Potiorek táborszernagy leleplezi a monarchia urainak valódi szándékát. Bécsben ugyanis, 13 hónappal a szarajevói gyilkosság előtt már javában azt fontolgatták, hogy fegyverekkel fojtsák el az egyre agresszívebb szerb függetlenségi mozgalmakat. A szenzációsnak nevezett levél tartalmát a Politika című szerb napilap ismertette. Eszerint Potiorek 1913. május 28-án azt írta: „Legfontosabb feladatunknak azt kell tekintenünk, hogy néhány év alatt szisztematikusan felkészüljünk egy elkerülhetetlen, nagy háborúra". A folytatásban a háború okait is felsorolja a katonai kormányzó, külön kiemelve Szerbia helyzetét.

„Végzetes tévedés lenne azt hinnünk (…), hogy Szerbiából megbízható barátot tudunk csinálni. Amennyiben a mostani helyzetet nem használjuk ki arra, hogy Szerbiát veszélytelenné tegyük azáltal, hogy a monarchiával egyesítjük, legalább gazdasági-, vám- és katonai egyezmény keretében, feltétlenül számíthatunk arra, hogy a jövőben az az állam nyíltan és megkeseredetten az ellenségeink oldalán fog harcolni” – olvasható a levél átiratában.

Ámde egy a bökkenő – amellett, hogy a levélből kihámozható gondolatmenet nem mond semmi újat a szakértőknek –: sehol sem találják a szöveg eredetijét. Csupán a másolat áll a kutatók rendelkezésre, ami erősen megkérdőjelezi a dokumentum hitelességét. Az viszont elismert tény, hogy a nagy háborút kirobbantó feszültségek nem egyik napról a másikra keletkeztek Közép-Európában, s hogy egyre bizonyosabb: távolról sem Princip pisztolylövése volt a jel a háború megindítására. A ravasz meghúzásának nem volt nagyobb szerepe az 1914-es politikai közhangulatban, mint egy villanykapcsolónak egy robbanó gázokkal megtelt helyiségben: elég volt egyetlen kattintás és minden a levegőbe repült...

Ilyen körülmények között tegyük föl ismét magunknak a kérdést: hős volt-e Gavrilo Princip, vagy csak egy közönséges terrorista azok közül, akik az európai politikát számos országban benépesítették? És mivel a délszláv köztudatban is elevenen él ez a dilemma – a szoborállítás és az elveszett levél hírei rá a friss bizonyítékok –, érthetővé válik a szarajevói egyetem történettudományi intézetének szándéka, hogy június közepén, mintegy 9 nappal a pisztolylövés eldördülése előtt, nemzetközi tudományos konferenciát hirdessen meg. A rendezvényt hat európai tudományos intézet karolta föl, kizárólag tudományos (és nem politikai) tanácskozást terveznek, amit a résztvevők névsorával kívánnak garantálni. Az egyszerű emberek tapasztalataira, a frontkatonák életére, a háború fogadtatására összpontosítanának, s mindenekelőtt azok a kérdések érdeklik őket, amelyeket ma ellentmondásosnak tartanak. Ezek egyike pedig a Gavrilo Principnek a világháborúban játszott szerepe is.

A helyzetet bonyolítja, hogy a tudományos tanácskozáson nem kívánnak jelen lenni Szerbia és Montenegró történészei. A volt jugoszláv állam népei megosztottak a nagy háború kérdésében: a szerbek a hőst ünnepelnék Principben, mások viszont, például a bosnyákok a „szerb nacionalistára" hárítják a háború felelősségét. Két világtábor – akár csak a nagy háború kezdetén, amikor a történtektől függetlenül, az osztrák–szerb konfliktusra mohón és taktikusan rátelepedtek az így vagy úgy érdekelt nagyhatalmak. Hogy ma kik vannak közülük többségben, vajmi nehezen mérhető, csak azt tudni, hogy ez a fajta éles megosztottság ma sem szerencsés. Még akkor sem, ha érezhetően ma már növekvőben azok tábora, akik józanul, a múlt elfogultságait levetkőzve látják a múltbeli események nyomvonalát. És ez azért – némileg – megnyugtató.

Hiszen miért kellene ma felháborodnunk olyan kérdések nyílt megvitatása közben, mint ami száz évvel ezelőtt történt? Jogos-e a ma elfogultsága, érintettsége? Érezhetünk-e a jelenben bűntudatot, vagy ellenszenvet, ellenséges érzést harmad-negyed generációs felmenőink helyett? Kötelező-e számunkra visszaállítani ugyanazt a drukkertábort, ami a hajdani világviszálykodás tüzét életben tartotta?

Princip személyére, szerepére szűkítve a kérdést, bárhogyan is minősítsük őt – merénylőnek, gyilkosnak, terroristának, hazafinak, eszementnek vagy éppen hősnek – azzal, hogy meghúzta a „történelmi” ravaszt, a kor egyik jellemző, de nem példátlan eseményét hajtotta végre. A XIX. század vége és a XX. század eleje ugyanis tömegével teremti a hozzá hasonló, fegyverforgató, a gyilkosságokat világjobbító megoldásnak tartó fiatal anarchistákat, akik a szájhősség helyett a tettek mezejére helyezték át cselekvési területüket. Ha csupán a szerbeknél működő Narodna Obrana (Nemzeti Védelem) egyre népszerűbb nemzeti felszabadító szervezetet nézzük, be kell látnunk, hogy a szervezetten, államilag is támogatott mozgalom tagjai a nyíltan megfogalmazott nemzeti célok leple alatt a kor divatos harcmodorával – politikai merényletekkel, gyilkosságokkal –, különböző titkos csoportosulásokba tömörülve, alapos technikai felkészítés nyomán szándékoztak megváltani a világot.

Távolról sem Ferenc Ferdinánd és felesége meggyilkolása volt a kor egyetlen nagy égbekiáltó merénylete, előtte is, utána is számos példa hozható fel a huszadik századi történelemből, ezért aztán Principnek mind a kiemelt megbélyegzése, mind az égbe emelése egyformán indokolatlan és gyermeteg gesztus. Norman Stone világhírű oxfordi brit történész, Margaret Thatcher egykori tanácsadója, egy nemrégiben készült interjúban ezt így érzékeltette: „1914. június 28-án semmi nem úgy alakult, ahogy eltervezték. A fiatal szerb terroristák egy csoportja valóban meg akarta gyilkolni a trónörököst, de elhibázták a merényletet. Amikor a bombatámadásban a főherceg sértetlen maradt, a merénylők egyike, Gavrilo Princip egy kávéházban húzta meg magát. A tizenhét éves fiatalember Dosztojevszkij anarchistákról és nihilistákról szóló híres regényéből, az Ördögökből merítette eszményeit a zsarnokság elleni harcról. Miközben Princip a délelőtti eseményeken töprengett, egyszer csak feltűnt előtte Ferenc Ferdinánd gépkocsija. A trónörökös a városban maradt, és éppen a korábbi merényletben megsebesült egyik katonát ment meglátogatni a kórházba. Az autója pont a kávéház előtt robbant le, így Gavrilo Princip előtt újra ott volt a célpontja. Ekkor már nem hibázott, és néhány lövéssel leterítette a főherceget és feleségét. Elfogták, és mivel kiskorú volt, nem végezték ki. Négy évvel később halt meg a börtönben. Nem sokkal a halála előtt a fogház pszichiátere megkérdezte tőle, hogy nem bánta-e meg tettét, amivel emberek millióinak a vesztét okozó háborút indított el. Princip azt felelte: Ha én nem teszem meg, a németek más ürügyet találtak volna. Valóban, Bécsben és Berlinben égi ajándéknak látták a tragédiát, ami egyszeriben népszerűvé tette a háborút, amit amúgy is meg akartak indítani. Így is egy hónap telt el a nyári hőségben a hadüzenetig, amit a cár nem is vett először komolyan. A britek sem aggódtak a német–orosz konfliktus lehetősége miatt, és csak akkor üzentek hadat Berlinnek, amikor a német hadsereg megindult nyugat felé, és megszállta Belgiumot. Ezzel elkezdődött a világháború, amit az európai fővárosokban ünneplő sokaság köszöntött, a pályaudvarokon búcsúztatva a hadba vonuló katonákat, akik „visszatérnek, mire a falevelek lehullanak”.

De nem Stone az egyetlen, aki a nagy háború kirobbanása körüli történéseket nem szimplistán, nem filmekhez írt forgatókönyvek szűk logikája mentén értelmezi, hanem eseményszerűen, a véletlen és a szükségszerűség váratlan összefonódásai alapján ítéli meg.

A mai román történelemszemlélet és történetírás megújítója, mítoszainak lebontója, Lucian Boia a centenáriumi készülődések előzeteseként, következetesen a közös európai értelmezés fontosságát hangsúlyozta. Egy német rádióadónak adott interjújában arra figyelmeztetett, mennyire fontos a nemzeti értelmezések közötti "egyensúlyi pont" megtalálása, hiszen épp ettől lenne hasznos és értelmes az egész emlékezés. Az is tanulságos, ahogyan a szerb politikai szemlélethez általában elfogultan viszonyuló román állásponttól eltérően, Boia professzor az is-is értelmezés híve Szarajevó tekintetében is. A kérdésre, hogy Principet hősnek, avagy terroristának könyvelik-e el Romániában, így érvelt:

„Mondjuk úgy, hogy hős is, terrorista is volt. Nem tudom, miért kellene csak fehérben és feketében ítélkeznünk. Persze, a tettét egy olyan nemzeti ügy miatt követte el, amit el lehet fogadni, amit meg lehet vitatni. De ugyanakkor ezt terrorista eszközökkel tette. A szarajevói merénylet, természetesen, egy terrorista merénylet volt.

Ebben az egész ügyben engem az érdekel, hogy a történelem utólagos menete szempontjából mit jelentett a szarajevói merénylet. Egyes történészek úgy vélik, hogy az első világháborúra mindenképpen sor került volna, mert nagyon erős szembenállások voltak a nagy-, sőt a kishatalmak között. Én ebben nem vagyok annyira biztos. Annyit tudok, hogy az első világháború a szarajevói merényletből kiindulva robbant ki. Ez abszolút biztos: ha nem lett volna a merénylet, akkor 1914 júniusában, akkor 1914-ben nem kezdődik el a világháború. Az, hogy a következő években csak bekövetkezett volna – talán igen, talán nem. Attól függ, miként alakultak volna az események. De az biztos, hogy az volt az első világháborút kirobbantó momentum.

Itt is kiegyensúlyozottabbak kell legyünk, amikor megvitatjuk és Szerbia, vagy Ausztria-Magyarország mellett foglalunk állást – bár nem hiszem, hogy száz év után még felmerülne az, hogy bárkinek a pártját kellene fognunk. Két eltérő állammodell volt. Szerbia nemzeti újraegyesítést akart – nevezzük így, láttuk, mi lett ebből a nemzeti egyesülésből is – a horvátokkal, a szerbekkel és a bosnyákokkal. Semmi sem sült el jól. Az osztrákokkal nagyobb békesség lett volna Szarajevóban, mint lett – végül – a szerbekkel. Szóval volt egy bizonyos terv, a szerb nemzeti terv.

A Habsburg Monarchia szintén egy bizonyos államtípust képviselt, egy bizonyos tervet, mely – mint mondtam – egyenlő nemzetek közötti konföderáció felé fejlődhetett volna. Talán igen, talán nem. Azt hiszem, történészekként óvakodnunk kell arról beszélni, hogy a szerbeknek vagy az osztrákoknak volt igazuk. Tény, hogy Ausztria-Magyarország Szerbia megbüntetésére használta ki a szarajevói merényletet, melynek a déli szlávok nemzeti ügyeivel kapcsolatos viselkedése már régóta zavaró volt. Ezek a Monarchia érdekeit is sértették. Oroszország szintén kihasználta és mozgósította hadseregét, hogy Ausztria-Magyarország ellen belépjen a háborúba, kihasználva ez utóbbi Szerbia elleni háborúját. Ebből kiindulva megpróbálta megszilárdítani, vagy kiterjeszteni a jelenlétét, befolyását és uralmát Közép-Európában és a Balkánon. Aztán az egyik lépés követte a másikat. Németország belépése következett és így tovább.”

A huszadik századi történések egyik értő elemzője, Fejtő Ferenc a szarajevói események ellentmondásos hátteréről szólva megemlíti: „Joseph Roth Radetzky-induló című könyvében hiteles beszámolót olvashatunk arról, mint törtek ki örömujjongásban a pánszláv hírben álló, a magyar arisztokrácia esküdt ellenségének számító trónörökös halálhírére az orosz határon állomásozó nemesi katonatisztek. Az is igaz – mint ezt Franciaország bécsi követe feljegyezte –, hogy a bécsi udvar militarista körei nem is leplezték megkönnyebbülésüket, melyet a főherceg halála miatt éreztek, aki – milyen jó érzékkel! – úgy ítélte meg, hogy a soknemzetiségű birodalom túlontúl sebezhető ahhoz, hogysem vállalhatná egy szerbellenes és oroszellenes háború kockázatát, aki nem bízott a Német Birodalomban, s aki nagyszabású intézményi reformok bevezetését tervezte. Mindezek folytán erősen tartották magukat azok a híresztelések, hogy a szarajevói mulasztások talán nem egészen véletlenül következtek be.”

A néhány fenti példa elégségesnek mutatkozik ahhoz, hogy próbáljunk megfontoltabban, hűvösebb fejjel viszonyulni történelmi—irodalmi emlékeinkhez, beidegződéseinkhez. Bármennyire is berzenkednek egyesek Kusturica ún. „eltévelyedésén”, s bár alkotói zsenialitásához nem tartják illőnek Gavrilo Princip-értelmezését, el kell fogadniuk, hogy a szarajevói mozzanat végső soron a szerb nemzettudat szerves része, amelynek ott, a szerbség lelkében és értelmezésében kell letisztulnia a higgadtság szellemében. Ki tudja, a most készülő Kusturica-film talán éppen ezt az esélyt adhatná meg a jövőnek, akár úgy is, hogy a művel kapcsolatos várható vitában nem indulatok, hanem művészi és tudományos érvek csapnak jótékonyan össze. Akiket pedig a Gavrilo Princip szobrok állítása zavar, azok ne felejtsék el, hogy Szarajevóban emlékmű áll a trónörökös házaspár meggyilkolásának színhelyén. Igaz, hogy formálisan ők az áldozatok, viszont pusztán történelemben játszott szerepük nem jogosította volna fel emléküket egy ilyen emlékállításhoz.

Régi ötlete a háborúba sodort kis embernek, s az első világháborúval kapcsolatban is sokan sugallták már, hogy a népek mészárszékre hurcolása helyett a legegészségesebb az lenne, ha az országok vezérei a nyilvánosság előtt,  vívóporondon, egymás között bajvívással döntenék el hatalmi viszályaikat, nézeteltéréseiket. Többen javasolták már azt is, hogy akár nemzeti válogatottak közötti focimeccsek dönthessék el egy-egy háborús viszály kimenetelét, mert így a nemzeti egymásnak feszülés ellenőrizhetően civilizált szabályok közé szorulna, s az ártatlan életmilliók helyett csupán néhány lesérült játékossal kellene elszámolnunk.

A világháborús tapasztalatokhoz mérve ez akár mind igaz is lehet, bár ha alaposan utánanézünk, mindkét nagy háborúban is sor került olyan gesztusokra, amikre ma „elérzékenyülten” emlékszik vissza a magát humánusnak nevező gondolkodás. Az első világháború tanulságait metsző iróniával és szellemességgel taglaló jelenkori cseh író, Patrik Ouředník írja Europeana című terjedelmes, népszerű esszéjében:

„A háború első évében vagy az első másfél év alatt időnként megtörtént, hogy a katonák beszüntették az egymásra irányuló tüzet, s néhány órás nem hivatalos tűzszünet lépett hatályba, a katonák pedig úgy viselkedtek, mintha nem is lenne háború.

A Vauqois melletti német katonáknak volt egy betanított kutyájuk, amelyik föl−alá rohangált a német és az angol vonalak közt, s kenyeret, cigarettát, csokoládét és konyakot vitt magával.

A németeknek volt cigarettájuk és csokoládéjuk, ellenben híján voltak a kenyérnek és a konyaknak, az angoloknak viszont kenyerük és konyakjuk is volt elegendő, de hiányt szenvedtek cigarettában. A Predazzánál állomásozó osztrák katonák átküldtek az olaszokhoz egy kandúrt, amelyhez egy cédulát is mellékeltek azzal a szöveggel, hogy ELKÜLDTÜK ÖNÖKNEK A KANDÚRUNKAT EGY SZIVARRAL. A szivart egy zsinegdarabbal erősítették a macska hátához. Az olaszok elszívták a szivart, a kandúrt pedig megölték és megették. És Carency-nél az 1914−es esztendő szentestéjén a német és a francia katonák együtt énekelték a karácsonyi énekeket, és ittak egymás egészségére, s vicceket kiabáltak át egymásnak. És a németek azt tudakolták a franciáktól, igaz-e, hogy békát esznek, a franciák pedig azt kérdezték a németektől, hogy a sörtől valóban jobban nő-e a szakáll. A katonai parancsnokságok eltűrték a nem hivatalos tűzszüneteket, mert módot adtak arra, hogy a katonákat pihenni hagyják, s takarékoskodni lehetett a szabadságolási igazolványokkal. S később a német főparancsnokságon arra a következtetésre jutottak, hogy kár volna, ha a nem hivatalos tűzszüneteket nem használnák ki az igazságos propaganda és az ellenség tájékoztatása érdekében, s röplapokat és képeslapokat kezdtek nyomtatni, amelyeket a német katonák a cigarettákkal együtt átküldtek az aknamezőkön. A röplapokon az állt, hogy az angolok csak látszólag segítenek a franciáknak, vagy hogy a keleti front már nem is létezik, és az orosz hadsereget az Urálon túlra űzték. A képeslapokon pedig német fogságba esett francia katonák fényképeit lehetett látni, és mindannyiuknak napbarnított arca volt és tiszta egyenruhája..."

Ouředník szerint a huszadik századi társadalmi folyamatok csírái igazából az első világháború által erősödtek meg s lettek később azzá, amik oly sok sutba vetett tanulsággal terhelik mára az emberiség emlékezetét és lelkiismeretét.

A szintén népszerű jelenkori brit véleményformáló, a Watergate-ügy híres Nixon-interjúit készítő David Frost a Ballépések könyvében nyílt párhuzamba állítja az első világháború kitörésének esemény-mehanizmusát egy huszadik század második felében bekövetkezett latin-amerikai háború kitörésének forgatókönyvével. A nagy háborúét már ismerjük, a másik ekként alakult:

„1969. június 27-én a világbajnoki labdarúgó mérkőzésen a bíró időn túli tizenegyeshez juttatta El Salvador csapatát a szomszédos Hondurasszal szemben. El Salvador értékesítette a büntetőt, és 3:2-re megnyerte a meccset. A döntés drámai folytatása: ádáz, gól nélküli, döntetlennel végződött csata a csapatok szurkolói között kéz-, láb-, fej- és bordatöréssel, 8 napon túl gyógyuló tömeges kezeléssel a helybéli kórházak traumatológiai osztályain. Tudniillik az eredmény hírére soviniszta tüntetések söpörtek végig mindkét fővároson, s a szurkolók az utcákon újrajátszották a meccset, kifosztva és elnáspágolva az ellenfél szurkolóit.

További folytatásként július 3-án háború tört ki a két ország között. A békekötésig kétezer katona esett el, és a Közép-amerikai Közös Piac, mely mindkét ország számára fontos volt, összeomlott.

Ennek záróaktusaként mind Hondurasban, mint El Salvadorban komoly éhínség tört ki.

A világbajnokság következő fordulójában El Salvador kiesett.”

Ezek alapján joggal föltehető a kérdés: tényleg csak egy ártatlan csók volt-e Kusturica részéről a szoborrá lett Gavrilo Princip orcájára nyomott sajtópuszi?

A válasz: a történések, a mozzanatok, a gesztusok önmagukban lehetnek bármilyen ártatlanok, a rájuk adott válaszok, a reakciók, az elharapózó bozóttűz ronthat el mindent...

Csíkszereda, 2014. május 18.