keresés

Légből kapott

Bús-borongós, érzelmes-érzelgős sorok következnek most itten, aki tehát kímélni kívánja könnyzacskóit, kéretik továbblapozni.

Megkönnyeztem a magyar nemzeti légitársaság kimúlását, nem csupán honfiúi felérzéseim okán. Én ugyanis a feleségemet köszönhettem a Malévnak – igaz, szűk negyedszázaddal rá áttételesen a halálát is. Ha nincs a Malév, nem ismerem meg a feleségemet; ha nem ismerem meg a feleségemet, nem találkozik egymással kétszer is egy kromoszómapár; és ha ez a két kromoszómapár nem találkozik, akkor most nem nézhetnék föl két stramm fiamra.

Úgy kezdődött, hogy Egyiptom befagyasztotta hiteleinek törlesztését a szocialista országokkal szemben; a bennragadt pénzeket csak a helyszínen lehetett elkölteni. Ekkor találták ki az okosok, hogy három éjszakát meg nem haladó társasutazásra nem vonatkozik a szűkmarkú útlevél- és devizatörvény: a Malév idegenforgalmi leányvállalata láncban szállította a magyar turistákat Kairóba. A cég sajtóosztálya minden alkalommal meghívott egy-egy újságírót is: így esett, hogy 1976. február 13-án, pénteken (!) számomra is irány az egyiptomi főváros. Itt ismertem meg az idegenvezetőnket, aki később a feleségem lett. (Egy egész életen át fizethettem az ingyenút árát…)
Mindenre és mindenkire odafigyelő lány volt, kedves, mosolygós, figyelmes. Egyetlen példa: első nap reggelinél elárultam neki, hogy szeretnék riportot készíteni az akkor épp Kairóban edzősködő Hidegkuti Nándorral – az ebédnél azzal fogadott, hogy a délelőtt folyamán megszervezte. „Ildikó, maga egy angyal!” – fakadt ki belőlem teljes őszinteséggel. Ebédnél az asztalomhoz ült, egyik szabad este eltaxiztunk a holdfényben sejtelmes arcát mutató Al Azhar egyetem és mecsethez, búcsúeste közösen tapsoltunk a Szaharában fölhúzott sátorban berendezett mulató fő attrakciójának, Nadja Foudnak, az akkoriban nagy sztárként számon tartott hastáncosnőnek. Cigarettáztunk (görög Papasztratoszt szívtam, ami az ő kedvence is volt; akkor még dohányoztunk), mártogattuk a különböző arab fogásokat, majd hajnaltájt irány a repülőtér, utazás haza, búcsú – de előtte még telefonszámcsere.

Nem részletezem: a kapcsolat beérett. Októberben újabb meghívás a Malévtól, ezúttal Athénba, a görög–magyar labdarúgó-mérkőzésre. Este, a meccs alkalmából tartott fogadás után gyalogolnom kellett a szállóba, útközben kigondoltam valamit. Mindenütt ezer virág: hatalmas csokrot szedtem belőlük, s amikor beléptem a szobánkba, a párnájára tettem – megkértem a kezét. Másnap ott, Athénban megvettük a gyűrűket.

Tréfásan mindig is mondtam: az idegenvezető–újságíró párosítás a jó házasság titka – hol ő volt úton, hol én. De persze megszámlálhatatlan alkalommal együtt is. Malév-szabadjeggyel körberepültük a Földet: Amerikától Ázsiáig. Ha fölsorolnám, mennyi helyen is jártunk, dicsekvésnek tetszenék. Amikor kisebbik fiam tanítónője mintegy számon kérte, miért kell nekünk a gyerekekkel Ciprusban nyaralnunk, szerényen ezt válaszoltam (megjegyzem, igaz volt): „Mert a Balatonra nem telik.”

Történt, hogy Moszkván keresztül a Fekete-tengerhez repült a csoportjával, Ukrajna fölött átszelve a csernobili atomfelhőt. Ez tény. Az is tény, hogy az akkori malévos hajózószemélyzet tagjai közül ma már senki sem él. És tény az is, hogy megannyi nagyszerű kollégám – Árkus Jóska és Déri Jancsi, Gyulai Pista és Knézy Jenci – ugyancsak akkortájt járt arra, amikor nem kellett volna. Szakmai kötelességből. Az azonban feltételezés a részemről, bár minden okom megvan rá, csak épp bizonyíthatatlan, hogy a feleségem is Csernobil áldozata.

Ment a jeges utcán, hirtelen megcsúszott és hanyatt vágódott. A röntgen elkeserítő volt, azonnal meg kellett operálni. Az onkológián fél évet adtak neki. Ápoltuk, szerettük, kertes házba, jó levegőre költöztünk: két és fél év lett belőle. Azt mondta nekem egyszer: „Te, én megöllek, ha előbb mersz nálam meghalni…” Nem tudtuk: ekkor már rágta belül a kór.

Feleségemet a légből kaptam. A Malév adta, a Malév elvette. Ezért könnyeztem meg most egy légitársaságot.

  vélemény