keresés

Szemellenző nélkül
Mosolygó pofával megjelenik ugyanaz a szekus, aki a múlt rendszerben is hetente bejárt, hogy átvegye a jelentést.

Nemrég a 20/20-ról beszélgettem, a marosvásárhelyi véres márciusról szóló előadásról, egyik alkotójával, Sebestyén Aba színésszel. Az utolsó végszó, amivel hazaengedik a nézőt, egy kérdés: „Szerintem lazán lehetne beszélgetni erről, húsz év után: Ti mit gondoltok?”

Talán azt, hogy lazán kellett volna beszélni róla mindig. Görcs nélkül. Mert úgy, higgadtan lesre lehet játszani a baj okozóit: a bőszködőket; ki lehet lőni a lovat a nemzeti kivagyiság bajnokai alól. Ez taktikai győzelemnek elég. A végső győzelemig – a bajnak, ennek a jelenleg Kelet-Európában jegyzett krónikus betegségnek a megszüntetéséig – még hosszú az út, de nem járhatatlan.

Lásd a német-francia megbékélést. Ha az - a kontinens túlsó felén ugyan, de - meglett, akkor elképzelhető, hogy eljön a szerb-magyar, a szlovák-magyar, sőt talán a román-magyar megbékélés ideje is. Fontos az, hogy elkészüljön végre a kórisme. És hogy méreg helyett gyógyszert adagoljunk egymásnak. Hogy az áporodott politikai nyelvről áttérjünk végre egy másikra. Például, az emberire. Persze ez álomnak is túl szép...

Pedig több lehet, mint álom. Csakhogy nyitottság is kell a lazaság mellé, hogy észrevegyük a másikat. Hogy lássuk: a másik fél reánk van utalva – mi pedig őrá. Egymás mellett kell élnünk – vagy meghalnunk.

1990 márciusában egy marosvásárhelyi lapnál dolgoztam, az Erdélyi Figyelőnél, annak a bukaresti fiókszerkesztőségében. A lapot ugyanis akkor még Bukarestben nyomták... És március 20. után hiába vártuk az anyagot, vásárhelyi kollégáinkat emésztette a bánat, egy sort sem küldtek. És akkor Marosvásárhelyre mentem, hogy szedjek össze valamit, amiből lapot lehet csinálni.

Hamar kaptam albérletet. Egy Magyarországra menekült család rám bízta a lakását. Tömbházbeli szomszédom egy kemény gondokkal küszködő román család volt. Munkanélküli férj, három gyerek, varrogató asszonyka, aki alkalmi munkából tartotta el az egész családot. És egyik nap, amikor hazamentem, az asszonyka ideadta a villanyszámlámat, amelyet kifizetett, hogy ne kelljen órákon át sorbaálljak a villamos művek pénztáránál...

Hát ilyen volt Marosvásárhelyen, 1990 márciusában, az egyszerű román ember. Ilyen is. Tapasztalatomat az említett színdarab igazolja, amely a márciusi eseményeket elszenvedő egyszerű emberekkel készített interjúkon alapul. A tömbházakba betelepített románok érezték, hogy a magyarokra vannak utalva, új lakhelyükön csak együtt mehetnek valamire, ezért sokan a barátságot keresték.

Megjelentek a magyar szomszéd családi ünnepein is... Kommunikáltak velünk. Akik pedig kommunikálni tudnak, azok nem verik agyba-főbe egymást, azokat nehezebb rávenni is arra, hogy egymás torkának ugorjanak. Hiába acsarognak körülöttük a nemzeti bőszek: a nacionalista politikusok, akik a nemzeti uszításnál egyebet nem tudnak, egyébre nem képesek; a nyilván nem tartott, de ma is mindenhol jelen lévő, mindent irányító és mindent lefölező szekusok; sem pedig a keresztényt keresztényre uszító egyházfiak, ortodoxok és nemcsak ők...

Számomra legalábbis 1990 véres márciusának ez a tanulsága. És ez kézzel fogható. Mindenki számára adott, aki azokban a napokban vagy azt közvetlenül követően Marosvásárhelyen volt. Nem úgy, mint az események okozóinak, szervezőinek és a bizonyítékok eltüntetőinek a neve; vagy azoké, akik rémuralom alatt tartották a várost az eseményeket követő időszakban.

Pedig nem kell hozzá nagy ész, hogy kiderítsük: kiknek volt érdeke 1990 márciusában összeháborítani a magyarokat és a románokat, nemzeti zavargásokat kelteni: a múlt embereinek, nyilván, akik átmentették magukat a mába.

A szerkesztőségben elhűlve láttam, hogy mosolygó pofával megjelenik ugyanaz a szekus, aki a múlt rendszerben is hetente bejárt, hogy átvegye a jelentést az azzal megbízott személytől, és most a SRI nevében adta tudtunkra: Vigyázzatok, mert gondunk van rátok! Nem csoda, hogy kollégáim lebénultak.

Pedig adva van az ellenszer: természetes szövetségeseink, akiket ma sem látuk. Csak le kell venni a szemellenzőt...

  vélemény