vaksötét van.

egyedül ücsörgök valahol kint.

vagy bent.

önmagamban keresem, hogy megleljem.

arra gondolok, hogy talán igaz, talán megtalálom,

talán elindulok.

valamikor hallottam róla és úgy tudom,

hogy meg lehet találni, ha eléggé erősen akarja az ember.

ha nagyon akarom, és elég sokáig keresem, megtalálhatom.

így jónak látom, ha már most elindulok.

de inkább itt maradok a földön, nem állok fel,

így legalább tapogatózhatok.

szépen haladok, ki tudja már mennyit jöttem.

(vajon még visszatalálok? talán vissza se kell találnom!)

illatokat érzek, jó édeset, s megtapogatom a kezemmel

– nincs itt az illatban.

most meg hideg minden, azt is megfogom,

de kicsúszik az ujjaim közül – itt sincs.

azt sem tudom, merre menjek,

hangokat hallok itt meg ott,

hiába kérdem, mind mást mondanak:

hogy találjam meg, ha senki sem látta?

egyik azt mondja, hogy itt van közel,

de hiába tapogatom, nincs ott semmi,

a másik azt mondja, hogy

még sokat kell menjek, míg elérem.

egyáltalán elérem?

ki tudja, mennyire messze van?

már abban sem vagyok biztos,

hogy jól döntöttem,

hogy keresem.

de muszáj volt, nem is én döntöttem,

hanem ő,

magához húz egy láthatatlan kötélen,

sietek, mert vonz, mint egy mágnes.

érzem, hogy hegyre mászok

(már nagyon fájnak a térdeim, de félek lábra állni)

– vajon sok van még hátra?

sok a kavics és nincs itt a kövek közt sem.

oh, hirtelen megcsúszik a lábam és érzem,

hogy zuhanok a hegyről!

hiába vártam, nincs benne a zuhanásban!

már szinte szép a zuhanás,

mintha érezném már az esést,

de bár megérezném benne őt is!

igaza volt az egyik hangnak,

tényleg távol van nagyon.

nagyot estem,

hiába volt az egész utam,

hiába voltam óvatos,

hiába indultam el messze,

összetörtek csontjaim

és ugyan ott vagyok!

ugyan ott, ahonnan indultam,

megismerem már az itteni szagot.

leroskadok céltalanul, siratva a sebeim.

váratlanul átölel egy meleg kéz,

magához von és egyenként visszateszi törött csontjaim.

azt mondja, hogy ő alkotta vesémet,

és nem volt rejtve előtte formálódásom.

bekötöz és átölel és megcsókolja sebeim.

megsimogatja véres térdeim, és megfedd,

hogy ha rá hallgattam volna,

megóvtam volna magam annyi szenvedéstől.

nagyon fáj minden, de valahogy mégsem érdekel.

már minden lényegtelen, csak ne hallgasson el

és ne hagyjon itt.

vajon ki lehet?

aztán hirtelen meghasad az ég,

feljön az édes nap,

én meg ott ülök összetörve

a karjai közt.

Ő pedig végig ott ült mellettem!

(Magyarosi Júlia Rossz útvonal című írása a XII. Várom az Urat adventi zenefesztivál irodalmi pályázatán a zsűri különdíját nyerte el, ezáltal ugyanakkor azt is, hogy alkotása a maszol.ro-n megjelenjen.)