Egyelőre megismertük a tűzcsapok történetét, megtudtuk azt, hogy hol vannak most, és próbáltuk kitalálni a jövőt, azt, hogy mi lesz ezekkel a Bernády-korabeli, ipari műemlékeknek is beillő tárgyakkal – röviden így foglalható össze a Marosvásárhelyi Kulturális Központ által szerda este szervezett kerekasztal-beszélgetés lényege.

A színvonalasra sikeredett, minden szempontot körbejáró rendezvényen szakemberek mondták el, nem csupán a véleményüket, de mindazt a tudnivalót, amely a tűzcsapok megmentéséhez, eredeti helyükön való megőrzéséhez elengedhetetlen.

A Bolyai-klubban megszervezett beszélgetésen Keresztes Pál vegyészmérnök foglalta össze Marosvásárhely tűzcsapjainak, illetve az ehhez szorosan kötődő vízhálózatnak a történetét. A 18-ik században még csorgókról, kutakról kapták az ivóvizet a vásárhelyiek, a szennyvíz pedig az útszéli sáncokba, illetve emésztőgödrökbe került. A 19-ik században kezdődtek a változások, a városfejlesztéssel, az utcák lekövezésével, megépült a Bodor-kút, a Maros-híd és 26 közkút létezett a városban. A szennyvíz elvezetéséről továbbra sem gondoskodtak kellően, ezen a téren csak a század vége, a 20-ik század eleje hozta meg az igazi változásokat.

A tűzcsapokat a vízhálózat megépítésével egyidőben szerelték fel az utcákban, és a 90-es évekig látták el feladatukat: tüzet oltottak, vízvezetékeket mostak és levegőtlenítettek.

Gagyi József, a Sapientia egyetem tanára szerint a kulturális örökség részét képezik ezek az egykor vörösre festett tűzcsapok. Még akkor is, ha már nem funkcionálisak, hozzátartoznak a városképhez. Az határozza meg, hogy egy tárgy mennyire fontos a számunkra, hogy hogyan viszonyulunk hozzá. Mienk a város? Fontosak ezek a tűzcsapok a vásárhelyiek számára? Miért fontosak a magyarok számára? – sorjázta a kérdéseket Gagyi.

Az egyetemi oktató hangsúlyozta, a tűzcsapok főleg a magyar lakosság számára jelentenek értéket, tehát máris etnicizált jelentést kapnak. Mert aki itt élte le életének zömét, és akinek szülei, nagyszülei is marosvásárhelyiek, annak sok jelentéssel bírnak ezek a csapok. Aki 10-15 éve költözött a városba, annak csak akadályt jelent gépkocsiparkolás közben. „Valamikor arra vágytam, hogy unokáimmal sétálhassak abban a parkban, amelyben az egykori, Bernády-építtette víztároló található” – fogalmazott Gagyi József, aki szerint a város azoké, akik ragaszkodnak hozzá, emlékeihez, tárgyaihoz, még a jelentéktelennek tűnő tűzcsapokhoz is.

Vass Gyopár újságíró, a Sapientia volt diákja, részt vett évekkel ezelőtt a Gagyi József vezette kutatásban, a még létező tűzcsapok felleltározásában, illetve annak tanulmányozásában, hogy miért fontosak azok a vásárhelyiek számára. A 2008-as felméréskor 32 tűzcsap létezett városszerte, most alig 20 van.

Törzsök Sándor, az önkormányzat RMDSZ-es képviselője, az Aquaserv vízszolgáltató vállalat mérnöke elmondta, a hiányzó 12 csap a cég udvarán található, és a vezetőség hajlandó visszaállítani az eredeti helyeikre.

A több mint két órán át tartó beszélgetésbe bekapcsolódtak többen is, történészek, városvédő civilek, műemlékvédelmi szakemberek. Soós Zoltán régész, a Maros Megyei Múzeum igazgatója, városi tanácsos arra figyelmeztette a jelenlevőket, hogy ez, amiről szó esik, csak a jéghegy csúcsa, hiszen a városi főépítészt nem érdeklik sem a műemlékek, sem a város múltja, annál kevésbé az ilyen „jelentéktelennek” tűnő dolgok, mint a tűzcsapok. A város arculata napról napra változik, épületek változnak meg, ajtók, ablakok, kapuk tűnnek el, veszítik el sajátosságaikat, a város múltjához, kultúrájához kötődő jellegüket – magyarázta.

Csegzi Sándor korábbi alpolgármester, jelenleg a polgármesteri hivatal alkalmazottja, arról beszélt: szerették volna, ha Marosvásárhely felkerül a Világörökség listájára, ám ez nem valósult meg. Györfi Zalán történész a műemlékvédelmi törvény paragrafusait firtatta, Keresztes Géza műemlékvédelmi szakember arra hívta fel a figyelmet, hogy bár törvény létezik, azt a város új lakói semmibe veszik.

Orbán János, a tűzcsapok védelmében indított mozgalmat kezdeményező vasarhely.ro szerkesztője, művészettörténész a még létező tűzcsapok védelmére kereste a garanciát, Kiss Armand képzőművész pedig felajánlotta, hogy az utcájából leszerelt „saját” tűzcsapját visszavásárolja az ócskavas árának megfelelő kétszeres összegért.

Végül azzal a gondolattal távoztak a résztvevők a beszélgetésről, hogy a tűzcsapok védelme elindított egy egyfajta nagyobb odafigyelést, a város jellegzetességeihez való ragaszkodást, a civil szféra és a hatóságok, intézmények, szervezetek megmozdítását.