Nem tüzijátékkal kezdődik az új, nem bohócsipkás kürtöléssel, vidám koccintásokkal, vállonveregetéssel, harsány nevetéssel, derűlátó összekacsintással. Kezdetben kietlen és puszta volt a föld, a mélység fölött kövér sötétség. Káosszal és ürességgel, szorító, mindent betöltő vaksággal kezdődik az új. Ahogy a világ születése a semmivel.

Pára kéne és napfény. De honnan? A kérdés várakozássá növekszik lassan. Ahogy az egyházi év adventtal kezdődik. Bűnbánatlilával, majd örömrózsaszínnel. Öröm? Még nem láthatod. De a fekete már lilává fakult. Isten Lelke lebegett a vizek felett. Nagy fekete csuklyádon át még nem látod a Fényt, de hiszed, hogy ott van, és akarod: Legyen világosság!

Különválasztod a vizeket: a könnyeket az izzadtságtól, az örömkönnyet a bánatétól, a jóleső munka verejtékét a hiábavalóétól. Megfoghatatlan erőként ölel át a halovány sugallatt, hogy táncra perdülhet még halott lényed, a megölt célok fáradt talajában meggyökerezhetnek még termékeny álmok. Sarjadhat még bölcs terv, gyümölcshozó gondolat. Ficánkolni kezd benned az élet, szárnyaival verdesni próbál az újra meg újra nekilendülő erő.

Felfedezed, hogy lenni akarsz, hogy ösztöneid kényszerítenek, hogy mennyi vágy van benned, s hogy ezeken mind uralkodhatsz. Építhetsz is belőlük. Alkothatsz. Valami újat. Mert mindig így kezdődik. S csak ezen a ponton, amikor megláttad tükrödben az istenképű embert, aki bőségre, szeretetre, céllal teremtetett, kezd örömszikrákat szórni mellkasod mélyéről a felismerés. Itt már jöhet a tüzijáték, a bohócsipkás kürtölés, vidám koccintásokkal, vállonveregetéssel, harsány nevetéssel, derűlátó összekacsintással – mert ekkor már elindultál.