A sepsiszentgyörgyi Mikó gimnázium ügye hirtelen reflektorfénybe állította a romániai magyarságot. Ami csöppet sem rossz dolog. Az odafigyelésnek mindig helye van - hát még, ha kisebbségben él az ember!

Meg aztán, túlvagyunk a szeptember elsejei mega-tüntetésen, az úgynevezett Igazság Napján (?), a várható valamennyi pozitív és negatív viszonyulással egyetemben. Igazából nem dőlt el semmi, a döntő szót majd egy októberi törvényszéki tárgyalás mondja ki, s akkor derülhet majd ki, mi fán terem az, amit most úton-útfélen úgy emlegetünk, hogy "visszaállamosítás".

Pár napja mozgósító, ellentmondást nem tűrő e-mailt kaptam, külföldön élő jó szándékú emberektől, közületektől, írnám alá közös tiltakozó nyilatkozatukat a Mikó-ügyben.

A tiltakozás amúgy jogos szövegében sajnos, ott van jelenkori kisebbségi közéletünk majd minden szlogenje - válogatás és minden megfontolás nélkül. Csak úgy, hogy legyen. Vagy mert jól hangzik. Vagy mert így nagyobbat puffan.

Egy szó nincs benne arról, hogy ebben az esetben - és számtalan más, hasonlóban, hiszen volt egyházi iskolaingatlant nem egyet adtak már vissza Erdélyben az elmúlt években - a valóság "egy kicsit mindig más" a jól hangzó propagandához képest.

Nincsen például egy szó sem arról, hogy igazából önös érdekű, szabálytalan (tanári) lakásvásárlásba bonyolódott magyar véreink provokálták ki ezt az immár európai hullámokat vető konfliktust; de meg arról sem, hogy az állam által felelőtlen könnyelműséggel eladott tanári lakások a visszaszolgáltatott iskola szerves részeiként a kirobbant háborúskodás tényleges "Párisz almája", a sokat emlegetett "visszaállamosítást" kiprovokáló gennyes góc.

A részletek, bármennyire is aprónak, jelentéktelennek tűnnek, a maguk helyén rendkívül fontosak, sőt: perdöntőek is lehetnek. Nem szabad, sőt: felelőtlenség figyelmen kívül hagyni őket!

Az rendben van, hogy a Mikó-ügy furcsa fordulatait látva, féltjük a tulajdon visszaszolgáltatás eddigi eredményeit. De itt nem akármilyen tulajdonokról van szó - nem egy-egy gólyák lakta, elhagyatott, romos udvarházról, nem parlagon fekvő gyümölcsösről, nem egy erdősávról vagy családi villáról -, hanem olyan élő, működő, kisebbségünk jövője szempontjából életfontosságú intézményrendszerről, mint nagy múltú, hagyományos iskoláink, a bennük tanuló gyermekeinkkel, unokáinkkal. Az erdélyi jövővel.

Mintha aránytalanul kevesebbet foglalkoznánk azokkal, akikért egyáltalán iskoláinkat fenntartjuk. A fiatalokkal. A diákokkal. Úgy tűnik, ők immár örökre ki vannak szolgáltatva egy oktatási rendszernek, amelyet hosszú évtizedek óta mindegyre csak toldoznak-foldoznak, reformálnak, bírálnak és forradalmasítanak, mégsem lesz belőle gálickő, a mai gyermekek pedig már olyan alternatíva előtt állnak, hogy kétféle érettségin vehetnek majd részt, tetszés és tudás szerint: az egyiken, amely az egyetemi tanulmányokhoz nyújt jogosultságot, fel kell mutatni némi tudást, a másikon, amely csak szakmai alkalmazást tesz lehetővé, szinte semmit...

A Mikó-ügy mintha elhomályosította volna - természeténél fogva - a marosvásárhelyi művészeti iskola ügyét. Amelyik olyan épületben működik, amit a római-katolikus egyház igényelt és kapott vissza, de amelynek az állaga erősen felújításra szorul.

Mert lám, iskolakezdés előtt egyszerűen leszakadt az egyik osztályterem mennyezete. És más termekben is fennáll az omlásveszély. Az épületet, amely az egyházé, a város bérli, oktatási célra. Elrongálódása, elhasználtsága az oktatási folyamat közben történt. Fenntartásának felelőssége ugyan a tulajdonosé, de csak akkor, ha a bérlő meg is fizeti becsületesen azt a bért, amiért az ingatlant használja. Az egyház pedig a mai napig nem látott egy fityinget sem az idei bérből.

Folyik a jogi csűrés-csavarás, a felelősség áthárítása, és azt hinné az ember, hogy az egyedüli hibás – maga a visszaszolgáltatás. Miközben a diákoknak tanulniuk kellene. Mi hasznuk az ilyen és ehhez hasonló vitákból? Perekből?

Egy tanulságos magánkiadvány

A nyár elején megjelent csíkszeredai kiadványt forgatok: Ötven év után - újra együtt. 1962-1012. A könyvet az ötven évvel ezelőtt a mai Márton Áron gimnáziumban végzett három XI. osztály végzőseinek (107 diák) vallomásaiból, emlékezéséből állította össze a szintén osztálytárs aktív közíró, Székedi Ferenc, az ÚMSZ főmunkatársa. Mondhatni belső használatú, magánkiadvány, de roppant beszédes, tanulságos. Kiolvasható belőle például, hogy miként alakult a nagy múltú csíki iskola sorsa - elnevezései tükrében.

Maga a lajstrom önmagában is beszédes és sok mindenről árulkodik. Mindenekelőtt arról, hogy milyen csűrés-csavarás folyt az oktatás terén, és sohase a jobbulás irányába, hanem legtöbbször csak egy önkényesen elképzelt "újítás" jegyében.

1862-ben az iskola még csak Csíksomlyói Tanodaként szerepel, 1870-től az iskola megnevezései az iskolai anyakönyvek, pecsétek és értesítők tanúsága szerint a következők:
1870-1873 Csíksomlyói Róm. Kath. VII Osztályú Gymnasium
1873-1910 Csíksomlyói Róm. kath. Főgimnázium
1910-1918 Csíkszeredai főgimnázium
1918-1940 Liceul romano-catolic de băieţi din Miercurea-Ciuc
1940-1944 Csíkszeredai Róm. Kat. Segítő Mária Főgimnázium
1944-1948 Liceul romano-catolic - Római Katolikus Főgimnázium
1948-1951 Liceul Mixt Maghiar - Magyartannyelvű Vegyes Líceum
1951-1953 Şcoala medie mixtă nr. l - 1. sz. Vegyes Középiskola
1953-1954 Şcoala medie de 10 ani - 10 osztályos középiskola
1954-1956 Şcoala medie mixtă cu limba de predare maghiară nr. 1 - l. sz. Magyartannyelvű Vegyes Középiskola
1956-1960 Şcoala medie mixtă cu limba de predare maghiară - Magyartannyelvű Vegyes Középiskola
1960-1965 Şcoala Medie Miercurea-Ciuc - Csíkszeredai Középiskola
1965-1968 Liceul din Miercurea-Ciuc - Csíkszeredai Líceum
1968-1971 Liceul de cultură generală - Általános Líceum
1971-1974 Liceul de cultură generală nr. l - l. sz. Általános Líceum
1974-1977 Liceul real-umanist nr. l - l. sz. Reál-Humán Líceum
1977-1990 Liceul de matematică-fizică - Matematika-Fizika Líceum
1990-2012 Liceul Teoretic Márton Áron Miercurea-Ciuc – Csíkszeredai Márton Áron Gimnázium

Antal Imre történész, történelemtanár kutatásai alapján

A szimbiózis törvénye

A visszaszolgáltatás a közelmúltban itt is megtörtént: a bizottság a Segítő Mária Római Katolikus Gimnáziumnak juttatta vissza az épületegyüttest, amelyben viszont bérlőként megfér a Márton Áron Gimnázium is. Jelenleg az a tendencia érvényesül, hogy akik e két iskolai intézményt választják, jó körülmények között tanulhassanak. Ezt a kölcsönös megegyezésen alapuló állapotot pártolják minden eszközzel az önkormányzati, illetve az illetékes egyházi vezetők.

És ez így lenne természetes mindenkor és mindenütt, ahol e szimbiózist nem lehet kikerülni.

Igaz, hogy az 1962-ben végzettek közül csak 84 véndiák sorsáról olvasható a könyvben rövidebb-hosszabb szöveg (a lehetőség szerint az illetők egykori és mai portréival, dokumentumképeivel egyetemben), de ezekből a szövegekből is tisztán kirajzolódik az, hogy az anyanyelvű alma mater minden körülmények között igyekezett megfelelni ama feladatának, amiért az egykori alapítók létrehozták és máig fenntartották - még ha ideig-óráig botcsinálta bitorlók is ültek a tulajdonosi székben -: embert nevelni az itt élő csíki székelyekből.

Nem az iskola hibája, hogy e végzősök, az életbe kijutva, a csupasz valóság fenyegető ellentmondásaiba kóstolva, egyéni sorsukban meghasonlottak, s gyakran választották a menekülés, a kitelepülés útját.

Olyan nemzedék vall e könyvben, amely gyakorlatilag a második világháború befejeztekor született, a kibontakozó népi demokrácia éveiben cseperedett fel és a Ceauşescu-éra hajnalán lépett ki az életbe, majd a korán eltávozottakat leszámítva, megérte az ezredfordulót és bölcs nyugdíjasként tudja levonni életének végső tanulságait. Nem igazán akad olyan véndiák, aki ujjal mutogatna egykori iskolájára, mint olyan vétkesre, aki az ő sorsát mellékvágányra vitte vagy kisiklatta.

Az a tanulság is rendre megérett bennük, hogy a menekülés, a szülőhely elhagyása igazából nem hozott megoldást problémáikra, nem egyszer új konfliktusokat és sorsküzdelmet jelentett életükben.

Lehet, hogy a könyvbe foglalt szavak és gondolatok amúgy is elhangzottak volna az illető osztályok jubileumi osztályfőnöki óráin. Meggyőződésem, hogy ilyen konklúziók még nagyon sok iskolánkban megfogalmazódtak és kimondatnak majd ezután is. Az elmúlt rendszerekben nagyon sok rossz, közösség- és emberellenesség, igazságtalanság történt, ez ténykérdés, és nem is érdemes róla vitát nyitni.

Arról viszont egymást sorjázó nemzedékek vallanak - és nem hiszem, hogy egyszerűen csak nosztalgiázva -, hogy az iskoláink igyekeztek embert faragni belőlük. Olyat, amilyet lehetett, a humánum és az erkölcs időn átnyúló hagyományai és követelményei szerint.

Iskoláink: kincset őrző tárnák

Közismert a történelemből az iskolák sajátos szerepe. Egyrészt konzervatívak, mert őrzik és védik a szabályokat, a rendet, amelyek sikeres működésük előfeltételei, másrészt kellően ellenzékiek is, amennyiben minden körülmények között igyekeznek önmaguk maradni - akkor is, ha látszólag térdre kényszerítik őket.

Ebben az összefüggésben érthetjük meg József Attila zseniális szavainak belső logikáját, amint az Alkalmi vers a szocializmus állásáról c., Ignotusnak címzett versében fogalmazott 1934-ben:

"Ha beomlanak a bányát
vázazó oszlopok
a kincset azért a tárnák
őrzik és az lobog.
És mindig újra nyitnák
a bányászok az aknát,
amíg szivük dobog."

Az iskola - mint sajátos kincsei: a tudás, a haladás őrzője - tartozhat egy egyházhoz vagy egy más közösségi testülethez, de az elsősorban mindig a tanároké és a tanítványoké marad, akik éltetik és értelemmel töltik meg létét, működését. Ez az, amiről mintha kevés szó esne mind a közbeszédben, mind a tulajdonjogokért hadakozva. Pedig a Székedi-féle véndiák vallomásgyűjteményt lapozgatva semmi okunk nincs kételkedni abban, hogy az iskoláinkból kikerülő osztályok tanulói alakítják majd további történelmünket.

Alább néhány szemelvénnyel igyekezünk érzékeltetni, hogy míg a tanulók az iskolapadban elszenvedik és áteresztik magukon a mindennapi történéseket, visszapillantásaik arról tanúskodnak, hogy tulajdonképpen életük maga volt - makroszinten - a legnyilvánvalóbb hétköznapi történelem.

Beszédes életutakból

1. ...A szigorú, de videókamerák nélküli érettségi vizsga után a három végzett osztály tagjai szétszóródtak az ország minden tájára. Jómagam a Tartományi Néptanácstól megpályázott és elnyert néptanácsi ösztöndíjjal a zsebemben felvételiztem Bukarestben az akkori ISE-re (később ASE - közgazdasági egyetem) és sikerült bekerülnöm a Kereskedelmi Fakultásra.

A meglepetés csak októberben ért, amikor „jó hazai szokás" szerint tudatták, hogy már nem létezik néptanácsi ösztöndíj, csak kimondottan tanulmányi. Kezdődött a harc a „domnu"' Afloare Gheorghe által fejembe töltött „székely-román" nyelv tökéletesítéséért és az ösztöndíj elnyeréséhez szükséges tanulmányi eredmények (jegyek) eléréséért.

E küzdelem végigkísért öt éven keresztül, 1967-ig. Az öt év alatt Bukarestben óriási változásokat éltünk meg. Eltemettük a fent idézett párt-elsőtitkárt, lett a pártnak „főtitkára", lett az RMP-ből RKP, az IMSZ-ből KISZ, RNK-ból RSZK, később az országnak elnöke stb.

Mindezek után 1967-ben sikeresen államvizsgáztam és lettem diplomás közgazdász, amitől volt „polgazd"- tanárom azzal óvott, hogy azt nem ismerik Dánfalván, mert „ott csak papot és tanítót ismernek". Rövid focşani-i és nagyváradi katonáskodás - tartalékos tisztiiskola - letöltése után Marosvásárhelyen, a Tartományi Kereskedelmi Igazgatóságnál 1967. december 14-én léptem a munka mezejére, mint „economist stagiar"... 1968 februárjában felbomlott az ország rendje, megszűnt az addigi 16 tartomány és létrejött... Hargita megye is.

A Tartományi Kereskedelmi Igazgatóság öt tagja - köztük jómagam - próbáltuk megszervezni a Hargita Megyei Kereskedelmi Igazgatóságot - előbb Székelyudvarhelyen, majd a csíki „zendülés" után Csíkszeredában. (Antal Sándor, XI. B.)

2. A második világháborút követő nehéz éveket nem is annyira mi, a gyermekek, hanem inkább szüléink szenvedték meg, hogy a lehetőségekhez képest felhőtlen gyermekkort tudjanak biztosítani számunkra. Sok-sok áldozat árán, de sikerült előteremteniük gyermekeik iskolai majd egyetemi tanulmányainak elvégzéséhez szükséges anyagiakat...

Érettségi után repülőtiszt vagy testnevelő tanár szerettem volna lenni. A repülés nem jött össze. A felvételi orvosi vizsgáján a hallásom miatt kiestem. Ez sajnos a későbbiekben beigazolódott, az évek folyamán egyre romlott a hallásom. Még idejében elértem Bukarestben a felvételit a testnevelési főiskolára.

Az egyetem elvégzése után kihelyeztek Sármásra, ahová egyszerűen nem mentem el, Csíkszeredában lévén egy megüresedett katedra, hazajöttem. Furcsa, de boldog pillanat volt, amikor tanárként léptem át volt iskolám küszöbét... (Császár Károly, XI. A.)

3. Az egyetemen férjhez mentem T.A-hoz, aki szintén a fogorvosi karon volt egyetemista. 1973-ban megszületett a lányunk...Nem volt könnyű tanulni, közben vizsgázni, szoptatni az újszülöttet, de mindezek ellenére sikeresen tudtam teljesíteni családi és egyetemi kötelezettségeimet.

Megtapasztaltam a tanár-diák viszony általam addig nem ismert viszonyulási formáit... Az egyik vizsgán, mivel elől voltam a névsorban, bementem vizsgázni reggel 8 órakor és délután 6-kor még mindig ott voltam, közben minden tanár által feltett kérdésre kellett válaszolnom.

Este 6 óra után a tanár még megkérdezte, hogy bírom-e még, mire válaszom igen, tessék még kérdéseket feltenni. A tanár erre azt mondta, megérdemlem, hogy fogorvos legyek, mert kitartó vagyok. Ezt csak mellékesen jegyeztem meg, de ez a kitartó harc vezetett mindvégig a fogorvosi pályámon.

Az egyetem elvégzése után mindketten Moldvába kerültünk, ahol négy nehéz évet töltöttünk el, három különböző irányba ingázva. 1978-ban adódott egy lehetőség kitelepedni, de a szülőföldhöz, Csíkszeredához való kötődésem erősebb volt, versenyvizsgával hazajöttem. (Csiszér Zsuzsánna, XI. C.)

4. 1972-ben végeztem az egyetemet, amikor kihelyeztek Botoşani megyébe, Păltiniş községbe, innen már csak három kilométer Románia legészakibb pontja, Horodiştea község. Előzetesen Hargita megye befogadó készségére alapozva, a Mezőgazdasági Minisztériumot is megjárva, próbáltam hazajutni, de sikertelenül. Így elfoglaltam a nekem kijelölt helyet.

Megérkezés után megtudtam, hogy a községben az orvos egy székely leány, a mérnök a szomszéd községben székely legény, és van, akit már hetedik éve nem engednek vissza Erdélybe. Úgy éreztem magam, mint madár a kalitkában, amely az ajtó becsapódása után máris szabadulni próbál.

Azt is megtudtam, hogy az elődöm három év szolgálat után, nem sokkal érkezésem előtt, távozott Magyarországra. Nem rossz ötlet, állapítottam meg. Még nem jártam Magyarországon, ideje lenne meglátogatni a rokonokat, de akkor számomra egy ilyen megoldás kivitelezhetetlennek tűnt. Innen kezdve nőtt bennem a nyugtalanság, éreztem, hogy tennem kell valamit. Megkezdtem az információgyűjtést, és egy év múlva, 1973 őszén, egy hónapos rokoni látogatást tettem Budapesten.

Visszatéréskor magammal hoztam egy leány megfontolt közjegyzői nyilatkozatát, hogy házasságot köt velem. Megtaláltam a megmentőmet, de izgalmas két év következett, felőrli-e az idő és a távolság ezt a nemes szándékot. Az ügyintézés bonyodalmai, és a házasságkötés után, 1975 novemberében, hároméves szolgálatot teljesítve, áttelepültem Budapestre. Nagy kő esett le a szívemről, de akkor még nem tudtam, hogy itt milyen nehézségek várnak rám. (Gál Imre, XI. A.)

5. Érettségi után szóba került, hogy az építészet felé indulok, majd az egészségügy is felmerült, de végül a vegyipar győzött. Kolozsvárra, az építészeti karra voltak az irataim elküldve, ugyanakkor Édesanyám nagy beteg lett. Csíkszeredában nem tudtak rajta segíteni és Marosvásárhelyről küldtek egy mentőrepülőgépet érte.

Én reggel elindultam krumplit vásárolni, de előtte felmentem a kórházba, hogy meglátogassam Őt. Pont akkor értesítették a kórházat, hogy a csicsói repülőtérre vigyék a beteget. Én is kikísértem a mentővel, de amikor megérkeztünk, kérdezte a pilóta, hogy ki a kísérő? Hát senki. Engem betessékeltek a repülőbe, és hamarosan Marosvásárhelyen találtam magam. Sikerült Édesapámnak telefonálni, hogy sikeresen megérkeztünk, nekem másnap Kolozsvárra kellett volna utaznom, felvételizni...

Ott egy szobatársammal összebarátkoztam, és Ő mondta, ha nem sikerül a felvételije, megy Oneşti-re. Vegyipar, modern város. Dávid tanár úrnak köszönhetően a kémiát nagyon szerettem, így hát irány Oneşti... Elvégeztem a vegyipari technikumot és utána letettem a mestervizsgát. Dolgoztam üzemben a vinil-klorid előállításánál 3 műszakban, a munkahelyek tudományos átszervezésénél és végül a tervező osztályon... Egy nagyon jó magyar kolónia alakult ki.

Sokat kirándultunk, bridzseztünk, sokszor hajnalokig. Szoros barátságok köttettek, sokukkal még most is tartom a kapcsolatot, de különösen az egyikkel, Ő a férjem. Ő marosvásárhelyi és minden vágyunk az volt, hogy visszatérünk Erdélybe. Körülményesen, de végül sikerült. Marosvásárhelyen egyik helyi ipari vállalatnál dolgoztam. Galvanizálási üzemet kellett megterveznem, beruháznom, és beüzemelnem. Az utóbbi okozott némi gondot, többek között laboratóriumra is szükség volt. Hova mentem volna beszerezni a szükséges anyagokat, mind volt kollégáimhoz, Oneşti-re? Nagy meglepetésemre a morcos, szigorú portás, majd a nyakamba ugrott, meg sem kérdezte, hova megyek, csak kitárta előttem a kaput.

Amikor ott dolgoztam, szinte mindig elvette a belépési igazolványomat, mert általában rajtam kívül álló okokból (vagy nem jött az autóbusz, vagy nem fértünk fel rá) késtem. Amikor elmondtam a volt kollégáimnak, hogy mi járatban vagyok, szükségem lenne egy pár vegyszerre és felszerelésre, azt felelték, egy feltétellel, hogy kiférjen a kapun...

A munkahelyemen sokszor az udvar közepén álltunk meg egy kis beszélgetésre. Az egyik nap éppen az volt a téma, hogy mindenki ott kellene lakjon, ahol született. Nekem átvillant az agyamon, hogy milyen igazuk van. Mondtam, én Magyarországon születtem. Erre eltátották a szájukat, de én csak otthon folytattam a beszélgetést.

A gondolatot tett követte, megbeszéltük, hogy mi lenne ha... Egy pár nap múlva indultunk egy magyarországi és csehszlovákiai körútra és az itt élő rokonaimmal megbeszéltük, befogadnának-e, ha áttelepülnénk.

Hazatérve a kirándulásból, beadtuk a hatóságokhoz a visszahonosítási kérelmünket. Ez a procedúra kb. hat évig tartott... Végre, egy decemberi napon, pont a születésnapomon, hívattak a férjemmel együtt a rendőrségre. Sejtettük, hogy miért. Mikor beléptünk a rendőrségen a váróterembe, sok ismerőst láttunk és a tekintetünkkel kérdeztük, Te is, Te is, Te is?

Ahogy visszaértem a munkahelyemre, tudtam, hogy a könyvelőségen meg kell beszélnem valamit... Elég sok kolléga tárgyalt a főkönyvelővel, én meg csak vártam a soromra és elgondolkodtam a helyzetemen, hogy itt fogom hagyni ezeket a fantasztikus embereket. Hirtelen olyan sírógörcsöt kaptam, még azt sem tudtam elmondani, hogy miért sírok. Nehezen, de egy kis idő múltán, kinyögtem. Nagyon meglepődtek. Gyorsan helyettest kellett keressenek...

1986 július végén költöztük át. Balatonfűzfőn a Nitrokémiánál helyezkedtünk el... Kezdetben kedvesek voltak a kollégák, egy pár nap után azért megkérdezték, hogy ugyan mi késztetett arra, hogy csak úgy, ilyen messzire elköltözzünk. A legfontosabb problémája a főnők-asszonyomnak az volt, hogy miért mondom én magam magyarnak, amikor Romániából jöttem. Érvelhettem én akármivel, nem tágított, hogy én akkor is román vagyok. (Hadnagy Ildikó, XI. A.)

6. Igyekszem azokat az élményeket... időrendi sorrendbe csoportosítani, amelyek először történtek meg velem, és hatásuk máig is tart... Az első „nagy csapás". Ferencz Jolán tanárnő hátánál mutogattam az osztály szórakoztatására, csak azt felejtettem el, hogy szokása helyben hátraarcot csinálni.

Ami pedig megtörténhet, az meg is történik, s a nagy piros történelemkönyvvel úgy fejbe vágott (jogosan), hogy egy hétig csak egyfelé tudtam kanyarodni. Akkor még nem volt divat a gyermekkel pszichológushoz szaladgálni, hogy feldolgozzák a „sokkhatást", így én örvendtem a legjobban, hogy ennyivel megúsztam....

Az első tisztség a manapság egyáltalán nem népszerű, akkori ifjúsági szervezetben. Kár lenne utólag tagadni, ez is a mi életünk volt. (László Károly, XI. A.)

7. Tisztelet az egykori tanárainknak azért, hogy bármiként neveltek is, a személyesség jellemezte Őket. Még amikor megbuktattak, az is a személyes ráfigyelés jele volt. Ezért sikerült nekünk embernek maradni. Köszönet és hála ezért Nekik.

Az a tanügy, nevezzék bármennyire korszerűnek is, amelyik félreértelmezett módon nem támaszt határozott egyéni igényt a növendék felé, az a jövő társadalmának és a népe közösségének a sírját ássa meg, mégpedig kotrógéppel. (Ferencz Attila, XI. B.)

8. A családom valamennyi tagja a Márton Áron Gimnázium tanulója volt. Utam naponta vezet el volt iskolánk előtt, mivel Taplocán lakom. Látom a felújított külsőt, amit a tudásban gazdagodott belső követ, aminek hasznát unokáink élvezik majd. Mindig hálával gondolok volt tanárainkra, osztálytársainkra, azokra, akik már nincsenek közöttünk, nevüket őrzi az iskola udvarán felállított kopjafa. (Gáll Ilona, XI. C.)

9. Nekünk, akik a városközeli falvakból jártunk az ősi iskola falai közé, egy vagy két órával korábban kellett ébredni, kimászni a meleg dunyha alól. Ettől azonban nem éreztük hátrányos helyzetűnek magunkat, hiába csúfolkodtak, falusiasoztak a városiak. Magunkra öltöttük a kincstári, szemeteskék színű egyenruhát, fejünkbe csaptuk a simléderes diáksapkát, édesanyánk táskába tette a tízóraira csomagolt zsíros kenyeret, s elindultunk gyalog a gimnázium felé.

Akkor még nem jártak a buszok, taxik, néha bokáig ért a sár, máskor derékig érő havakban törtük lefele a pálfalvi mezőn az utat. Ha havazott, ha esett, sokszor sötét hajnalokon baktattunk le a mezőn, keresztet vetettünk a kegytemplom előtt, s tovább nyújtottuk lépéseinket, végig az akkor még kavicsos-poros csíki sugárúton, a Szék-úton, de becsengetés előtt mindig megérkeztünk. Néha azért késtünk is, ha az első óra nem éppen kedvünkre való volt...

Történtek mindezek abban az időben, amikor a román szocializmus dicsőségesen győzedelmeskedett falun és városon egyaránt. Volt, akitől a házát vették el, államosították, szüléinktől a hírhedt „önkéntesség" alapján pedig az őseink által vérrel és verejtékkel szerzett földeket, mezőket, erdőket, havasokat. Ki így, ki úgy szenvedte meg ezt a kort, de mi, akkori kamaszok, serdülő bajszú ifjak fütyültünk az egészre, legfennebb a tudományos szocializmus címen bevezetett tantárgyat utáltuk szívünk mélyéből...

Az erdészeti technikum elvégzése után szolgáltam katonaként az országot, majd jártam az erdőket, hányódtam vágtereken, aztán kereskedő lettem, majd az újvilágban vállalkoztam is. Felneveltem és elrendeztem három gyermeket. Köszönöm szépen, jól vannak. Én pedig kiköltöztem az erdő közé, akárcsak Tamási Áron Ábele. Talán szerencsésebb vagyok, mint ő, mert mellettem van egy asszony is, minek következtében nem kell enni a sast. Néha, ha esténként meggyújtom udvaromon a tüzet, sokáig bámulom, nézem, mint száll a füstje. Talán fölfelé. Talán szeret a Jóisten. (Páll István, XI. B.)

„Tovább is van, mondjam még?"

Ez a közismert, mindig bevált mesemondói fordulat úgy illik ide, mint kézre a kesztyű: hiszen a fenti sorok éppen csak jelzik a teljesség mélyét. Képzeljük el, hogy iskoláinkból az elmúlt ötven esztendőben hány kortársunk-embertársunk került ki, és bár egy részük naponta elhalad az alma mater előtt, másik részük messze került tőle, a nevük, a sorsuk, a személyiségük végleg beleépült a falakba, ott lebeg az iskola fölött, amely az övé, a mindannyiunké. És ebbe nem szólhat bele semmiféle bírói döntés.
Bízzunk benne, hiszen csak tőlünk függ: a történet folytatódik...