keresés

Visszakozók

Még tél van, hivatalosan is szünetel a parlament, mégis egyre magasabbra ugrik a tiltakozási láz, s Magyarországon is, Romániában is tüntetéshullámok várhatók. 

Tekintélyuralmi rendszereknek, tekintélyuralomra törekvőknek sajátja, hogy állandóan konfliktust, ellenséget keresnek, örökös (szabadság)harcban állnak (ennek egyik érdekes válfaja volt, emlékszünk, a „népi demokráciák” békeharca), még ezek legenyhébb formáiban is leckéztetnek, fenyegetőznek, „sallereket” és „kokikat” osztogatnak – közben meg olykor hatalmas pofonokba szaladnak bele.

Ezek a harcias politikusok, amilyen Magyarországon Orbán Viktor, Romániában Traian Băsescu, minthogy erejüket túlbecsülik, rendszerint képtelenek végiggondolni a következményeket, a harc hevében eszükbe sem jut, hogy végveszélybe sodorhatják nem csak magukat, hanem másokat, az embereket, a közösségeket, magát az országot is.

Magyarország is, Románia is: most végveszélyben van. Ezt lehet kissé másképp mondani, például hogy nem épp minden szempontból van végveszélyben (teszem azt az éjszaka három és négy óra között meghozott negyven törvényből az Európai Unió csak hármat kifogásolt – igaz, hogy a legfontosabbakat és egyelőre; vagy hogy az infláció kicsi, a gabonatermés pedig nagy volt), a végveszély azt jelenti, hogy a lakosság már nem bírja a terheket, és hogy a demokrácia romokban hever.

Van még egy mozzanat, amelyet a múlt hét meghatározó eseményei kapcsán meg kell említeni. A tekintélyuralomnak vagy akár az arra való törekvésnek a végét megelőlegezi, ha a többség lelkében gyűlöletessé válik. Vagy ha menthetetlenül nevetségessé. Európa és a világ Orbánon csak éppen annyira szórakozott, amennyire az belefért az ámokfutása miatti aggodalomba, Schmitt Pálon most már – azon túl, hogy helyesírása egy ötödikesé – a plágiumügye után mindenki önfeledten röhög. És kéretik nem minket hazafiatlannak nevezni, amikor a szabad, aggódó és röhögős (világ)sajtóval együtt az ilyesmit szóvá tesszük! Mert nem mi romboljuk az ország tekintélyét itthon és a világban, hanem igenis az Orbánok, Schmittek, Băsescuk, Bocok, ki-ki a maga hozzájárulásával.

A demokráciára fittyet hányó nagy harcosok a végén aztán megadják magukat. Világos. A világ nyugati demokráciáinak nagy érdeme, hogy – persze hibákkal, persze önös érdekeiket is érvényesítve – visszakozásra kényszerítik az eszközökben nem válogató, a jóérzés és a jog törvényeit semmibe vevő, öntörvényű vezéreket.

A vereség felismerésének pillanata megrázó lehet. Aki a seregének azt mondta, hogy tapodtat sem enged, majd hirtelen „rugalmassá” válik: meghasonlott ember. Azt mondani, hogy Brüsszel meg az IMF nem diktál nekünk, most meg reszketve a segítségét kérni... Vitézül (alkotmányellenesen) diktálni a kormánynak, most meg arra kérni, vonja vissza a törvényt, amely az indulatokat elszabadította...
S ráadásul még attól is félni, hogy a visszakozás is elkésett!

  vezércikk