keresés

El- és visszarendeződés

Húsz évvel a fekete március után a véres történések értékelésében továbbra is túlnyomórészt a kizárólagosság érvényesül – a saját igazé és a másik felelősségéé. Azért „csak” túlnyomórészt, mert például a közszolgálati televízióban elkezdődött egy olyan háromrészes sorozatnak a sugárzása, amely teret enged az árnyalatoknak.

Maguk a műsorkészítők nem fogalmaznak meg véleményt, azonban a többnyire román anyanyelvűek megszólalásaiból levonható következtetés (az első rész alapján legalábbis) megegyezik azzal, amit eddig kizárólag a magyar nyelvű sajtó hangoztatott: a marosvásárhelyi véres eseményeket a közvetlen szereplőktől idegen erők tervezték meg és vezényelték le.

És ami nagyon fontos, mindezt a közvetlenül érintettek mondják el, az akkori esemény szereplői immár „érett” fejjel. Elhangzik többször is, hogy a Marosvásárhelyre autóbuszokkal bevitt románoknak tulajdonképpen semmi bajuk nem volt azokkal, akiket megvertek, a legtöbben pedig nem indulnának harcba még egyszer.

Sokan kevésnek találhatják, de egyáltalán nem elhanyagolható, hogy elhangozhatnak ilyen vélemények is, amelyek immár nem az irredenta magyarok felelősségét firtatják. Más kérdés persze, hogy egy dokumentumfilm-sorozat nem elegendő – több okból nem az. Először is várat magára a szervezésben közvetlenül részt vállaló személyek felelősségre vonása, és egy ideig még váratni fog, hiszen a „magyar veszély” elleni harcosokat verbuváló papok és egykori párttitkárok a Görgény-völgyi településeken sokhelyütt továbbra is tisztségben vannak. Másfelől a kereskedelmi médiában ellenkező előjelű változás megy végbe.

Az elmúlt napokban a román nyelvű sajtóban több hangulatfokozó írás jelent meg. Ezek egy része azt bizonygatta, hogy igenis létezett konkrét terv Erdély elcsatolására 1990-ben – értsd: jogos volt a románok részéről a fellépés –, a másik része pedig azt, hogy a „véres március” tulajdonképpen nem is történt meg, kizárólag a magyarok agyszüleménye.

A magyar nemzeti ünnep előestéjén az egyik hírtévé két órán át „faggatta” a legvéresszájúbb nacionalista politikust, Corneliu Vadim Tudort, a másik vezető hírtévé párhuzamosan zajló műsorában nem is volt szükség Vadimra, akinek a szerepét ott a moderátor látta el. A felsorolt példák önmagukban is elítélendők, azonban a köztévé nézettségének jelentős visszaesése miatt, sajnos, jócskán ellensúlyozzák is a korábban említett, kiegyensúlyozottabb attitűdöt.

A kérdés csak, hogy vajon a bukaresti (itt felnőtt és dolgozó) újságírók önszorgalomból heveskednek, vagy pedig még mindig létezik egy ördögi terv, amelynek része a békés magyar–román együttélés megakadályozása. Az eredmény talán ugyanaz, de jó volna tudni.

  vezércikk