keresés

Mind egyformák?

Idősebb emberek még emlékeznek rá: a ’89-es fordulat után néhány héttel viszonylag jól szervezett propaganda folyt annak érdekében, hogy a hatalmat még átmenetileg se gyakorolja a „kommunista-gyanús” Nemzeti Megmentési Front Ideiglenes Tanácsa, hanem adják azt át a hadseregnek, és legalább a választásokig, de ha a nép úgy akarja, akkor akár meghatározatlan ideig vezessék be a katonai diktatúrát – az majd rendet teremt az országban, véget vet a „terroristák” garázdálkodásainak, a monarchista és legionárius bandák aknamunkájának. Határtalan meglepetésemre a gondolat még civil közegben is teret nyert. Jóhiszemű, de naiv ismerőseim bizonygatták, hogy a politikai pártok úri huncutságainak és marakodásainak elviselése helyett egy fegyelmezett és megbízható erőt látnának szívesen az ország élén.

Mindannyiunk szerencséjére a katonai diktatúrát nem vezették be – bár igény lett volna rá. Az utóbbi hetekben, amikor még az Egyetem téren tüntetők egy része is azt hangoztatta, hogy minden politikai párt egyformán züllött és korrupt, valamennyiüknek – a teljes politikai elitnek – távoznia kellene, mert huszonkét év alatt csak romlást hoztak az országra, azt éreztem, hogy megint ahhoz a propagandához van szerencsém, mint 1990 januárjában. Akkor is, most is a parlamenti demokrácia visszautasítása volt a mutatvány célja. A különbség annyi, hogy ezúttal az alternatívát szemérmesen elhallgatták a nagy kommunikátorok, mert ugye katonai diktatúráról beszélni Európa közepén a huszonegyedik században, az EU tagjaként mégsem valami comme il faut.
 
Márpedig a parlamenti demokrácia, a többpárti-rendszer helyett csakis a diktatúra valamilyen formája lehetséges (hacsak a teljes anarchiát, az állam szétesését nem tekintjük járható útnak). Személy szerint azt sem tartom véletlennek, hogy ez a típusú retorika a PDL-hez és Traian Băsescu államfőhöz közelálló személyiségek blogjain, a kormánypárti sajtóban terjed többé-kevésbé összehangolt módon.

Gondom azonban nemcsak e tézis hangoztatásának céljával, hanem a tartalmával van. Bár az elmúlt huszonkét év tíz kormánya mindegyikének fel lehet róni különböző jogos sérelmeket, kétlem, hogy egyenlőségjelet lehetne tenni az országot egy rendkívül nehéz gazdasági helyzetben stabilizálni képes Isărescu-kormány, a nyolc százalékos növekedést elérő Tăriceanu-kabinet és mondjuk az első Boc-kormány közé, amely egy igencsak kedvező fejlődési trendet tudott hét százalékos visszaesésbe fordítani (amire még a kibontakozó világgazdasági válság sem lehet mentség).

Azt még kevésbé tudom elfogadni, hogy minden politikus egyformán korrupt és álságos. A sommás megállapítás még az élvonalbeli, kormányzati hatáskörrel bíró politikusokra sem igaz, és erre – ha más nem – akkor a vagyonnyilatkozataik összevetése is elegendő bizonyítékot szolgáltat.

Másfelől azonban a kérdés nem (csak) az, hogy milyenek a választottak személyes erkölcsi kvalitásai, hanem az, hogy léteznek-e azok a demokratikus mechanizmusok, amelyek távol tartsák a döntéshozókat a törvénytelenségektől.
 
E tekintetben érdemes megvizsgálni, hogy kik építették ki ezeket a kereteket és kik bontották le őket, illetve torzították el működésüket. Nem érdektelen például összehasonlítani, hogy kik teremtették meg a bírói függetlenséget biztosító elmozdíthatatlanság intézményét, és kik azok, akik a Legfelsőbb Bíróság tagjainak kinevezését szabályozó – nota bene: felelősségvállalással elfogadott – törvény révén politikai ellenőrzés alá próbálták vonni az igazságszolgáltatást.

A közélet tisztaságán a kormányzás minőségén nem a parlamenti demokrácia megkérdőjelezésével, a pártok visszautasításával, a politikától való elfordulással, hanem éppen ellenkezőleg, a nagyobb társadalmi aktivitással, részvétellel, jelenléttel lehet javítani. Kiválóan igazolja ezt a farkasordító hideg ellenére is kitartó Egyetem téri tüntetés. Egy minden tekintetben arrogáns és a jogállamiság felszámolásán ügyködő kormányzatot csakis ez a civil kurázsi tudott legalábbis néhány kérdésben megállásra bírni.

  vélemény