Sok fényes, tapsos színházi este mögött megannyi jelentés, feljegyzés, hangulatjelentés, előadás elemzés készült a rendszerváltás előtt – írja Gáspárik Attila, aki két éve kutatja a hajdani Securitate irattárában (CNSAS) a romániai magyar színház és a kommunista titkosszolgálat összefonódásait. A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház vezérigazgatójának esszéjét az alábbiakban közöljük.

Besúgók és provokátorok

koncert közben sose gondolok

rátok

Kedves, csupa kedves, csupa kedves arcot látok

de azért jobb, ha tudjátok

hogy a magunk módján mi is figyeltetünk

aki előttetek áll az a mi emberünk

elpirultatok

lebuktatok

besúgók és provokátorok

            - Kontroll csoport-dalszöveg -

Annak idején engem nem hurcolt meg a Securitate. Voltak ugyan kísérletek, hogy beszervezzenek, de valahogy megúsztam. Nem kínoztak, nem zsaroltak. Nem tudom, hogyan reagáltam volna az erőszakra. A továbbiakban tanulmányozni szeretném azt a rendszert, amelyben, ha rövid ideig is, de éltem, éltünk. Szeretném megérteni a sokáig érthetetlen reakciókat a romániai magyar közéletben, és főleg a művészvilágban.

Lassan negyedszázada már a Ceauşescu nevével fémjelzett diktatúra bukásának. Persze az igazságtalan rendszert nem ő kezdte, csak folytatta, és azt sem mondhatjuk, hogy ő volt a romániai elnyomók között a legkegyetlenebb. Természetesen botorság volna összehasonlítani az elnyomó rendszerek technikáit, módszereit és sorrendet felállítani arról, hogy melyik elnyomó technika volt a legmegnyomorítóbb. Tény, hogy a titkosszolgálatokat nem a kommunisták találták ki, és a szocializmus hazai bukásával sem ért véget a működésük. Titkosszolgálatokra minden rendszernek szüksége van, de azért, hogy az állam és az állampolgárok érdekeit és biztonságát, és ne a diktatúra rendszerét védje a saját polgáraitól, ahogy az a totalitárius rendszerekben történik. Azt bizton állíthatjuk, hogy ilyen szempontból a nyomorító hatalmak titkosszolgáinak és a szolgák kiszolgálóinak az ügye, országunkban (sem), nem lezárt fejezet. 

Az új kor hajnalán, 1990-ben Romániában nem volt olyan gyűlés, értekezés, tömegdemonstráció, hogy ne követelték volna a kommunista rendszer titkosszolgálatának, a Securitaténak a besúgólistáját. Most annyi év után sem látunk tisztán abban, hogy miben és hogyan is éltünk azelőtt! A feltárás, az elszámoltatás elmaradt. Természetesen voltak kísérletek, kezdeményezések, de mindegyik igen rosszul sült el. Mikor először „golyóztak ki” valakit besúgói múltjáért (egy köztiszteletnek örvendő orvost a miniszteri székből), közösségünk szinte egy emberként kiállt mellette, tisztázatlan múltját a többség (a románok) ármánykodásával magyarázta. A miniszter megbukott, az ember azóta sem méltatta a közvéleményt egyetlen bővebb magyarázatra sem.

Azóta számos közéleti szereplőről, íróról kiderült, hogy évekig jelentett; volt, aki kényszerből, és volt, aki szakmai életben maradása vagy éppen előrehaladása érdekében. A leleplezéseket azonban nem követte semmi. Angolos hidegvérrel, fagyos közönnyel vettük tudomásul, hogy a velünk élőknek volt egy titkos élte is. A közbeszéd megelégedett egy általános kommunistázással, már ami a közelmúltat illeti. Kocsmaasztalok fölötti beszélgetésekben született az a cinikus gondolat is, hogy ha 1989-ben felszínre kerülnek a besúgók iratai, akkor a rendszerváltás elmaradt volna. A romániai magyar közösség már-már teljesen immunis a leleplezésekre. Ezzel magyarázható, hogy amikor a kevés Kossuth-díjas írónk közül az egyikről kiderült, hogy évekig jelentett, miközben őt is megfigyelték, a közvélemény teljesen közömbösen viselkedett. Az író nem volt hajlandó semmilyen magyarázatot adni. Természetesen az alkotásai alkotások maradnak, azok alapján fogják őt megítélni - öt, tíz, száz év múlva - és titkosszolgálati szerepe kis lábjegyzet lesz csupán. Most azonban mi mégis keserű szájízzel vesszük tudomásul, hogy az, akit valamikor zászlónak választottunk, gyarló ember volt, és még gyarlóbbá teszi a cinikus hallgatása. Volt, aki belehalt, a túlélők pedig hallgatnak, vagy éppen a jobb szélre menekülnek, valódi vagy alibi cselekedetekbe kezdenek, hogy így kompenzálják a viselt dolgaikat. Akadt, akad olyan is, aki írásszakértőket citálva a bírósági perekre, megpróbálja a maradék tisztességét „formai okokkal” megvédeni.

Lassan két éve kutatok a hajdani Securitate irattárában (CNSAS). A romániai magyar színház, ezen belül elsősorban a marosvásárhelyi színház, a színművészeti főiskola és a titkosszolgálatok összefonódását kutatom. A CNSAS irattárában sok dosszié van. Számos színészt, rendezőt követtek, lehallgattak. Ennek ellenére senki sem tudja, hogy hány dosszié készült. Rengeteg még a hiányzó anyag. Sok irat fog még előkerülni. A CNSAS-nak még nem adtak át minden anyagot. Természetesen az eddig átolvasott anyag is elárulja, hogy sok fényes, tapsos színházi este mögött megannyi jelentés, feljegyzés, hangulatjelentés, előadás elemzés készült. Van köztük jó- és rosszindulatú. A „szeku” jól képzett emberekkel működött, remekül felhasználta a művészvilágra fokozottan jellemző irigységet, szakmai féltékenységet, egyéni hiúságot. A szerv sokszor minden erőfeszítés nélkül jutott olyan információhoz is, ami egyáltalán nem érdekelte. Kezdetben, gondoltam, három kötetre rúg majd az olvasott anyag, majd egyre, majd egy vaskosabb tanulmányra, mostanában pedig megelégszem egy esszével is. Nem szeretnék senkit dekonspirálni, ujjal rámutatni bárkire is. Kollégák, barátok, tanárok… Már említettem, hogy a mű marad.

Ezt a szerény írást is csak azért teszem közzé, hogy szóljak arról, hogy az utánunk következő nemzedékek sokkal szigorúbbak lesznek. Mikor ők túrnak bele a viselt dolgainkba, nem lesznek majd tekintettel a személyes kapcsolatokra, a közös élményekre, a kalandokra. Borítani fognak. Kíméletlenül.

Szóval eltelt huszonöt év, jó volna elkezdeni a kibeszélést, a tükörbenézést. Lassan el kéne kezdeni a múlt feldolgozását. Jó volna, ha azok, akik úgy érzik, hogy volt egy olyan szakasza az életüknek, amelyben mára nehezen vállalható események történtek, akár név nélkül is megírnák a történteket, ezt sokan jó néven vennénk. Nem akarok senkit leleplezni, sem megszégyeníteni, és a közeljövőben sem tervezem. Úgy érzem, kötelességünk volna valamilyen módon előkészíteni a talajt azoknak, akik elfogultság nélkül, a rideg valóság tükrében fogják megítélni hajdani tetteinket.

Természetesen a legérdekesebb az volna, ha a volt tartótisztek, a hálózati felügyelők is megszólalnának, és elmesélnék a saját álláspontjukat…. Csak hogy tisztább legyen a kép!