"Románia legtisztességesebb kormánya lép most hatalomra”; „megteremtjük az igazságos Romániát”; az erkölcsre alapozott, szolidaritásra, kölcsönös tiszteletadásra és toleranciára épülő ország a célunk” – ilyen és ehhez hasonló ígéretekkel vette át a kormányzást a Szociál-Liberális Szövetség, amelynek minden feltétele meg is volt ahhoz, hogy teljesítse ígéreteit, hiszen a parlamentben közel 70 százalékos fölényre tett szert.

Elvek helyett hatalom

A szociál-liberális kormány, amelynek – tagjai szerint – a 2016. évi választásokig ki kellett volna tartania, három év után felbomlott. Mindez azonban nem lepett meg senkit – magukat a tagpártokat sem, hiszen már kezdettől fogva nyilvánvaló volt, hogy a szociáldemokraták és a nemzeti liberálisok közötti szövetség nem tarthat sokáig.

A kormánykoalíció korántsem az elvek miatt bomlott fel. Romániában a pártok nem elvek szerint építkeznek, jólétet, általános boldogságot, rohamléptű fejlődést ígérő programjaikat mintha egymásról másolták volna le. Romániában a kormánykoalíciókat a tagpártok hatalomra irányuló törekvése tartja össze – és ugyanakkor választja is szét, hiszen a pártok nem a koalíció és még kevésbé az ország érdekeit nézik, csupán saját magukat szeretnék a hatalom csúcsán látni.

A szociáldemokraták és a nemzeti liberálisok esetében ugyanez volt a helyzet. Ráadásul a két párt nem egyforma súllyal kötötte meg a szövetségét, hiszen a szociáldemokraták a parlamentben és – ami még ennél is fontosabb Romániában – a területen is nagyobb potenciállal rendelkeztek. A szociáldemokraták elnöke, Victor Ponta kormányfő mindezt éreztette is partnerével, akit igyekezett háttérbe szorítani.

A koalíció felbomlását megelőző rengeteg huzavona voltaképpen csak színjáték volt, illetve csakis az volt a szerepe, hogy a tagpártok valahogy elérjék: a másik fél mondja ki a válást, magára vállalva a felelősséget az esetleges belpolitikai káoszért.

Személyes ambíciók                           

A kormánykoalíció szétszakadásához jelentős mértékben hozzájárult a két pártelnök, Victor Ponta és Crin Antonescu személyi ambíciója is, mindkettő úgyszintén magának szerette volna a hatalmat megszerezni. A kormánykoalíciós alku két fő pontjának megfelelően Crin Antonescunak jutott a miniszterelnök tisztség, Crin Antonescu pedig az államfői posztot kapta volna meg.

Az alku egyik pontja, a szociáldemokraták a követelése már nyomban a hatalomátvételkor teljesült, hiszen Victor Ponta kormányfő lett. A másik pont esetében azonban Crin Antonescunak várnia kellett az idei, év végi államfőválasztásokig. Traian Basescu államfőt ugyanis nem sikerült leváltaniuk tisztségéből, jóllehet a kormánykoalíció csaknem egész tevékenysége ennek a jegyében telt el.

Az első Victor Ponta-kormány csak rövid ideig maradt fent, a két vezető politikus, „hatalmi bemelegítőként” még nem győzte egymást dicsérni. Ugyanakkor azonban a háttérben már mindketten érezték a köztük meglévő feszültségeket.

Háttérben a nemzeti liberálisok

Az ellentétek a második Victor Ponta-kormány létrejöttekor élesedtek ki, amikor például a miniszteri tárcák elosztásánál a szociáldemokraták szerezték meg maguknak a „pénzes” és hatalmi befolyással járó minisztériumokat, a nemzeti liberálisoknak meg kellett elégedniük a kevésbé fontos, ráadásul a költségvetésben csak „lyukat ütő” tárcákkal, mint a munkaügyi vagy az egészségügyi minisztérium.

A nemzeti liberálisoknak juttatott néhány fontosabb tárca esetében pedig Victor Pontanak gondja volt rá, hogy „megbízott miniszterekkel” kivegye a hatalmat a tárcavezetők kezéből: a Relu Fenechiu által irányított közlekedési tárcától például az Országutak és Autópályák Országos Társaságát áttette a szociáldemokrata Dan Sova megbízott miniszter által vezetett Nemzeti Érdekű Projektek és Külföldi Beruházások tárcájához.

Crin Antonescu felismerése               

Crin Antonescu azonban nem annyira rossz politikus, amint azt sokan hiszik. Idejekorán felismerte, hogy a szociáldemokraták a teljes hatalom megszerzésére törekednek, így a kormánykoalíciós alku második pontja is veszélyben forog. Ráadásul a nagyobb tagpártban már kezdettől fogva erős volt azoknak a tábora, akik az államfői tisztséget is pártjuknak szerették volna megszerezni.

Azt ugyanis nehezen fogadták el, hogy a szociáldemokraták 2004 után legfeljebb csak 2019-ben pályázhassanak a legmagasabb állami méltóság elnyerésére. Jóllehet Victor Ponta váltig állította, hogy nem kíván államfői lenni, és tiszteletben tartja az alku második pontját is, a közvélemény-kutatások alapján azonban neki jóval nagyobb esélye lenne a tisztség megnyerésére. Ráadásul volt egy olyan pontja is a kormánykoalíciós megállapodásnak, hogy végül is a közvélemény-kutatás alapján nagyobb eséllyel induló személyt állítják majd államfő-jelöltnek.

Crin Antonescu rájött: ha pártja megmarad a kormánykoalícióban, akkor legfeljebb csupán másodlagos szerephez juthat, ezzel pedig elismeri azt, ami ellen folyamatosan tiltakozott, miszerint a Nemzeti Liberális Párt, legalább is jelen pillanatban, kis politikai tömörülés.

Katasztrofális káderpolitika

A kormánykoalíció felbomlása esetében tehát a legfőbb tényezőt a két politikai vezető és a két párt közötti feszöltségek jelentették. Mindehhez azonban természetesen más okok is hozzájárultak. Így például a két vezető párt káderpolitikája katasztrofális volt, nem a szakértelmet, a tudást, hanem a „párthűséget”, a rokoni kapcsolatokat vagy összeköttetéseket tartotta szem előtt. A „legtisztább kormányba” így jelentős számban kerültek be plagizálók – egyébként magát a miniszterelnököt is ezzel vádolták –, törvénysértők, közpénzeket lenyúlók, hozzá nem értő emberek.

A kormány tehát szakértelem tekintetében korántsem állt a helyzet magaslatán. Nem sikerült módosítaniuk az alkotmányt: a Crin Antonescu által vezetett munkacsoport által kidolgozott módosítások nem mentek át az Alkotmánybíróságon. Az ország regionalizálása is kudarcot vallott. A kabinet mindent megtett az igazságszolgáltatás gyengítéséért, a nagyszámú bűnöző szabadon bocsátását, illetve büntetésének jelentős csökkentését lehetővé tevő büntető törvénykönyvi módosítások a nemzetközi körök ellenszegülését is kiváltották.

A kormánykoalíció alig titkolta: hatalmas parlamenti többségének tudatában bármit megtehet. A belső hatalmi harccal szemben azonban tehetetlen volt. Az 1989 után legnagyobb támogatottsággal rendelkező koalíció így csupán három évig és ugyanennyi hétig élt.