keresés

Zsebre megy a játék

A metróra várakozva olvastam: Németországban milyen kevés fiatal tud arról, hogy mi volt Auschwitzban. A megállókban a képernyők több napon át sugározták ezt az újdonságot. Amikor már tizedszer olvastam, ez ötlött fel bennem: „Milyen boldogok a német gyermekek!” Valóban, jobb nem tudni Auschwitzról... Persze ezt zokon venné tőlem minden zsidó ismerősöm, s hát még azok, akik nem ismernek. Pedig meggondolhatnák ők is: vajon nem az lenne a menyország, ha a világon senki sem hallott volna Auschwitzról? Ha sohasem lett volna Auschwitz? Azzal, hogy mindennap emlegetjük, tulajdonképpen életben tartjuk a borzalmat. Életben tartjuk a huszadik századi gyilkos nacionalizmust, amelynek két világháborút, több balkáni háborút, a jugoszláviai katasztrófát, az arab terrorizmust és még soksok más tragédiát köszönhetünk. Hát nem kéne elsüllyeszteni végre a történelem pincéjében? Nem kellene-e hét lakat alá tenni, hogy senkinek sem legyen kedve vele foglalkozni? Ahogy annyi ünnep van az ortodox kalendáriumban, a katolikus naptárban, az UNESCO-nál és az ENSZ-nél, talán kinevezhetnénk egy napot az összes emberi tragédiákról való megemlékezés napjává. Azt évente tisztességesen megülnénk, s nem idéznénk fel a borzalmakat nap mind nap. Hát nem ezt kellene tenni?

Mert az is felötlött bennem, hogy a haláltábor feliratából az első szót nyugodtan ki lehetne cserélni. A cinikus hóhérok ezt írták oda: „Arbeit macht frei”. Ami ez esetben annyira igaz, mintha azt írták volna: „Auschwitz macht frei”. Nem ütök a számra... Máshol van a szabadság: az emberi lélekben, és az emberi értelemben – ha hajlandó azt érzékelni, ha hajlandó azt felfogni.

Az állandó ismétlés és odamutogatás nem azt hozza, amit várunk tőle. Az együttérzés már megvan, akiben megvan. S akiben nincs, abban ettől nem is lesz meg. Hanem sokkal hamarább fellép az unalom, kialakul az ellenérzés – függetlenül attól, hogy ez esetben mennyire méltatlan az -, sőt az állandóan, újra és újra jelentkező antiszemitizmusnak is a sok ismétlés a forrása, különösképpen olyan országokban, ahol már zsidók alig vannak, semmiképp sem tekinthetők riválisnak, ellenfélnek, s a többségiek egy része mégis ellenségnek kiáltja ki őket. Hatás – ellenhatás, egyik hívja a másikat. Ezen is el kellene gondolkozni. Persze jobbikok lennének zsidók nélkül is. A jobbikság egy életforma. Találnának más céltáblát: romát, magyart, románt, mert van sapkája, mert nincs... Nekik a céltábla a fontos, hogy legyen kire lőni, lövöldözni – s ezáltal érvényesülni politikában, vallásban, üzletben stb. Mert végül is zsebre megy a játék, arra hogy azt megtömjék.

Furcsa dolog történt a közelmúltban: egyik vezető nyugati demokráciában, Franciaországban törvényt fogadtak el, amelyben elítélik a múlt század elején, az első világháború idején Törökországban véghezvitt örményirtást, a holokauszthoz hasonló méretű népirtást. Miért van szükség erre ma, Franciaországban? Talán ott is örményirtásra készülnek? Áh, dehogy!

Közelednek a választások. Hogy Franciaországban sem szeretik az idegeneket, ez nem titok, a romániai útlevéllel ott járók a bőrükön érezhetik ezt. Vajon nem az idegengyűlölet, a xenofóbia ellen kellene esetleg törvényt hozni ott? De nem ám, mert egy ilyen törvény nem hoz több szavazatot. A populisták imádják a xenofóbiát. Törökországban viszont felszívták a vizet, újból gyűlölni kezdik az örményeket, s velük együtt a franciákat is. Többek között ez az örményirtás felemlegetésének mai hozadéka. Még milyen népirtásokat lehetne törvénybe foglalni? Érdekes, egy ország kiéheztetését sohasem ítélik el törvényszinten!

Zárva kellene tartani a történelem pincéjét. Aki a máért dolgozik, érveljen a mával. Azzal a „hozzáadott értékkel”, amit őmaga produkál a mai gondok megoldása, a mai szükségletek kielégítése terén, s ne pedig a múltbeli, újracsomagolt nyomorral hozakodjék elő unos-untalan. Csakhát ez nehéz dolog, munkát igényel.  Azt, amely nem feltétlenül szabadít meg minden gondtól...

  vélemény