Meghökkentő plakátok díszítik a német főváros hirdetőoszlopait, legalább is a mai Berlinre nem jellemző feliratok köszönnek vissza a város minden pontján. A szövegek ugyan változnak, de a tartalom nem: „A zsidók a kiválasztott nép” „A zsidók körül vannak metélve” és harmadik egyenesen meg sem áll a Harmadik Birodalom jól ismert jelmondatáig, „A zsidók hibásak mindenért!”.

Kérdések, válaszok helyett

A plakátok a Berlini Zsidó Múzeumban megnyílt kiállításra utalnak. A kiállítás célja nem a holokauszt feszegetése, vagy a zsidó vallás és kultúra didaktikus megmagyarázása és megértetése. A szeptember 9-ig látható kiállítás, ami az Igazság a zsidóságról alcímet viseli, inkább kérdéseket tesz fel és elgondolkodtat, mintsem válaszokat ad.

A kérdések pedig a következők: miért élnek olyan sok országban a zsidók szétszórva? Létezik-e zsidó karikatúra? Lehet-e a rabbi meleg? Mi történik a cetlikkel, amit a Siratófalba teszünk? Vannak-e zsidó cowboyok? Olvassák-e e zsidók az Újtestamentumot?

A kérdések pedig nem valamelyik zsidó felekezet tagjai, vagy a múzeum kurátorai agyából pattantak ki, hanem a látogatókéból. A múzeum évek óta kéri közönségét, hogy tegyen fel olyan, a zsidóságra vonatkozó kérdéseket, amik foglalkoztatják, amikre még soha nem kaptak választ, de jó lenne, ha kapnának.

A kiválasztottság kellemes és kellemetlen oldalai

Az első terembe lépve Leonrad Fein publicisztikája fogadja a látogatót, amely a kiválasztottság kellemes oldalát és kellemetlenségeit taglalja, természetesen kérdések formájában: „Vajon Isten mindkét oldalt megkérdezte-e a kiválasztottságról?”. Örökre szól-e? És ha igen, hogy gondolta ezt, misztikus, politikai vagy genetikai alapon? Majd a kérdések halmaza újabb kérdéssel folytatódik: „Miről ismerszik meg a zsidó?” A mennyezetre különböző méretű, színű és feliratú – Google, Nike, Pepsi, Heineken – kipákat aggattak.

A kippákkal szemben lévő falon Philipp Meinhold író hasznos és groteszk jó tanácsokkal olvashatók, arról, hogyan fogjunk neki a zsidókról, vagy Izraelről szóló cikk megírásának, ha az antiszemitizmus legkisebb látszatát is kerülni akarjuk.

A második teremben egy kis vallásismertetés következik, elmagyarázásra kerülnek a legfontosabb szimbólumok, a menóra, a mezúza és a Dávid-csillag. A látogató megértheti, mitől kóser a kóser és hány illetve milyen patást lehet fogyasztani és milyet nem.

Sigmund Freud és Sammy Davis Junior

A harmadik teremben már jönnek a kényesebb kérdések, mint a körülmetélés, vagy a ki számít zsidónak, és hogyan lehet valaki azzá, he nem annak született? Persze itt is a két legszélsőségesebb példát hozzák: Egy zsidóét, aki mindentől eltávolodott, ami zsidó, nem beszélte a héber nyelvet, nem gyakorolta a vallást. de mégis zsidónak vallotta magát. Mikor megkérdezték tőle, mi teszi mégis zsidóvá, csak annyit felelt a maga bölcs módján, hogy hát sok minden, de főleg a dolog lényege. A másik férfi nem zsidónak, hanem feketének született és 55-ben tért át a zsidó hitre. Őt egyszer a golftudásáról kérdezték, de mivel ott a standard ütésszámhoz képest jól vagy rosszul teljesített ütéseket ugyanúgy handicapnek hívják, mint a fogyatékosságot, a handicappel kapcsolatos kérdésre egy gyilkos szóviccel válaszolt: „Hogy félszemű, fekete és zsidó vagyok.” Az első úriembert Sigmund Freudnak, a másodikat Sammy Davis Jr.-nak hívták.

A negyedik teremben a kérdések mellett tettekre is buzdítanak: a bejáratnál kapott zsetonjainkkal a látogató is állást foglalhat, hogy milyen látja a zsidókat: az üzleti életben tehetségesnek, állatszeretőnek, befolyásosnak, intelligensnek, vagy szépnek. Ebben a teremben kaptak helyet a zsidó csodabogarak, akik a Tóra rendelése ellenére, miszerint, aki zsidónak születik, az is marad, más hitre tértek át. Leopold Weiss például, valószínűleg eddig egyetlenként, az iszlámra tért át, és egy hologrammos kép ábrázolja őt még zsidóként aztán egy másik szögből muszlimként. Amúgy, nem mellesleg neki köszönhetjük a Korán kommentált angol verzióját.

Meddig mehet a zsidó vicc?

Az ötödik termet a zsidó vicc kategóriájának szentelték. A viccelődést, a „mit csinálnak a zsidók karácsonykor” kérdéskör feszegetésével kezdik és meg sem állnak a „lehet-e e holokausztból is viccet csinálni” kérdésig. Az elsőre a manhattani kínai büfé szórólapja adja a választ: „Nem értjük ugyan az étkezési szokásaitokat, de köszönjük, hogy a hitetek megengedi, hogy a mi ételeinket fogyasszátok a mai napon.” A másodikra egy karikatúra formájában kapjuk a választ: Mi a probléma azzal, ha koncentrációs táborban kéred el egy lány telefonszámát? – hangzik a kérdés. Hogy nem tudod felírni a számát a karodra, mert ott már nincs hely – szól a válasz.

A következő terem a Siratófalhoz érkező levelek sorsáról tájékoztat. Azokat pészahkor maga a rabbi gyűjti össze őket olvasatlanul, és az Olajfák hegyén kerülnek eltemetésre.

Az utolsó teremben élő, zsidó vallású emberekkel találkozhatunk kiállítási tárgyként. Az ötletet azok a klisék adták, amelyekkel nem zsidó vallásúak általában szembesülnek, ha életükben először találkoznak zsidókkal. A rájuk aggatott klisék pedig a következők: kívülről fújják az Ószövetséget, egyszerre vallásfilozófusok és történészek, mindent tudnak a Harmadik Birodalom történetéről is. Hogy ez mennyire így van, rögtön le is tesztelhetjük a vitrinben ülőkön.

A búcsú: no more war!

Búcsúzóul a látogató még meghallgathat pár anekdotát Károly herceg körülmetéléséről, Elisabeth Taylor és Marylin Monroe konvertálásáról, David Beckham félzsidóságáról, vagy Justin Bieber bordájára tetovált héber Jézus feliratról, és szippanthat egyet az Unifaith nevű, csomagolásában a Siratófal köveire emlékeztető parfümből. És itt szűrődik be újra egy kicsit a holokauszt egy Canetti-idézet és a Hamburger Kammerspiele Bizet átirata, „Mindenért a zsidók a hibásak” című dal erejéig. Canetti pedig nem kevesebbet vagy többet mondott, mint azt, hogy „mióta a zsidók kiirtásával megszűnt az emberi élet érték lenni, semminek nincs értéke többé.”

A termet elhagyva egy felvevőgép segítségével a látogató azt is meghallgathatja, hogyan hangzik a szánjából a zsidó szó és a zsidózás. Belemondhatja a mikrofonba, aztán visszahallgatja. És azt is eldöntheti, hogy ha neki nem tetszik, akkor annak mennyire tetszik, akinek mondják – netán több ezer ember harsogja.

A kiállítást elhagyva pedig a látogató tapadós üzenőcédulák segítségével teleaggathat egy hatalmas betonfalat kérdéseivel, véleményével, bármivel, ami még érdekli, vagy nyomasztja a zsidósággal kapcsolatban. Végigolvasva a falragaszokat a legtöbb cetlin köszönetnyilvánítás és no more war! (ne többet háborút!) felirat olvasható. Alighanem a kiállítás rendezőinek talán éppen ez volt a célja.