keresés

A választás szabadsága

De mi is a szabadság? Cselekedeteim soha nem lehetnek teljesen szabadok, hiszen a körülményeken múlik, hogy egyáltalán milyen alternatíváim merülhetnek fel. És nem csak a külvilágnak vagyok kiszolgáltatva, de szokásaimnak, jellememnek, vágyaimnak, hiteimnek is.

Ezektől éppúgy nem vagyok képes függetlenedni, mint külső kötöttségeimtől. Sőt, a szabadságon mintha éppen a belső és külső kötöttségekhez való önkéntes igazodást kéne értenünk. De van-e akkor egyáltalán akaratszabadság?

A kérdés a filozófiatörténet legtöbbet vitatott s máig megoldatlan kérdése. Nem csak az a tétel bizonyítható koherens érveléssel, hogy minden cselekedetünk determinált, hanem az ellenkezője is, hogy ugyanis a mindig determinált lehetőségek közül mégiscsak választanunk kell, azaz a mi emberi világunkban szabad akarat nélkül a meghatározottságok sem érvényesülhetnek.

Mindennapi élményünk, hogy a világ és főként a társadalmi környezet egyedi döntések következtében ugyan, de megváltoztatható. A mai gazdasági válságot is a neoliberális gazdaságelmélet képviselőinek döntései alapozták meg, s a kiút lehetősége is emberi döntéseken, az állami beavatkozás híveinek fellépésén alapulhat.

Igaz, a döntések következményei gyakran kiszámíthatatlanok.
Georgij Vladimovnak, a Novij Mir című szovjet irodalmi folyóirat akkori főszerkesztőjének adott pillanatban az apparátus valamelyik képviselője azt sugallta, hogy a lapban megjelentethet egy, a Gulágra vonatkozó szöveget, a legfelső vezetés ugyanis nem venné rossz néven a közlést. A főszerkesztő Szolzsenyicin Iván Gyenyiszovics egy napja és Varlam Salamov Kolimai történetek című elbeszélése közül választhatott.

„Gondoljon bele – vallotta a kor egyik legjelentősebb írójának, Tvardovszkij Olga Martinovának, aki az esetet most egy Szolzsenyicinről és Salamovról készített tanulmányában idézi fel –, hogy Salamov jelentősebb író lehetett volna, mint Szolzsenyicin! De – és itt szóltak közbe a kor rejtett mozgatórugói – a Szolzsenyicin-szöveg regény volt, melyet teljes egészében lehetett közölni. Még ha a cenzúra torzít is rajta, a mű mint egész mégiscsak megmarad. Salamov rövid történeteit azonban a cenzori beavatkozás teljesen szétzilálhatta volna, egyszerűen kivágták volna a legjobb történeteket, a maradék pedig (amelynek éppen a kihúzandó részek számára kellett volna menlevelet biztosítania) ezzel értelmét is veszítette volna. Így dőlt el – merő cenzúratechnikai megfontolásokból! –, hogy Szolzsenyicin lesz az, aki megkapja majd a Nobel-díjat, száműzetésbe vonul, és az emberiséget, főként az orosz népet arra okíthatja, hogy „nem lehet hazugságban élni”.

Salamov ellenben, akinek írásai, amelyekkel a cenzúra könnyebben elbánhatott volna, nem jelentek meg, életében egyetlen sort sem közölhetett, és 1982-ben megkeseredetten, betegen és magányosan kellett meghalnia.

Az utókor persze igazságot látszik szolgáltatni neki is. De aligha adhatja vissza azokat az írásokat, amelyeket Salamov a hazai és a külföldi közzététel esélyének teljes hiányában meg sem írhatott.

És hányan lehetnek azok, akiknek a kéziratai elvesztek, vagy akik hozzá sem foghattak a megírásukhoz, mert nem térhettek vissza a gulágokról? És hányan voltak azok, akiknek egyetlen meggondolatlan gesztus, félreértett mondat vagy egyszerűen csak egy figyelmetlenség vált tragikus végzetükké?

Egy jelentéktelen döntésnek természetesen csak szélsőséges helyzetekben, diktatúrákban vagy kvázi-demokráciákban lehet főbenjáró hatása. A valódi demokráciában az egyéni sors a – soha ki nem zárható – véletlenszerű események ellenére is: nagymértékben kiszámítható. A tévedésnek ott is van kockázata, de csak a következmények arányában.

Éppen azért kell létünket befolyásoló alapvető ügyekben helyesen döntenünk: hogy a véletleneknek többé ne lehessen életünkben jóvátehetetlen szerepük.

  vélemény

porta világ pénz kütyü