"Románia legtisztességesebb kormánya lép most hatalomra”; „megteremtjük az igazságos Romániát”; az erkölcsre alapozott, szolidaritásra, kölcsönös tiszteletadásra és toleranciára épülő ország a célunk” – ilyen és ehhez hasonló ígéretekkel vette át a kormányzást a Szociál-Liberális Szövetség, amelynek minden feltétele meg is volt ahhoz, hogy teljesítse ígéreteit, hiszen a parlamentben közel 70 százalékos fölényre tett szert.

Elvek helyett hatalom

A szociál-liberális kormány, amelynek – tagjai szerint – a 2016. évi választásokig ki kellett volna tartania, három év után felbomlott. Mindez azonban nem lepett meg senkit – magukat a tagpártokat sem, hiszen már kezdettől fogva nyilvánvaló volt, hogy a szociáldemokraták és a nemzeti liberálisok közötti szövetség nem tarthat sokáig.A kezdetek

A kormánykoalíció korántsem az elvek miatt bomlott fel. Romániában a pártok nem elvek szerint építkeznek, jólétet, általános boldogságot, rohamléptű fejlődést ígérő programjaikat mintha egymásról másolták volna le. Romániában a kormánykoalíciókat a tagpártok hatalomra irányuló törekvése tartja össze – és ugyanakkor választja is szét, hiszen a pártok nem a koalíció és még kevésbé az ország érdekeit nézik, csupán saját magukat szeretnék a hatalom csúcsán látni.

A szociáldemokraták és a nemzeti liberálisok esetében ugyanez volt a helyzet. Ráadásul a két párt nem egyforma súllyal kötötte meg a szövetségét, hiszen a szociáldemokraták a parlamentben és – ami még ennél is fontosabb Romániában – a területen is nagyobb potenciállal rendelkeztek. A szociáldemokraták elnöke, Victor Ponta kormányfő mindezt éreztette is partnerével, akit igyekezett háttérbe szorítani.

A koalíció felbomlását megelőző rengeteg huzavona voltaképpen csak színjáték volt, illetve csakis az volt a szerepe, hogy a tagpártok valahogy elérjék: a másik fél mondja ki a válást, magára vállalva a felelősséget az esetleges belpolitikai káoszért.

Személyes ambíciók                           

A kormánykoalíció szétszakadásához jelentős mértékben hozzájárult a két pártelnök, Victor Ponta és Crin Antonescu személyi ambíciója is, mindkettő úgyszintén magának szerette volna a hatalmat megszerezni. A kormánykoalíciós alku két fő pontjának megfelelően Crin Antonescunak jutott a miniszterelnök tisztség, Crin Antonescu pedig az államfői posztot kapta volna meg.Rivaldafényben az USL társelnökei

Az alku egyik pontja, a szociáldemokraták a követelése már nyomban a hatalomátvételkor teljesült, hiszen Victor Ponta kormányfő lett. A másik pont esetében azonban Crin Antonescunak várnia kellett az idei, év végi államfőválasztásokig. Traian Basescu államfőt ugyanis nem sikerült leváltaniuk tisztségéből, jóllehet a kormánykoalíció csaknem egész tevékenysége ennek a jegyében telt el.

Az első Victor Ponta-kormány csak rövid ideig maradt fent, a két vezető politikus, „hatalmi bemelegítőként” még nem győzte egymást dicsérni. Ugyanakkor azonban a háttérben már mindketten érezték a köztük meglévő feszültségeket.

Háttérben a nemzeti liberálisok

Az ellentétek a második Victor Ponta-kormány létrejöttekor élesedtek ki, amikor például a miniszteri tárcák elosztásánál a szociáldemokraták szerezték meg maguknak a „pénzes” és hatalmi befolyással járó minisztériumokat, a nemzeti liberálisoknak meg kellett elégedniük a kevésbé fontos, ráadásul a költségvetésben csak „lyukat ütő” tárcákkal, mint a munkaügyi vagy az egészségügyi minisztérium.

A nemzeti liberálisoknak juttatott néhány fontosabb tárca esetében pedig Victor Pontanak gondja volt rá, hogy „megbízott miniszterekkel” kivegye a hatalmat a tárcavezetők kezéből: a Relu Fenechiu által irányított közlekedési tárcától például az Országutak és Autópályák Országos Társaságát áttette a szociáldemokrata Dan Sova megbízott miniszter által vezetett Nemzeti Érdekű Projektek és Külföldi Beruházások tárcájához.Victor Ponta és Crin Antonescu – itt még szent a béke

Crin Antonescu felismerése               

Crin Antonescu azonban nem annyira rossz politikus, amint azt sokan hiszik. Idejekorán felismerte, hogy a szociáldemokraták a teljes hatalom megszerzésére törekednek, így a kormánykoalíciós alku második pontja is veszélyben forog. Ráadásul a nagyobb tagpártban már kezdettől fogva erős volt azoknak a tábora, akik az államfői tisztséget is pártjuknak szerették volna megszerezni.

Azt ugyanis nehezen fogadták el, hogy a szociáldemokraták 2004 után legfeljebb csak 2019-ben pályázhassanak a legmagasabb állami méltóság elnyerésére. Jóllehet Victor Ponta váltig állította, hogy nem kíván államfői lenni, és tiszteletben tartja az alku második pontját is, a közvélemény-kutatások alapján azonban neki jóval nagyobb esélye lenne a tisztség megnyerésére. Ráadásul volt egy olyan pontja is a kormánykoalíciós megállapodásnak, hogy végül is a közvélemény-kutatás alapján nagyobb eséllyel induló személyt állítják majd államfő-jelöltnek.

Crin Antonescu rájött: ha pártja megmarad a kormánykoalícióban, akkor legfeljebb csupán másodlagos szerephez juthat, ezzel pedig elismeri azt, ami ellen folyamatosan tiltakozott, miszerint a Nemzeti Liberális Párt, legalább is jelen pillanatban, kis politikai tömörülés.Az elhidegülés jelei

Katasztrofális káderpolitika

A kormánykoalíció felbomlása esetében tehát a legfőbb tényezőt a két politikai vezető és a két párt közötti feszöltségek jelentették. Mindehhez azonban természetesen más okok is hozzájárultak. Így például a két vezető párt káderpolitikája katasztrofális volt, nem a szakértelmet, a tudást, hanem a „párthűséget”, a rokoni kapcsolatokat vagy összeköttetéseket tartotta szem előtt. A „legtisztább kormányba” így jelentős számban kerültek be plagizálók – egyébként magát a miniszterelnököt is ezzel vádolták –, törvénysértők, közpénzeket lenyúlók, hozzá nem értő emberek.

A kormány tehát szakértelem tekintetében korántsem állt a helyzet magaslatán. Nem sikerült módosítaniuk az alkotmányt: a Crin Antonescu által vezetett munkacsoport által kidolgozott módosítások nem mentek át az Alkotmánybíróságon. Az ország regionalizálása is kudarcot vallott. A kabinet mindent megtett az igazságszolgáltatás gyengítéséért, a nagyszámú bűnöző szabadon bocsátását, illetve büntetésének jelentős csökkentését lehetővé tevő büntető törvénykönyvi módosítások a nemzetközi körök ellenszegülését is kiváltották.

A kormánykoalíció alig titkolta: hatalmas parlamenti többségének tudatában bármit megtehet. A belső hatalmi harccal szemben azonban tehetetlen volt. Az 1989 után legnagyobb támogatottsággal rendelkező koalíció így csupán három évig és ugyanennyi hétig élt.