keresés

Marian Cozma szobra

Egy év telt el a román kézilabdázó tragikus halála óta. A rendőrség – az igazságszolgáltatás malmai is lassan őrölnek – most állt elő a gyanúsított nevével. Civil kezdeményezésre összegyűlt vagy tízmillió forint, amiből szobrot állítottak a Veszprém Arénánál Marian Cozmának.

Igazán nem tudom, kinek szokás manapság szobrot állítani. Régebben isteneknek, héroszoknak, királyoknak, később politikusoknak, hadvezéreknek, szellemi nagyságoknak. Az áldozatoknak emlékmű dukál. Most zűrzavar van a kérdés körül úgy általában. Turulok, Wass Albertek és kopjafák állítása vagy nem állítása kérdésében politikai csetepaté támad, mert elsősorban közpénzből jönnek létre a műalkotások. S miért éppen ebben lenne egyetértés?

Cozma szobra példaszerűen közadakozásból öltött formát, aki akart, adott rá, aki nem, az nem.

Senki érzékenységét nem bántva, elméleti síkon maradva, azért megkérdezném: az áldozatnak állítottunk emléket, vagy az emberi nagyság egy kiváló személyisége, példaképpé nemesült egyénisége nyert itt ércnél maradóbb tiszteletet? Jó lenne biztosat tudni.

Marian Cozma halála a magyar demokráciafejlődés egyik fordulópontjának tekinthető. A kisebbségi meg a cigánykérdés kezelésében ez az értelmetlen halál váltotta ki a közbeszéd félfordulatát. A liberális, emberjogi, esélyegyenlőségi megközelítés kudarcának értékelték egyik oldalról, amely pillanattól szabadabban lehet beszélni cigánybűnözésről és rasszizmussal spékelt kirekesztő eszméket tálalni a megoldásra éhes tömegeknek.

Természetesen a média aktív és attraktív közreműködésével. Sosem felejtem el: román szokás szerint a családi otthonból indult utolsó útjára a sportoló, testét leterítették a csapat lobogójával, s a fél világ láthatta, hogy „az X-féle szalámiban sokkal sűrűbb a só”... Mert a kézilabdacsapat zászlaja, ugyebár, reklámfelület.

Eltelt egy év, talán már a körülmények is tisztázódtak a rendőrség látókörében. Marian Cosma jó képességű profi játékos volt, s halála egy életforma üzemi balesetének tekinthető. Agresszív lett a sport, a szórakozás, a közlekedés, a mindennapi élet. Az üzleti világról nem is beszélve. Ebben a kegyetlenkedésben mindenki szem a láncban, az erősebb legyőzi a gyengébbet, a több a kevesebbet.

Ha ezt az egész társadalmunkat fölkavaró eseményt nem így és nem erre használtuk volna, akkor reménykedni lehetne abban, hogy nem fasiszták és partizánok harcolnak itt egymással, és belátnánk, hogy nagyon elrontottunk valamit, amit közösen helyre kellene állítani.

Közakarattal.

  vélemény