Úgy született meg bennem, hogy alig vettem észre. Nem okozott fájdalmat. Hónapokon át növekedett, egyre csak nőtt – nem tudtam, hogy én táplálom. Mikor fogant, melyik találkozásban, nem tudnám megsejteni sem. Honnan is tudnám, melyik éppen a termékeny együttdobbanás? Csak a pillanat erősségét érzem meg – néha.

De ő mindig kiradírozta magát, ha belémrajzolódott. Ha megölelte a szívem: a gerincünk összeért, s egy-egy csigolyát egymásnál felejtettünk, de hogy ne legyen kényelmetlen, egy-egy felet visszaadtunk, s  ő elvette a másik felet is: ne foglalja bennem a helyet. Én nem kértem vissza.

Így történt, hogy előbb én születtem és növekedtem meg benne, csak azután jött ő a világra, a világomra. Nem voltam terhes vele, és igen: magától jött a világomra. Nem éreztem, ahogy a szívem alatt reménykedik az életben, az életünkben, nem rúgott hasba az elvárásaival, nem kellett hánynom tőle, és nem is büszkélkedhettem vele, nem is várhattam, mint valamit, ami csak az enyém, hisz nem tudtam, hogy az enyém, nem tudtam, hogy létezik, hogy megszületésre vár.

Most itt van. Rám függeszti két szemét, és figyeli, bólintok-e – mint egy csendes, nem tolakvó kérdőjel. Én csupa felkiáltás vagyok. Büszkeség és félelem. Ami közös, az a mélázó három pont. Három pont vagyunk. A Harmadikat figyeljük legjobban. Hogyha bólint, én is úgy teszek.