keresés

Halálos kezelés

Élet-halál harc zajlik ezekben a napokban a Tisztelt Házban a kormányzó demokrata-liberálisok és az ellenzékiek között: legyen-e avagy sem egykamarás a törvényhozás?

Utóbbiak a két kamara megtartása mellett kardoskodnak, előbbiek pedig nem merik nyíltan megvallani mentoruk, Traian Băsescu államfő titkolt, (de azért nem annyira titkos) vágyát, miszerint az igazi az volna, ha nem is lenne semmiféle parlament, főleg ugye, hogy voltaképpen még a kormány is luxus, hiszen csupán fölöslegesen visszhangozza/megkettőzi az államfői akaratot.

Csakhogy egy ilyen „vallomásra” Brüsszel nyilván felkapná a fejét, ezért a demokrata- liberálisok – egyelőre – beérnék az egykamarássá és 300 főssé karcsúsított parlamenttel is, persze, itt is elkendőzve a valódi szándékot: a demokrácia legfőbb intézményének eljelentéktelenítését; szándékukat ezért a válsággal, pontosan a 171 honatya fizetésének megtakarításával magyarázzák. Persze, csinos summa lenne ez is, ám mégis csupán csöpp a válság sújtotta Románia pénzhiányának feneketlen tengerében.

Kormánypártiak, ellenzékiek egyaránt jól tudják, hogy a kiutat nem a honatyák számának megnyirbálása és nem a közalkalmazottak tömeges elbocsátása, sem a családi pótlék megnyirbálása, diszkriminatív szempontok szerinti folyósítása, de még csak nem is a nyomorúságos nyugdíjak megadóztatása jelenti, hanem a gazdasági hatékonyság növelése.

Amihez viszont végre el kellene kezdeni a gazdaság megreformálását, szerkezeti átalakítását, ami persze már jóval nehezebb az adminisztratív úton történő jövedelemcsökkentésnél; ehhez ugyanis megfelelő törvényeket kellene javasolnia a kormánynak és elfogadnia a parlamentnek – legyen az akárhány kamarás és fős. Mindez pedig politikai akaratot és szakértelmet feltételez, ami bizony a román politikai elit köreiben krónikus hiánycikknek mondható.

Van abban is igazság azonban, hogy a gazdasági hatékonysághoz képest aránytalanul nagyok a bérek. Mindez a termelési költségek folyamatos emelkedéséhez vezet, amit csak áremeléssel lehetett ellensúlyozni, ez pedig újabb bérkövetelésekhez vezetett. Mivel a dolgok természeténél fogva az árak jóval gyorsabban növekednek, mint a bérek, így eljutottunk oda, hogy Romániában keleti fizetésből kell nyugati árakon vásárolni.

Jogosnak tűnhetnének tehát a bérkövetelések – csakhogy nem feledkezhetünk meg arról az „apróságról”, hogy Romániában „keleti módon” is dolgoznak, így „keleti szintű” a gazdasági hatékonyság is.

Mindennek ismeretében jogos a gazdasági megfigyelők megállapítása, miszerint az uniós viszonylatban igencsak alacsonynak számító romániai bérszint éppen a versenyképes gazdaságot szavatoló reformok hiányának következménye.

Az amúgy is szegényes jövedelmek további megnyirbálása tehát nem lenne több tüneti kezelésnél – amibe ráadásul a beteg bele is halhat.

  vezércikk